Délmagyarország, 1986. október (76. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-29 / 255. szám

33 Szerda, 1986. október 29. Kiállítási napló Nem rongyrázás Szilasi Anna textil tervező művész több receptorunkat bombázza egyszerre. Kiálli tott szőtteseivel, faliszőnyegeivel nemcsak a szemünkre apellál, tapintási ingerenciáinkat is előcsalogatja. Sőt, a természetes anyagok sajátos illatával is megfűszerezi a kiállítás levegőjét. Persze, a közvetlenül érzékelhető momentumok mögötti észté tikai értékek az igazán el gondolkodtatok. Egv követ kezetes alkotói magatartás tanúi lehetünk, ha megnézzük Szilasi Anna kiállítását a Bartók Béla Művelődési Központ B Galériájában. Egy olyan egyéniség kezemunkájában gyönyörködhetünk, akinek birtokában van egy ősi technika és műfaj minden csinja-binja. Textiliáiba a vetülékkel együtt beleszövődik alapállása, tudatossága. ízlése. Egy veretes, hagyományos formanyelv transzponálódik át a huszadik századba szövőszékén. Több kullúrkör hatása is tettenérhető, ám ezek összeszerveződése egyéni stílusként jelentkezik. Az alkotó egyedül csak rá jellemző világot teremt. A gyapjú, len, kender alapanyagokból visszafogott színárnyalatú, viszonylag homogén felületeket hoz létre bravúrosan, ezekbe robbantja bele a tüzes pirosakat és ciklámeneket. A textúrákon a magyar trikolor piros-fehér-zöldje úgy jelenik meg, hogy az korántsem hat direkt invenciónak. A tudatosság mellett ott vibrál az az irigylésre méltó játékosság és „egyensúly-billegető" csalafintaság, ami senkiével sem rokonítható. Ha mégis meg kéne jelölni a művész rokonait, talán a magyar pop art művészet legjobbjai között találnánk meg őket. A látszólag pofonegyszerű, keskeny szövéscsíkokból építkező szőttesek. alkotójuk kifinomult kompozíciós készségéről és színdinamikai tapasztalatairól árulkodnak. Csak az tud ilyen izgalmas forjnarendet teremteni. aki majdnem mindent tud anyagról, színről, méretről, technikáról. A mesterség alázata és a létrehozás öröme tud csak ilyen tiszta muzsikát produkálni. Kevéssel sokat mondani. a rusztikum eleganciáját megcsillantani. A karakteres textiliák emberközelbe kívánkoznak. Gondolom, egy ilyen kitűnő iparművész vágyaihoz az is hozzátartozik, hogy munkái, gondolatai, szelleme eljusson a tárlatlátogató otthonába is. Szilasi Anna esetében erre is lehetőség nyílik. A Szegcdi Háziipari Szövetkezet felismerte a tervezőművészben azt az értéket, melyet lakáskultúrát célzó tevékenységébe beleolvaszthat. Tóth Lászlótól, a szövetkezet elnoketöl tudom, hogy ezen termékek iránt a hazai kereskedelem igen csekély érdeklődést tanúsít, külhonban viszont annál nagyobb népszerűségnek örvend. Hát, nem tudom. Nem értek a piachoz, a hazai kereslet és kínálat összefüggéseihez, az érdektelenség mindenesetre elgondolkodtató. A rongyszőnyegtől való idegenkedésünk mögött nyilván beidegződések húzódhatnak meg. Az utóbbi évtizedekben lezajlott értékváltás, anyagi jólétet fitogtató magatartás minden olyat kisöpört környezetünkből. ami az úgynevezett „szegénységre'' emlékeztet. S a rongyszőnyeg ilyen bélyegű rekvizitum. (Holott — nyilván kevesen tudják — a rongyot ma már drága pénzért külföldről importáljuk. Micsoda rongyrázás!) Az is tény, hogy a magyar bútoripar termékeihez sem igazán illik a rongyszőnyeg. Kár, hogy száműztük boltjainkból és otthonunkból az egyszerű, olcsó- lakberendezési tárgyakat. Kár, hogy a kereskedelem drága, de tucatáru halmaza orientálja a honi közízlést. Nem folytatom a siránkozást, inkább örülök: jelen esetben gyártó és tervező egymásra talált. Remélem, egyszer eljutunk oda, hogy minden cégnek megéri majd az esztétikumot szem előtt tartani. Minőség és haszon nem lesznek egymást kizáró tényezők S' mire a magyar vásárlóközönség újra felfedezi majd az egyszerű, természetes anyagból készült tárgyakat, talán itthon is kaphatók lesznek Szilasi Anna szőnyegei. Pacsika Emília Tapsvihar és üres széksorok Családlátogatáson a Sportcsarnokban Királyheimec néhányezres település Del-SzlováKiában. Különösebb helyi nevezetességgel az ittlakók nem dicsekedhetnek, de az biztos — hegyoldalba épített szabadtéri színpadát Szegedről kirándulva is értékelni tudtam. De nemcsak a környezet miatt. Akkor — 1977et mutatott a naptár — láttam ugyanis először színpadra álmodott diszkózenekart, hallottam élőben a Neotont. Ma sem tudom eldönteni, hogy a klubfalakat szétverő diszkóhullám, vagy épp a „mindent bele, csajok!" felkiáltással végigzcnélt, táncolt műsor miatt hittem el: ebből a bandából még lesz valami. É.s lett. Az együttesből família, a Neotonból Newton (külföldi fellépéseiken diktál ilyen nevet a könnyebb kiejtés), s miközben nem kis vihart kavarva kitagadtak egy-két családtagot, nemzetközivé lett a hírnév. Yamaha fesztivál nagydíja Japánból. lemezfelvételek, videoklipek, koncertkörutak Nyugat- és Dél-Európában, Ázsiában. Legutóbb pedig egy előadói nagydíj Ádámnak és Évának, Dél-Koreában. Ezt a hírt egyébként hétfőn, a városi Sportcsarnokban közölte Eva — nem kis tapsol aratva. Abban a csarnokban ahol két előadást. is rendeztek aznap, s amelyben negyedórával a második feliépés előtt legfeljebb ötszázan üldögéltek, békés egykedvüségbe gombolkozva. Csoda hat, ha bukást szimatoltam? Ha megfogalmazódott az ítélet; lehet bármilyen profi egy zenekar, csinos a lány és fülbemászó a zene, ha dobja a divat. A diszkózene pedig igencsak divatra ítélt butikáru. Kétségeimet az első számok ritmusa sem tudta szétverni. Taps ugyan csattant. ahogy illik, egy-két fütty is érkezett a hátsó sorokból, a hetvenes éveket idézve, de.. De! S mit ad isten (vagy inkább egy szünetet helyettesítő dobszóló), megteltek a tekintetek, a szolidan öltözött harmincasok nevetve kapcsolódtak az ötletes tapspárbajba, s máris együtt utaztunk. Elhittük Csepregi Évának. hogy nyár van, elképzeltük őt alig-fürdőruhában, és tudtuk (igen, tudtuk!) hogy táncot jár a tenger, hogy felhőtlen az ég. És elhittünk ennél többet is. A két sorral mögöttem ülő gimnazista lányok már Yamaha nagydíjban bíztak, a zubbonytól szabaduló kiskatonák fogadni merték — egyszer... Hawaiiban Csepregivel. Ez lenne a diszkó halála? És épp most. Amikor gmkval, maszekkal verünk le magunkról minden fölösleges kilót. amiKor inkább a lótás-futás, csak ne kelljen kiszámolni, mikor és miből futja egy kétszoba összkomfortra. amikor az első rossz szó miatt bokától fülig zsibbad az ideg? Hát nem. Különösen nem, ha olyan profi társulat kábít, mint a Neoton. S úgy — nélkülözve minden sztárkodást —, mint majd tiz éve tette abban a bizonyos dél-szlovákiai kisvárosban. Ami pedig az üres széksorokat illeti — késő bánat. A Sportcsarnokban egy ideig nem hullámzik már a tenger. s ezt a családot — ismerve koncertprogramjukat — egyhamar szegedi aligha látogathatja meg Bátyi Zoltán Bölcsészvidék Olvasom a szegedi felsőoktatási intézmények lapjában, a Szegedi Egyetem ben a JATE bölcsészhallgatóinak „nyílt levelét". A rektornak, Csákány Bélának címezték, aki ugyanebben a lapszámban válaszolt is rá. Mindkét közlemény érdekes, élvezetes írás is, de ami a fontosabb, sok szempontból nagyon tanulságos. A konkrét téma az a rektori terv, miszerint a minőségi munka érdekében — több más, e célért való intézkedéssel egyidejűleg — csökkenteni kellene a vizsgaidőszak tartamát. Az egyetem vezetőjének érvei ellen érveket sorakoztat a diákság. Ne beszéljünk most az ..ügyből" legáltalánosabban levonható következtetésekről, melyek már-már hízelgőek a szegedi tudományegyetem egészére nézvést. Akár azt tekintjük, hogy a magyar felsőoktatás állóvizei itt fodrozódni látszanak, vannak egyáltalán „ügyek", amelyek az oktatás mikéntjét érintik; akár pedig az intézményi demokrácia létének jeleit nézzük, amelyek bizony látszanak e vitában — szerencsére. Beszéljünk most csak arról a nem kevéssé fontos igazságról, amely a vizsgaidőszak hossza ürügyén ezúttal a szokottnál szélesebb nyilvánosságot kapott: hogy tudniillik a bölcsészképzés — enyhén-szólva — ellentmondásos. Ahogy mondani szoktuk, ennek a képzési szisztémának sok a nemkívánatos eleme. A rektor é.s a hallgatók nyilvános párbeszédében most egyetlen ilyen kapott hangsúlyt, nevezetesen: a szorgalmi időszakban lehetetlen fölkészülni a hallgatóknak a vizsgákra, örülnek, ha a szemináriumokra kellően tudnak készülni és egyéb kötelezettségeiknek eleget tudnák tenni. .j. A- ,^'izsgák anyaga ugyanis gyakorta eltér a szorgalmi időszakban áttekintendő anyagtól. Az ellentmondás feloldhatatlannak látszik, hiszen ez a gyakorlat ama elv szerint alakult, hogy a bölcsész minél szélesebb ismeretanyagot sajátítson el. Hogy „jó szakember" legyen. Azaz: jó középiskolai tanár. Vajon? A képzés valódi problémái — nemcsak szerintem — valahol ezen a ponton ragadhatok meg. Kérdések tömegével. Vajon kiből lesz tényleg jó tanár? Aki egyetemi évei alatt mint valamely eleven lexikon rohangál szemináriumról szemináriumra, kollokviumról szigorlatra? Vagy mint egy „ügyes" gép? Megkap egy programot, elvégzi a megfelelő műveletet, aztán sürgősen „tisztára mossa" a memóriáját, mert jön a következő program, s ennyit tárolni képtelen? Avagy ebból lesz a jó tanár, akinek alapvető ismeretek mellett az összefüggések világos látása adatott meg? S az, hogy egy, azaz egyetlen témakörben, ami valami miatt vonzza, elmélyülten dolgozhasson ? S megszerezze így a dolgok földerítéséhez és előadásához szükséges jártasságot? Vajon nem lesz jobb középiskolai tanár, ha ilyenfajta készséggekkel indul és nem az utolsó szigorlat utáni „tiszta lappal", üres „memóriaegységgel" ? Es még mindig nem a föntiekben van a leglényegesebb kérdés. A bölcsészkarokon — ismét nem csak szerintem — legelőször is az az eldöntendő, hogy a középiskolai tanárok mellett képezendök-e a jövő társadalomtudósai? Ha igen — mert hiszen hol másutt? —, akkor viszont eldöntendő, miként, másképpen kell képezni őket, mint a tanárokat? Az úgynevezett elitképzés körüli vitákból nagyon ideje lenne következtetéseket leszűrni és gyakorlati lépéseket tenni — az „elit" képzésének megvalósításáért. Nem lehet egészséges állapot, hogy — miként az élet más területein — a felsőoktatásban is érvényesül a fővárosközpontúság: szinte kizárólag a budapesti tudomány"egyetemen van módjuk a tehetséges hallgatóknak arra, hogy speciális képzettséget szerezzenek. A vidéki egyetemek manapság: tanárképzők. A hallgatók száma egyre nő. Azon a szemináriumon. ahol 20-an vagy többen ülnek, lehetetlenség a szó eredeti értelmében szeminarizálni, gyakorlati kutatómunkára nevelni, valamely résztémában elmélyülni. Kétszakos hallgató nem engedheti meg magának, hogy valamivel különösen foglalkozzon. Ha mindennel .kell, semmivel .sem lehet igazán . . . Am ha leadja az egyik szakot (erre természetesen módja van), aránytalanul nagy kockázatot vállal. Hiába ért valamihez, ha nem kap megfelelő állást! A dolog végiggondolatlansága az államvizsgák után minden évben megnyilvánul. Oly csekély számú tehetséges, speciálisan képzett, friss szakember jut legalább ösztöndíjhoz, s annyian kénytelenek a képzettségüket nem igénylő munkát vállalni, hogy igazán elszántan elhivatott legyen a talpán, aki e „perspektíva" ismeretében eljegyzi magát már hallgató korában valamely tudományterülettel. Még így is akadnának, de ... A vidéki egyetemeken alig van választási lehetőség. Néhány oktató személyes erőfeszítésének köszönhetők a speciális képzés létező formái. Az iskolateremtő tudós oktató ritka, mint a fehér holló, a tanátványi rendszer szinte kihalt, a diákok nem ismerik oktatóik tudományos működését. A tudományos diákkörök mára sokat veszítettek jelentőségükből; a konferenciákon az oktató presztízse legalább annyit számít valamely dolgozat értékelésekor, mint az ónálló hallgatói munka valódi értéke. A legjobb dolgozatok sorsa sem más, mint a kevéssé jóké: tanszéki könyvtárak polcain porosodnak, érintetlenül, fólhasználatlanul. Elgondolni is kínos, hogy mennyi szellemi érték — meg sem Születhet; s mennyi létező megy veszendőbe! S milyen kár, hogy az „universitas" sokszínűsége helyett úgy tetszik még mindig be kell érnünk a tanárképző nagyüzemi uniformizáltsággal. Pedig nem valószínű, hogy a vidéken kevesebb tehetség „terem", mint Pesten. Mint ahogy az sem, hogy az egyes intézmények nagyobb önállóságának puszta deklarációja hozzásegítheti az egyetemeket, hogy képzési rendszerül „több színét" a hely szerint való módon, maguk alakíthassák. Sulyok Erzsébet Nyit a MOM művelődési központ November l-jén. másfél éves felújítás után, ismét megnyitja kapuit a MOM Szakasits Árpád Művelődési Kozpontja (XII., Csörsz utca 18 ). Kicserélték az épület elavult fűtési és elektromos rendszerét, felújították a 800 személyes színháztermet, és javították a kupolaterem akusztikáját. A művelődési központ, népszerű régi programjai mellett, újakat is kínál a gyerekeknek és a felnőtteknek: minden pénteken és szombaton este a társaságkedvelők klubját kereshetik fel a fiatalok és idősebbek, szombaton délutánonként tinidiszkó, vasárnap esténként középiskolás klub várja a látogatókat. Szombaton délután előbb gyermekeknek, utána pedig felnőtteknek tart tani hazat a Jánosi-együttes. Ifjúsági delegáció utazik Odesszába Csütörtökön ifjúsági delegáció utazik a testvéri Komszomol Területi Bizottságának meghívására. Tagjai Zeleiné Horváth Sára megyei úttörőelnök és Tóth Tamás, a városi KlSZ-bizotlság első titkára. Partnereikkel a már korábban kialakított együttműködési megállapodás alapján többek között megbeszélik a jövő évi építő-, úttörő- és képzőművész táborok cseréjének lehetőségeit. A delegáció vezetője Germánná Vastag Györgyi. a megyei KISZ-bizottság első titkára, aki a KISZ Központi Bizottsága küldöttségével már Moszkvában tartózkodik, Odesszában csatlakozik majd a megyei küldöttséghez Látott-e kimonót? No-színház az Ifjúsági Házban A Japánt megjárt turistát többnyire ilyeténképp faggatják: látott-e kimonót? Evett-e pálcikával? Megmászta-e a Fudzsit? S előbbutóbb az is szóba kerül: hát a no-színházban volt-e? Az utazó erre persze csak hümmög. Annyi, de annyi furcsaság. szépség, látni- és csodálkoznivaló akad a leikelő nap és a cseresznye virágok hazájában, hogy képtelenség műszaknyi időt — s nem utolsósorban sok ezer jent — egzotikus előadásra áldozni. Tízezer kilométernyi utat takaríthattunk meg hétfőn este az Ifjúsági Ház jóvoltából. Európai körútjának egyik állomásaként vendégszerepelt itt a Tótókai noszínház. 1925 óta működik az ötventagú amatőr társulat, melyben egészen fiatalokat és időseket, köztük néhány mestert is találni. Titokzatos távol-keleti színi kultúrába pillantottunk tehát, melyről gyaníthatóan hozzáértők sem igen tudnak hajdani tanulmányfoszlányoknál többet felidézni. Különlegességre, unikumra éhes közönség gyűlt össze, s ebbeli reményében nem is csalódott. A nó szabályai igen szigorúak. Meghatározott a színpad felépítése: négy oszlopon nyugvó tető alatt, fapad1 ós térségen játszanak, melyet karcsú híd köt össze az öltözőkkel. Jelzésszerűek a díszletek, ha vannak egyáltalán. Pontosan koreografált a tánc, kötött az ének. a hangszeres játék. Mindezeket azonban nem hagyományosan kell érteni: a láncot inkább surranó, rezzenésszerű mímes mozgásnak, az éneket erősen torzított fejés torokhangok váltakozásának, a zenét idegen ritmusú, harmóniájú dob- és fuvolajátéknak nevezhetnénk, s az egészre végtelen, mérhetetlen lassúság, kifinomultság, stilizáltság jellemző. Az eredeti előadás öt, egyenként másfél óra időtartamú drámából áll. Most mindössze egyet (méghozzá „asszonytipusút") láttunk. A nó fő sajátossága — olvasom A japán színház című könyvben —, hogy a konkrét megjelenítést a legszükségesebb minimumra korlátozza, inkább a bensőséges hangulat meg te rem lésé re törekszi k. Am hiába ült a közönség nagy szimpátiával, kitartó figyelem me 1, érdeklődését láthatóan lohasztotta, hogy számára kissé misztikus, teljesen idegen színházi közegbe csöppent. Igazi hatást a nójáték Valószínűleg csak azonos világfelfogású publikumra képes gyakorolni, hiszen számunkra, viszonyítási alap hiján, érthetetlen a szimbólumrendszer. Átélhetetlen a művészi tökély, homályos ..az emlékezet ragyogó terasza". Persze személyes benyomást szerezni igy sem volt haszontalan. Varjú Erika Emlékülés Polányi Károly születésének 100. évfordulója alkalmából kétnapos tudományos ülésszak kezdődött kedden a Magyar Tudományos Akadémia székházában. A Polányi Emlékbizottság szervezte konferenciára a világ minden részéből érkeztek egykori Polányi-munkatársak és -tanítványok, akik magyar kollégáikkal együtt több témakörben tartanak majd előadásokat. A tematika gazdag, hiszen Polányit magáénak vallja a gazdaságtörténet, a szociológia és a politikatudomány is. A konferenciát Bognár József akadémikus, a Polányi Emlékbizottság elnöke nyitotta meg. Elöljáróban kiemelte: az ülésszakon négy kontinens több tudósa hódol Polányi Károly emlékének, ez azonban nem csak méltatás, nem csupán a tudományos eredmények puszta számbavétele, vagy éppen megmerevítése, hanem kísérlet é.s törekvés a tudományos gondolkodásmód tova bbfej lesztésére, i n tel lek tuális erőfeszítés a történelmi és társadalmi valóság jobb megismerésére ( H