Délmagyarország, 1986. október (76. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
) KÖSZÖNÖMÉRT ÉVTIZEDEK ÓTA Egy pártmunkás megfaggatása Jó harminc éve ismerem, azóta emelgetek kalapot neki. Tiszteletre méltó nagy ember a szememben. Kommunista, pártmunkás. Ma, 65 évesen is azért lohol, figyel, dolgozik, hogy az MSZMP olyan legyen a kívülállók szemében is, amilyen a valóságban: a tisztességes dolgozó magyarok bizalmát élvező, önmagát folyton tisztán tartani, megújítani képes irányító szervezet. Évtizedek óta törekszik erre köszönömért, fáradhatatlanul. Szinte jókedvűen. Aki ezek után valamiféle héroszra, netán szupermenre gondol, annak csalódást kell okoznom. Vékonycsontú, törékeny fölépitésű, majdhogynem rozoga alkat. Velem átellenben ül, s fényló szemmel várja kérdéseimet. Hátra fésült haját még alig ütötte meg a dér, ám vékony Jávor-bajuszában annál jobban sejlenek az ósz szálak. Vastag, Iveit szemöldök, kissé megnyúlt orr és néhány süldő-szemölcs egészíti ki a keskemény, kissé beesett arcot. Dáni Mihály külszíne és lényege tehát ég-föld különbséget mutat. — Egészséges vagy? — li...igen. A gyomrom régebben rosszalkodott ugyan, de már el is felejtettem. A gyomorbaj, szerintem vasutaskór. — Úgy tudom, közel 30 éve elnökként munkálkodsz a szegedi pártfegyelmi bizottságban. — Az utóbbi két évben helyettes vagyok. — Modd, néha nem érzed magad Sziszifusznak? Győzöd türelemmel? Széttárja a kezét, s az arcán látom, mire gondol: hogy lehet ilyet kérdezni? Aztán nehézkesen mégis beszélni kezd: — Szeretném, ha a párt... hogy is mondjam?... olyan lenne, mint a mosott ablak. Hogy ki-be lehessen látni rajta. Persze, ez jámbor óhaj, hisz óhatatlanul közénk keverednek számító karrieristák, jellemtelen hazudozók, enyveskezű lacibctyárok is. Az a 150—170 fegyelmi ügy, amelyet évente megtárgyalunk, jól tükrözi a szegedi kommunisták 14 ezres seregében a folytonos tisztulást. Jólesik elmondanom, hogy a fegyelmi ügyek száma nem szaporodik.„ — Mást nem mondhatok, csak tényeket. Az utóbbi években olyan vétségek kerültek túlsúlyba, mint a pártmunka elhanyagolása, illetve megtagadása, erkölcstelen életmód, ittas vezetés és gázolás. S az a baj, hogy ezeket többen nem tartják elítélendőnek. Történetek következnek. Közszolgálati alkalmazottak, 'gazdasági vezetők, állami tisztviselők és főleg katonatisztek nyugdijas korukban gyakran semmilyen megbízatást sem vállalnak, pedig korábban föltűnően emelgették a zászlót és naponta fújták a párt kiadványait. Ez visszatetsző. Részegen vezetett és súlyos balesetet okozott egy olyan párttag, akinek különben hivatali kötelessége elítélni a felelőtlen gázolókat. Ez az ember azzal fenyegetőzött, kilép a pártból, ha nem vonják vissza a fegyelmijét. Az ilyen nem léphet ki úgy simán, az ilyet ki kell zárni. Egy gazdasági vezető nyugdíjazása után kijelentkezett ugyan munkahelyi alapszervezetéből, a lakóhelye szerintinek azonban tájára se ment. Hónapok múlva üzentek érte, mire fölényes hangú levéllel válaszolt: Önök ismerik a szervezeti szabályzatot, hogy aki három hónapig nem fizeti a tagdijat, azt törölni kell a tagok sorából. Járjanak el eszerint. — Erre a pasasra megorroltam — jegyzi meg fejcsóválva Dáni Mihály. — Nyilvánvaló, mindig csak színlelte a párttagságot. Volt a fegyelmi bizottságnak olyan páciense is, aki ittas fővel három autót tört össze egymás után, a fölöttesei mégis anélkül küldtek új és új kocsit a feneke alá, hogy megkérdezték volna: mi történt az előzőekkel? Amikor az alapszervezetben fölolvasták a fegyelmi határozatot (szigorú megrovás végső figyelmeztetéssel) notabilitásunk görnyedten meakulpázott. Egy héttel később mégis úgy beszeszelt, hogy négykézláb mászkált az asztalok alatt. Az ilyen alakoktól sürgősen meg kell szabadulni. -És a társadalmi tulajdon védelme? — Semmi szépítés nincs abban, hogy a tagság egészében véve tiszteli és óvja a közvagyont. A néhány enyveskezűnek rögtőn kitettük a szűrét, s remélem, nekik a pártonkívüliek körében sem lesz becsületük. Csak azt nem értem még ma sem, hogy az egyik nagy port kavaró esetben — a rendőrségi nyomozástól a bírósági ítéletig — miként apadhatott 2 millióról 2000 forintra az elsikkasztott összeg? A másik ügyben (az elkövetéssel gyanúsítottat szintén kizártuk már a pártból) Szeged lakosságával egyetértésben arra vagyok kíváncsi, milyen lesz ügyének végső lezárása. — Bízol a pártfegyelmik nevelő erejében ? — Nem azt remélem elsősorban, hogy a felelősségre vont személyek gyökeresen megváltoznak (habár elenyésző számban esnek vissza), hanem azt szeretném, hogy a fegyelmi ügyek ismertetése tanulságos legyen a taggyűléseken. Miközben nézem és hallgatom a higgadt, indulattól mentes szavakat, arra gondolok: ez a szivós kommunista egyenesen arra született, hogy lelkiismeretesen bogozgassa és föltárja, ki makulátlan és kinek foltos a becsülete. — A bizottságban nem lehetünk részrehajlók — folytatja. — Úgy emlékszem, egyszer fordult elő, hogy képtelen voltam magamon uralkodni. Két horthista nyomozó kizárási ügyét tárgyaltuk, akik az ellenforradalom leverése utáni lazább ellenőrzés idején kerültek közénk. Ezek az alakok a felszabadulás előtt folyton a szegedi munkásotthon körül lebzseltek, és zaklatták, fenyegették, elhurcolták az oda bejárókat. Amikor azzal védekeztek, hogy nem tehettek másként, hisz parancsot hajtottak .végre, eszembe jutott édesapám, és elkezdtem rájuk kiabálni. Őt ugyanis 1944-ben, 51 éves korában vitte el a rendőrség és nem láthattam többé. — Soha nem érezted, hogy most már elég, különben hanyattvágódsz? — Egyszer ilyen is megtörtént. Ötvenhat után. Negyvenöt olyan ember ügyét kellett lelkiismeretesen kivizsgálni, akiknek neve szerepelt a BM nyilvántartásában. Egy teljes esztendeig tartott annak tisztázása, kik voltak a koncepciós perek áldozatai, (ők természetesen maradtak a pártban) és kik Hunyadi-páncélosok, az SS-t kiszolgáló szürke egyenruhások, nyilasok, közönséges bűnözők stb. Tüzetes, rendkívül körültekintő munkára volt szükség, nehogy ártatlanokat zárjuk ki. Akkor alaposan kikészültem. — Pihenés nélkül megint odajuthatsz. — Legyint, ő bírja erővel, idegekkel, különben is, túl van már a nehezén. Föláll, bemutatja a család 62 kvadrátos otjhonát. Három kis szobában praktikusan elhelyezett bútorok. És könyvek mindenütt. Zongora, tévé, újságok. Gyerekrajzok — a kisunokák művei. — Néha leülök a billentyűkhöz és megjáratom az ujjaimat. Meg olvasok. A kezem ügyébe kerülő rejtvényeket konokul megfejtem. Aztán a subasai kenünk. Ott egészen felüdülök. — Miért mondtad, hogy a gyomorbaj vasutasbetegség ? — Mert az. Sok MÁV-os szenved abban a nyavalyában. Én is vasutas voltam. Eleinte idegőrlő külszolgálaton. később igazgatósági osztályvezetőként. A vasúti munka közben érettségiztem és doktoráltam. Tizenkettőre jár, a konyhai tűzhelyen Ínycsiklandozó illatokkal duruzsol az ebéd. Dáni Mihály megígéri, hogy fékezi kissé a tempót, ám kópés kuncogása arra vall, hogy néha megszokott formula. Ezerszer elmondhatta már anélkül, hogy megtartotta volna. Ez az állhatatlanság egyik fő erénye. F. NAGY ISTVÁN DEZSŐ MIHÁLY VÁROSFOTOGRÁFIÁI T íz év óta készülök arra, hogy rostonsült törpeharcsából belakjak. Tiz év óta készülök Szarvasra horgászni Liliput-vizeire. A napokban aztán úgy hozta a sors, hogy Ijarátom a MÖHÖSZ és a Délép üdülőjében töltötte évi rendes őszi szabadságát. És nekünk csak alkalom kellett ahhoz, hogy meglátogassuk... Picék, mit picék, Sylstar botok, szimfóniákat csilingelő orsók kerültek a kocsi csomagtartójába, és irány a szarvasi „törpe-arborétum". Szótlanul hagyjuk magunk mögött a kilométereket. Iván fogtechnikus lévén minden halnak protézist mintázna, Jóska pedig már a bedobásnál szeretné, ha repülőhalak cibálnák a levegőben a DAMzsinórt. Nekem bevillannak gyerekkorom horgászélményei. Vásárhelyen a strand mögötti kanális törpeparadicsoma. Két óra alatt félméteres madzag-füzér törpét vittem haza. Aztán ahogy teltekmúltak az évek, úgy felejtettük el a szerintem legcsodásabb ízű halat. Szóval tíz éve készülök erre a szarvasi horgászatra! A számban érzem a szaftos, szálka nélküli, csodás falatok ízét. Megérkezünk. Már szerelném a készséget. Barátom a mólón. Láthatóan örül nekünk. Gyorsan lerántunk az üdülő büféjében egy felest. Szomorúságomra, hiszen ez azt jelenti, hogy nem kell nagyon figyelni a kapásjelzőt. A mólón Sanyarú Vendelek. Szemük a jelzőkön, sok mozdulatlan karikán. Hét törpe(harcsa)... Napok óta senki nem fog semmit. Egyedül barátom akasztott meg egy 4,5 kilós amurt. A felesége fűnyíróval szabadítja meg pikkelyeitől a növényevőt. Törpe..., törpe..., de ilyen nagy fejjel... — mutatom óhajomat. Gyönyörű víz. Csend, nyugalom, hétágra tűz a nap. Mindenütt nád, káka... Kákafok. Iván, a technikus ezt is Kákafog-nak hívja. Szakmai ártalom... Tűéles horog, Fickándozó, hulahoppozó piros „girnyóval". Jó dobás volt. Jó helyre is ment... Hosszú szünet... Moccan a jelző, hatalmasat dobban a szív, aztán elindul a hai. Bevágás... Ju-héjj! ... A következő pillanatban bársonyos hal sikkan a kezembe. Az első gyönyörű.törpe... Gyermekkorom sok begyulladt szúrásnyoma eszembe juttatja, hogy nyúljak a halhoz három ujjal. Haltartóba a Tudorral... Két óra elteltével Tudor mellé csusszantom Vidort, Szendit, Szundit (aludt a horgon, vagy kábítógilisztát használtam), végül jött Hapci. (Egészségünkre!) Iván közben megfogta Kukát (nem szólt az egy árva szót sem!), Jóska pedig Morgót, (ö már nem hagyta szó nélkül, kvartyogott, mint egy nagy combú kecskebéka)! Már készülődtünk, amikor Stevc „megcsipett" egy 3 kiló körüli (pufitól) pufisodott pontyot. A hét törpét nekem ítélték a „három királyok". Hófehérkén viszont nem kellett osztoznunk! Mielőtt elérhettük volna, felszállt egy arra „dörgető" kamionra... Snitt..., vágás... Hazaérkezés... Gyerekek sorban halnézőbe... Este 9 óra, s a vízzel telt kádban Tudor, Vidor, Szendi, Szundi, Hapci, Kuka, Morgó... Úgy úszkálnak le, s föl, mint hal a vízben. Ezeknek tüdejük is van! Három óra víz nélkül — és élnek. Nekem három perc vízben — és nem élek! Mint már említettem, tíz év óta készülök egy rostonsült törpeharcsára. A gyerekek közül Laci és Bence is így vannak ezzel. (Tízévesek!) Nóra csak öt! Nem is értheti meg, hogy lehet tiz évet várni egy jó falatra. Nézi a kádban úszkáló bajszos halacskákat és dacosan kijelenti: — Apu, én inkább tíz évig nem eszem egy falatot sem! Legyintek, készítem a serpenyőt... Aztán, amikor indulok a halakért, mit látok? A feleségem és Nóra a „halas-k.íJ" tv c ! Ka nézik a törpéket, és közben a vízbe potyog a könnyük... Egy pillanatra elkap a méreg, aztán már csak kevés hiányzik ahhoz, hogy én is közéjük álljak. A két srác nem jön közelebb, csupán a szemük bogara fényesebb a megszokottnál. — Mi az isten lesz itt, siróverseny? — kérdezem, de már kezemben a nagy műanyagvödör. Szerencsére (?) csak pár száz méterre lakom a Tiszától. A lányom, nyomában az anyja, fülig érő szájjal rohannak a tésztaszűrőért. Még meg-megcsuklik a hangjuk, amikor elindulok a hét törpével a Tisza felé. Tudom, ettől a perctől kezdve megint tiz évet várhatok arra, hogy törpeharcsát egyek. Ki tudja, megérem-e? A gondolat kedvem szegi. De a köszönöm csattanós puszija már boldogsággal tölt el. Meg aztán jól sem lakhattam volna... Sőt, nem is vagyok éhes... Langyos fuvallat kísér a víz felé vozető úton. Járókelők néznek utánam sanda szemekkel. A halak leültek a vödör aljára. Érzik, most valami döntő esemény történik. Vagy a sercegő zsír, vagy pedig a Tisza éltető vize várja őket. A kíváncsi emberek belenéznek a vödörbe. Nem látnak mást, mint vizet. Megállnak. Még hallom: — Szegény bolond vizet hord a Tiszába! A parton elbúcsúzom a hét törpétől. Morgó az utolsó, csap egyet a farkával... Csodás érzés kerít hatalmába. Ez amolyan életöröm lehet! .Mert n p -v ví 'Sen a kis törr 1 ".ek i : / esélyük az életben maradásra! Ha tíz évet tudtam várni arra, hogy törpeharcsát egyek, akkor a következő tíz év már igazán gyorsan elszalad... BAGAMÉRY LÁSZLÓ <r