Délmagyarország, 1986. október (76. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-11 / 240. szám

) KÖSZÖNÖMÉRT ÉVTIZEDEK ÓTA Egy pártmunkás megfaggatása Jó harminc éve ismerem, azóta emel­getek kalapot neki. Tiszteletre méltó nagy ember a szememben. Kommu­nista, pártmunkás. Ma, 65 évesen is azért lohol, figyel, dolgozik, hogy az MSZMP olyan legyen a kívülállók szemében is, amilyen a valóságban: a tisztességes dolgozó magyarok bi­zalmát élvező, önmagát folyton tisz­tán tartani, megújítani képes irányí­tó szervezet. Évtizedek óta törekszik erre köszönömért, fáradhatatlanul. Szinte jókedvűen. Aki ezek után valamiféle héroszra, netán szupermenre gondol, annak csalódást kell okoznom. Vékony­csontú, törékeny fölépitésű, majd­hogynem rozoga alkat. Velem átel­lenben ül, s fényló szemmel várja kérdéseimet. Hátra fésült haját még alig ütötte meg a dér, ám vékony Já­vor-bajuszában annál jobban sejle­nek az ósz szálak. Vastag, Iveit szem­öldök, kissé megnyúlt orr és néhány süldő-szemölcs egészíti ki a keske­mény, kissé beesett arcot. Dáni Mihály külszíne és lényege tehát ég-föld különbséget mutat. — Egészséges vagy? — li...igen. A gyomrom régeb­ben rosszalkodott ugyan, de már el is felejtettem. A gyomorbaj, szerintem vasutaskór. — Úgy tudom, közel 30 éve el­nökként munkálkodsz a szegedi pártfegyelmi bizottságban. — Az utóbbi két évben helyettes vagyok. — Modd, néha nem érzed magad Sziszifusznak? Győzöd türelemmel? Széttárja a kezét, s az arcán lá­tom, mire gondol: hogy lehet ilyet kérdezni? Aztán nehézkesen mégis beszélni kezd: — Szeretném, ha a párt... hogy is mondjam?... olyan lenne, mint a mosott ablak. Hogy ki-be lehessen látni rajta. Persze, ez jámbor óhaj, hisz óhatatlanul közénk keverednek számító karrieristák, jellemtelen ha­zudozók, enyveskezű lacibctyárok is. Az a 150—170 fegyelmi ügy, ame­lyet évente megtárgyalunk, jól tük­rözi a szegedi kommunisták 14 ezres seregében a folytonos tisztulást. Jól­esik elmondanom, hogy a fegyelmi ügyek száma nem szaporodik.„ — Mást nem mondhatok, csak té­nyeket. Az utóbbi években olyan vétségek kerültek túlsúlyba, mint a pártmunka elhanyagolása, illetve megtagadása, erkölcstelen életmód, ittas vezetés és gázolás. S az a baj, hogy ezeket többen nem tartják el­ítélendőnek. Történetek következnek. Közszol­gálati alkalmazottak, 'gazdasági veze­tők, állami tisztviselők és főleg katona­tisztek nyugdijas korukban gyakran semmilyen megbízatást sem vállalnak, pedig korábban föltűnően emelgették a zászlót és naponta fújták a párt kiad­ványait. Ez visszatetsző. Részegen vezetett és súlyos balese­tet okozott egy olyan párttag, akinek különben hivatali kötelessége elítélni a felelőtlen gázolókat. Ez az ember azzal fenyegetőzött, kilép a pártból, ha nem vonják vissza a fegyelmijét. Az ilyen nem léphet ki úgy simán, az ilyet ki kell zárni. Egy gazdasági vezető nyugdíjazá­sa után kijelentkezett ugyan munka­helyi alapszervezetéből, a lakóhelye szerintinek azonban tájára se ment. Hónapok múlva üzentek érte, mire fölényes hangú levéllel válaszolt: Önök ismerik a szervezeti szabályza­tot, hogy aki három hónapig nem fizeti a tagdijat, azt törölni kell a ta­gok sorából. Járjanak el eszerint. — Erre a pasasra megorroltam — jegyzi meg fejcsóválva Dáni Mihály. — Nyilvánvaló, mindig csak színlelte a párttagságot. Volt a fegyelmi bizottságnak olyan páciense is, aki ittas fővel há­rom autót tört össze egymás után, a fölöttesei mégis anélkül küldtek új és új kocsit a feneke alá, hogy megkér­dezték volna: mi történt az előzőek­kel? Amikor az alapszervezetben fölolvasták a fegyelmi határozatot (szigorú megrovás végső figyelmez­tetéssel) notabilitásunk görnyedten meakulpázott. Egy héttel később mégis úgy beszeszelt, hogy négykéz­láb mászkált az asztalok alatt. Az ilyen alakoktól sürgősen meg kell szabadulni. -És a társadalmi tulajdon védel­me? — Semmi szépítés nincs abban, hogy a tagság egészében véve tiszteli és óvja a közvagyont. A néhány eny­veskezűnek rögtőn kitettük a szűrét, s remélem, nekik a pártonkívüliek körében sem lesz becsületük. Csak azt nem értem még ma sem, hogy az egyik nagy port kavaró esetben — a rendőrségi nyomozástól a bírósági ítéletig — miként apadhatott 2 mil­lióról 2000 forintra az elsikkasztott összeg? A másik ügyben (az elköve­téssel gyanúsítottat szintén kizártuk már a pártból) Szeged lakosságával egyetértésben arra vagyok kíváncsi, milyen lesz ügyének végső lezárása. — Bízol a pártfegyelmik nevelő erejében ? — Nem azt remélem elsősorban, hogy a felelősségre vont személyek gyökeresen megváltoznak (habár ele­nyésző számban esnek vissza), ha­nem azt szeretném, hogy a fegyelmi ügyek ismertetése tanulságos legyen a taggyűléseken. Miközben nézem és hallgatom a higgadt, indulattól mentes szavakat, arra gondolok: ez a szivós kommu­nista egyenesen arra született, hogy lelkiismeretesen bogozgassa és föl­tárja, ki makulátlan és kinek foltos a becsülete. — A bizottságban nem lehetünk részrehajlók — folytatja. — Úgy emlékszem, egyszer fordult elő, hogy képtelen voltam magamon uralkod­ni. Két horthista nyomozó kizárási ügyét tárgyaltuk, akik az ellenforra­dalom leverése utáni lazább ellenőr­zés idején kerültek közénk. Ezek az alakok a felszabadulás előtt folyton a szegedi munkásotthon körül leb­zseltek, és zaklatták, fenyegették, el­hurcolták az oda bejárókat. Amikor azzal védekeztek, hogy nem tehettek másként, hisz parancsot hajtottak .végre, eszembe jutott édesapám, és elkezdtem rájuk kiabálni. Őt ugyanis 1944-ben, 51 éves korában vitte el a rendőrség és nem láthattam többé. — Soha nem érezted, hogy most már elég, különben hanyattvágódsz? — Egyszer ilyen is megtörtént. Ötvenhat után. Negyvenöt olyan ember ügyét kellett lelkiismeretesen kivizsgálni, akiknek neve szerepelt a BM nyilvántartásában. Egy teljes esztendeig tartott annak tisztázása, kik voltak a koncepciós perek áldo­zatai, (ők természetesen maradtak a pártban) és kik Hunyadi-páncélo­sok, az SS-t kiszolgáló szürke egyen­ruhások, nyilasok, közönséges bű­nözők stb. Tüzetes, rendkívül körül­tekintő munkára volt szükség, ne­hogy ártatlanokat zárjuk ki. Akkor alaposan kikészültem. — Pihenés nélkül megint odajut­hatsz. — Legyint, ő bírja erővel, idegek­kel, különben is, túl van már a nehe­zén. Föláll, bemutatja a család 62 kvadrátos otjhonát. Három kis szo­bában praktikusan elhelyezett búto­rok. És könyvek mindenütt. Zongo­ra, tévé, újságok. Gyerekrajzok — a kisunokák művei. — Néha leülök a billentyűkhöz és megjáratom az ujjaimat. Meg olva­sok. A kezem ügyébe kerülő rejtvénye­ket konokul megfejtem. Aztán a suba­sai kenünk. Ott egészen felüdülök. — Miért mondtad, hogy a gyo­morbaj vasutasbetegség ? — Mert az. Sok MÁV-os szenved abban a nyavalyában. Én is vasutas voltam. Eleinte idegőrlő külszolgála­ton. később igazgatósági osztályve­zetőként. A vasúti munka közben érettségiztem és doktoráltam. Tizenkettőre jár, a konyhai tűzhe­lyen Ínycsiklandozó illatokkal duru­zsol az ebéd. Dáni Mihály megígéri, hogy fékezi kissé a tempót, ám kó­pés kuncogása arra vall, hogy néha megszokott formula. Ezerszer el­mondhatta már anélkül, hogy meg­tartotta volna. Ez az állhatatlanság egyik fő eré­nye. F. NAGY ISTVÁN DEZSŐ MIHÁLY VÁROSFOTOGRÁFIÁI T íz év óta készülök arra, hogy rostonsült törpeharcsából belakjak. Tiz év óta készü­lök Szarvasra horgászni Liliput-vi­zeire. A napokban aztán úgy hozta a sors, hogy Ijarátom a MÖHÖSZ és a Délép üdülőjében töltötte évi rendes őszi szabadságát. És ne­künk csak alkalom kellett ahhoz, hogy meglátogassuk... Picék, mit picék, Sylstar botok, szimfóniákat csilingelő orsók ke­rültek a kocsi csomagtartójába, és irány a szarvasi „törpe-arboré­tum". Szótlanul hagyjuk magunk mö­gött a kilométereket. Iván fogtech­nikus lévén minden halnak proté­zist mintázna, Jóska pedig már a bedobásnál szeretné, ha repülőha­lak cibálnák a levegőben a DAM­zsinórt. Nekem bevillannak gye­rekkorom horgászélményei. Vásár­helyen a strand mögötti kanális törpeparadicsoma. Két óra alatt félméteres madzag-füzér törpét vit­tem haza. Aztán ahogy teltek­múltak az évek, úgy felejtettük el a szerintem legcsodásabb ízű halat. Szóval tíz éve készülök erre a szarvasi horgászatra! A számban érzem a szaftos, szálka nélküli, csodás falatok ízét. Megérkezünk. Már szerelném a készséget. Barátom a mólón. Lát­hatóan örül nekünk. Gyorsan le­rántunk az üdülő büféjében egy felest. Szomorúságomra, hiszen ez azt jelenti, hogy nem kell nagyon figyelni a kapásjelzőt. A mólón Sa­nyarú Vendelek. Szemük a jelző­kön, sok mozdulatlan karikán. Hét törpe(harcsa)... Napok óta senki nem fog semmit. Egyedül barátom akasztott meg egy 4,5 kilós amurt. A felesége fű­nyíróval szabadítja meg pikkelyei­től a növényevőt. Törpe..., törpe..., de ilyen nagy fejjel... — mutatom óhajomat. Gyönyörű víz. Csend, nyuga­lom, hétágra tűz a nap. Mindenütt nád, káka... Kákafok. Iván, a technikus ezt is Kákafog-nak hívja. Szakmai ártalom... Tűéles horog, Fickándozó, hula­hoppozó piros „girnyóval". Jó do­bás volt. Jó helyre is ment... Hosszú szünet... Moccan a jelző, hatalmasat dobban a szív, aztán el­indul a hai. Bevágás... Ju-héjj! ... A következő pillanatban bárso­nyos hal sikkan a kezembe. Az első gyönyörű.törpe... Gyermekkorom sok begyulladt szúrásnyoma eszembe juttatja, hogy nyúljak a halhoz három ujjal. Haltartóba a Tudorral... Két óra elteltével Tudor mellé csusszantom Vidort, Szendit, Szundit (aludt a horgon, vagy ká­bítógilisztát használtam), végül jött Hapci. (Egészségünkre!) Iván közben megfogta Kukát (nem szólt az egy árva szót sem!), Jóska pedig Morgót, (ö már nem hagyta szó nélkül, kvartyogott, mint egy nagy combú kecskebéka)! Már készü­lődtünk, amikor Stevc „megcsi­pett" egy 3 kiló körüli (pufitól) pu­fisodott pontyot. A hét törpét ne­kem ítélték a „három királyok". Hófehérkén viszont nem kellett osztoznunk! Mielőtt elérhettük volna, felszállt egy arra „dörgető" kamionra... Snitt..., vágás... Hazaérke­zés... Gyerekek sorban halnéző­be... Este 9 óra, s a vízzel telt kád­ban Tudor, Vidor, Szendi, Szundi, Hapci, Kuka, Morgó... Úgy úsz­kálnak le, s föl, mint hal a vízben. Ezeknek tüdejük is van! Három óra víz nélkül — és élnek. Nekem három perc vízben — és nem élek! Mint már említettem, tíz év óta készülök egy rostonsült törpehar­csára. A gyerekek közül Laci és Bence is így vannak ezzel. (Tízéve­sek!) Nóra csak öt! Nem is értheti meg, hogy lehet tiz évet várni egy jó falatra. Nézi a kádban úszkáló bajszos halacskákat és dacosan ki­jelenti: — Apu, én inkább tíz évig nem eszem egy falatot sem! Le­gyintek, készítem a serpenyőt... Aztán, amikor indulok a halakért, mit látok? A feleségem és Nóra a „halas-k.íJ" tv c ! Ka nézik a törpéket, és közben a vízbe potyog a könnyük... Egy pillanatra elkap a méreg, aztán már csak kevés hi­ányzik ahhoz, hogy én is közéjük álljak. A két srác nem jön köze­lebb, csupán a szemük bogara fé­nyesebb a megszokottnál. — Mi az isten lesz itt, siróverseny? — kérde­zem, de már kezemben a nagy mű­anyagvödör. Szerencsére (?) csak pár száz méterre lakom a Tiszától. A lányom, nyomában az anyja, fü­lig érő szájjal rohannak a tészta­szűrőért. Még meg-megcsuklik a hangjuk, amikor elindulok a hét törpével a Tisza felé. Tudom, ettől a perctől kezdve megint tiz évet várhatok arra, hogy törpeharcsát egyek. Ki tudja, megérem-e? A gondolat kedvem szegi. De a kö­szönöm csattanós puszija már bol­dogsággal tölt el. Meg aztán jól sem lakhattam volna... Sőt, nem is vagyok éhes... Langyos fuvallat kísér a víz felé vozető úton. Járókelők néznek utá­nam sanda szemekkel. A halak le­ültek a vödör aljára. Érzik, most valami döntő esemény történik. Vagy a sercegő zsír, vagy pedig a Tisza éltető vize várja őket. A kí­váncsi emberek belenéznek a vö­dörbe. Nem látnak mást, mint vi­zet. Megállnak. Még hallom: — Szegény bolond vizet hord a Tiszá­ba! A parton elbúcsúzom a hét tör­pétől. Morgó az utolsó, csap egyet a farkával... Csodás érzés kerít ha­talmába. Ez amolyan életöröm le­het! .Mert n p -v ví 'Sen a kis tör­r 1 ".ek i : / esélyük az életben maradásra! Ha tíz évet tudtam várni arra, hogy törpeharcsát egyek, akkor a következő tíz év már igazán gyor­san elszalad... BAGAMÉRY LÁSZLÓ <r

Next

/
Thumbnails
Contents