Délmagyarország, 1986. október (76. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-21 / 248. szám
2 Csütörtök, 1986. október 21. képernyő FMS Üj sorozat indult — pénteken éjszaka. Ha még azt is hozzáteszem: a 2-es műsorban, mindenki okkal gondolhatja, nem lehet túl lénypges a dolog ... Pedig az. lényeges, mind a televízió, mind az előfizetők szempontjából. Merthogy: a Fiatal Művészek Stúdiójában (FMS) készült műsorok bemutatósorozatáról • beszélünk, amely elé Szinetár Miklós mondott bevezető szavakat, elmesélve, hogy az FMS ugyanaz a tévénél, mint a Balázs Béla Stúdió a filmeseknél. Vagyis fiatal (vagy annak mondott) alkotók műhelye, ahol kísérletezhetnek, vagy még inkább, ahol egyáltalán „szóhoz" juthatnak. Megmutathatják, hogy léteznek és dolgoznak. hogy vannak gondolataik valamely tárgyról, amelyről filmet (egyéb műfajt) is képesek készíteni. Miként a Balázs Béla Stúdió fiataljaiból, úgy tán a tévés műhely fiataljaiból is „neves öregek", „nagyok" válhatnak egyszer, avagy, ki tudja, 40 év alattiaknak is lehet friss szellemű es eszköztárú műveket produkálni... A stúdió fontos a tévének, mert hiszen innen jöhet a szakmai utánpótlás. S fontos nekünk, nézőknek, mert hátha innen kapjuk ama bizonyos frissességet Egyáltalán: valamit, eme műsorínséges időkben, amikor is hét jön hétre, csak a képernyőnkre nem jön úi •hazai iteleviziós produkció. Hogy azt kell kérdeznünk: tán csak nem lépett sztrájkba a rendezők színe-java? Az FMS-sorozat első filmje bizalommal tölt el bennünket: ha késői órán is, ha a 2-es műsorban is, a szemfüles néző talán igazán eredeti televíziós munkákat szemlélhet. Mert az örökkön örökké című film több apró hibája ellenére kétségtelenül eredeti témaközelíté. sével és feldolgozásmódjával hatott. Molnár György rendezte (a forgatókönyvet is ő írta Szendi Gáborral együtt), aki már nem is olyan fiatal, és már „neves" is, mint szórakoztató, zenés műfajok rendezője. Most különleges mozaikot készített: apró történeteket rakott egymás mellé, melyek főszereplői idős emberek, főleg férfiak Egyenrangú alkotótársának láttuk az operatőrt, Szabó Gábort. Az öregekről tudniillik különlegességükben is hiteles képekben „beszéltek"; sajátos légkört teremtő filmkockákban, amelyek egyszerre keltették föl a nézőben a szívszorító döbbenetet, és eme érzete fölötti iróniát. Merthogy egyetlen percig sem voltak sajnálnivalók a film öregjei. Sem a régi könyveket kukából előbányászó, bolhapiacon áruló egykori "latintanár, sem töksúket felesége, sem a gyermeteg csalásokat kiagyaló vén csavargók, sem az egykori banktisztviselő, akinek 40 éves üzenetet közvetít kortársa... Egyikük sem, akiknek pedig lopással, csalással, kéregetéssel, szemétkotorászással kell fölhajtani a na1pi betevőt. Együttérzéssel és iróniával állították a filmkockák: az öregek — ilyenek is. És mi — ilyenek is leszünk, ha megöregszünk. Lehet, hogy kézzel írott fölhívásokat gyártunk érdekvédelmi egyesületünk létrehozása céljából? Mert okkal hisszük, hogy a mi „javakorunkra" már csak a mi kortársaink emlékeznek? Némely didaktikus felhangja ellenére sem mondta ez a film, hogy a generációk közötti szakadékok: bajok okozói. Nem, ez a film egyszerűen „csak" megállapította: az öregek pedig ugyanabban a világban élnek, mint mi — még nem öregek; es ez a világ bizony némelykor csak úgy elviselhető, ha nem veszítjük el, vagy sürgősen megtaláljuk a hozzávaló (ön)iróniánkat. Sulyok Erzsébet Boldogulás, felárral Két könyv is megjelent, viszonylag gyors egymásutánban, egymáshoz erősen hasonlitó küllemben, egyazon szerzőtől: a vállalkozás sorozatot, legalábbis némi folytatólagosságot sejtet. Ha pedig a műfajt és a szerzőt vesszük szemügyre, azonnal világossá kell váljék: Sz. Lukács Imre, aki tiyugttdt Aélekkal nevezhető igazi riporter-írónak, eddigi munkásságának újságírói, ezen belül a kortárs és a közelmúlt magyar valóságát portrékkal-riportokkal megvallató oldalát helyezte most előtérbe. Magyarán: faggat, vallat. kérdezősködik, nyomoz, vagyis dokumentatív műfajban dolgozik. Ami persze mindenkor a közvetlen esztétikai észrevételeken túli gondolatokat is indukál Boldogulok a Bácskában és a Duna mentén — ez a címe az első kötetnek, amely a Bácskai és Duna-melléki Termelőszövetkezetek Területi Szövetségének megbizásából látott napvilágot. „Segít megértetni legújabb kori történelmünket", olvasható az előszóban, amelyet Romány Pál. az MSZMP BácsKiskun Megyei Bizottságának első titkára írt. S amelynek idézett mondata ugyanígy vonatkozhat a Végig az úton cimű, a Csongrád Megyei Mezőgazdasági Szövetkezetek Szövetségének mecenatúrájával kiadott második könyvre is, amelynek előszava Szabó Sándornak, a megyei pártbizottság első titkárának tollából származik. Portrék, emberi arcélek sorozata fénylik föl előttünk a két kötetből. Soltról és Apátfalvárói, Fábiánsebestyénről és Hajósról, jóformán a fél Nagyalföldröl szólalnak meg emberek, a szövetkezeti mozgalom • emberöltőjét megjárt vezetők és vezetettek, nyugdíjasok és még aktív mezőgazdasági dolgozók. Akikben a közös távolról sem csak a munkakörből és az életsorsból fakadó élményvilág — hanem a megélt história valóságai. A következményekkel és a levonható következtetésekkel együtt. Az első kötet címét — Boldogulok — tulajdonképpen mindkét Sz. Lukács-kötet szereplőire érvenyesnek érzem. Valóban,, így vagy úgy, a közelmúlt forgatagostragikus magyar történelmében mindannyian boldogultak. A kérdés viszont éppen az: hogyan, miként is? Sz. Lukács Imre írói módszere egyszerre roppant egvszerű" és rokonszenves is: toleráns. alig közbeszóló, ugyanakkor hevesen, szinte sóvárogva kíváncsiskodó. Kár viszont, hoev túlsáp'iisan is hasonló kérdéskörökre bontva nyitja meg — olykor, azt hiszem, bravúros (ösztönös?) lélektani érzékkel és emberismeret-gyakorlattal — az egymástól természetszerűen igen nagymértékben különböző személyiségű (.alanyokat". Akik lehettek az író régi ismerősei, barátai, vagy „csak" az adott terület téeszügyeinek vonatkozó főszereplői, ám bizonyos, hogy egy kaptafára húzott, portréról portréra visszaköszönő kérdésekre adható válaszoknál (is) több, színesebb, mélyebb emberi tartalom rejtőzik még bennük. Annál is inkább,- mert külön-külön és önmagukban hordozzák a közép-európai történelem egyéni boldogulásvariációinak egyfajta színképét. Olyan tanulságokkal, amelyek többek még az egyéni vallomások hű és gondos reprodukálásánál is. Ahogyan az ember olvasgatja e vallomások egyikétmásikát (e szempontból szinte mindegy is, melyiket), nem tud szabadulni a gondolattól, hogy e boldogulásoknak nem is csak, hogy ára — az mindennek van ezen a sártekén —, de még. ráadásként, kemény felára is van. Felárat számolt föl Sz. Lukács Imre megszólaltatottjainak a história. Hiszen amikor ki-ki a maga negyvenötéről, negyvennyolcnegyvenkilencéről, ötvenhatéról vagy hatvan-hatvanegyéről beszél, az olvasót szinte körülöleli a felismerés: jó, jó, ö megúszta, vagy eppen kitüntetést kapott érte — ele vajon csak ennyi az egész? Annyi, hogy ö is segített beterelni a vonakodó magyar parasztot a téeszbe, olykor bizony európainak éppenséggel nem nevezhető módszerekkel? Annyi, hogy most elégedett, megbékélt, netán boldog vagy —, esetleg — lehiggadt csupán? Annyi, hogy részese volt egy kínokkal gyötört, végül is örömteli, jó fordulatot vett történelmi folyamat monumentalitásának? Ha maradt hiányérzetem, az a kíváncsiság hordaléka: ugyan miként is minősítik valamikori önmagukat a megkérdezettek? Van-e Szembenézésük azzal a múlttal, amelynek árnyaltabb megítélése felé mozog —biztatóan — a hazai közgondolkodás, ebbe az irányba mozdíttatik a közvélemény? Mert azt a bizonyos felárai a boldogulásban szerintem csak részben jelentik az időközben beszerzett — vagy •beszerezhető — infarktusok. A másik rész alighanem az az olvasói reakció (is), amely a megidézett életutak után aligha irigyli az elismerést, a boldogulást az Sz. Lukács Imrének vallóktól. Miként nem irigyli őket álmatlan emlékező éjszakáikért sem. Ha pedig nincsenek nekik ilyesmik, akkor meg azért nem. (Népszava Lap- és Könyvkiadó. 1986.) Domonkos László Új filmsorozatok A világ nagyvárosaival, valamint hazai tájakkal ismerteti meg a nézőket az a kéfúj filmsorozat, amelynek forgatását a közelmúltban fejezték be a televízió művelődési főszerkesztőségének munkatársai. A világ metrói cimmel októbertől havonta kerül a képernyőre az a sorozat, amely a városi közlekedés történetén és fejlődését — valamint a városok mai, világszerte égető gondjain — keresztül segít bemutatni a nagyvárosok életét és mindennapjait. Az október 25-én Játható első rész a metró „szülővárosába", Londonba vezeti el a nézőket. És még félmillió lépés címmel a televízió Natúra szerkesztősége készített új sorozatot, amelyet a déldunántúli Kék túra meghosszabbított útvonalán forgatott a nyolctagú csoport. Nemzetközi távoktatási konferencia Teleteaching '86 címmel egyhetes nemzetközi távoktatási konferencia kezdődött hétfőn Budapesten, a Mezőgazdasági Szövetkezetek Házában. A tanácskozást az MTESZ Neumann János Számítógéptudománvi Társasága szervezte, a távoktatásban érdekelt több hazai és külföldi intézmény, köztük a Nemzetközi Információfeldolgozási Szövetség (IFIP) támogatásával. A megnyitón a 14 országbol érkezett szakembereket Pesti Lajos, a KSH elnökhelyettese és Jean-Pierrc Ayrault. a Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelméleti Intézet (HASA) titkára üdvözölte. Nyitó előadásában Szabó Imre ipari államtitkár a távoktatásnak az ipari fejlődésben játszott szerenérói szólt. A konferencia első napján további két magyar, két angol és egy olasz előadás foglalkozott az új távoktatási módszerekkel, és eszközökkel. Ma már milliós tömegeknek van szükségük arra, hogy hozzájussanak a számítástechnikai és informatikai alapismeretekhez. Ezt a célt a klasszikus oktatási formákon keresztül nem lehet elérni, az egyetlen lehe- 1 tőség a távoktatás elterjesztése. A távoktatás hazai elöhirnöke a tavalyi tv-BASIC tanfolyam volt, amely a nézők ezreivel ismertette meg a számítástechnikai alapelveket. A -távoktatásban a számitógép, illetve az azzal való kapcsolat alkalmas arra, hogy nagyobb tömegekkel ismertessék a tananyagot, visszakérdezzék azt, sőt levizsgáztassák a hallgatókat A középszer lázadása? Zárás előtt a „hosszú hajút" nem engedték be az ABC-áruházba. Érdeklődésére — miért nem? —, azt a pofonegyszerű választ kapta, hogy csak. Meséli a barátom, az egyik általános iskolában különcnek titulálták az ifjú tanárt, aki a porosz formájú oktatást úgy próbálta demokratizálni, hogy a tanteremben körberakatta az asztalokat, s igy középen ülve, állva közelebb került a gyerekekhez. Nem sokkal később el is tanácsolták, mert formája nem javult, sőt, arra vetemedett, hogy a költők megzenésített verseit gitárkísérettel rendre elénekeltette diákjaival, s ezzel zavarta a tanítás rendjét. * A cél érdekében fiktív példákkal is folytathatnám a sort. Mert nem kellene nagyon megerőltetnie a fantáziáját a nyájas olvasónak, hogy elképzelje: miként reagálnának az orvosok egy rendelőintézetben, vagy egy klinikán, ha megtudnák, hogy fehér köpenyes sorstársuk következetesen elutasítja a hálapénzt. De nem folytatom. Ehelyett nézzünk inkább egy kicsit magunkba. s valljuk be: milyen nehezen tűrjük azt, ami más, ami eltér a megszokottól, ami meghaladja a normát, amitől „megáll a józan ész" Befogadó- és tűrőképességünk ugyanis a középszer ¡elé tendál. Szívesen varrnánk persze eme tulajdonságunkat mindenféle főnökök, igazgatók, ügyintézők és képesített bürokraták nyakába. mondván, hogy nem fogadják el beosztottjaiktól sem az átlagszint alatti, sem az átlagszint feletti állapotot, formát, teljesítményt stb., mert a megszokottól, a bevettől, az elfogadottól eltérő megemésztése jelentős energiát igényel. De nem varrhatjuk, mert mi magunk is ilyenek vagyunk. Mit is szoktunk mondani, ha munkahelyünkön új arc jelenik meg, s eltér a magunk Kovács János-i példájától? Sváb, zsidó. cigány, esetleg -kun, székely; ha gondosan, "választékosan öltözködik, pipec a neve, ha a másik oldalra hajlik el, akkor csöves, vagy szakadt. Mindezt különösebb gondolkodás nélkül fogalmazzuk meg, s természetesen egyúttal meg is bélyegezzük vele a kollégát. No, nem olyan „haragszom rád" alapon, csupán csak annyira. amennyi rendellenességet találunk benne, amenynyire nem illik bele a magunk faragta Prokrusztészágyba. * Ez utóbbi példában a középszer passzív rezisztenciába vonult. Szinte védekezik. Vannak azonban a középszernek győztes csatái is. Számuk egyre nő. Mert mi más is lenne, ha nem ez, az egyre terjedő tegezési láz. (Ne áltassuk magunkat, nem a fiatalok tabukat felrúgó, prüdéria elleni lázadása ez, s nem is a magyar, Hit kínál a kínai iparművészet? A Bartók Béla Művelődési Központban pénteken nyíló kiállítás a szó igazi értelmében nem mindennapi látnivalókat kínál. Évtizedek óta nem -találkozhatott a szegedi közönség eredeti kínai iparművészeti remekekkel, hacsak nem járt Budapesten a Kelet-Ázsiai Múzeumban, vagy az ipari vásárok valamelyikében, a kínai pavilonban. Az európai kultúrán nevelkedett ízlésünknek mindenképpen különösnek hatnak az évezredek kézműves hagyományait mába átörökítő keleti dísztárgyak. Anyaguk sokfélesége, ornamenseik páratlan gazdagsága és egyáltalán a díszítés szerepének a mássága elsősorban szembetűnő a kínai kiállítási tárgyak láttán. Maga a puszta felsorolás is ízelítőt adhat a látnivalók sokféleségéből, íme: Az élre kívánkoznak a világhíres kínai porcelánok, teáskészletek. vázák, Dot'celáníigurúk. a különleges szépségű míves lakktárgyak, dobozok, dohanvzó és étkészletek. S ha már a lakktárgyak ürügyén a: különleges, nálunk nem használatos anyagoknál tartunk, különlegességek a brokátselyem képek, ernyők, figurák, a parafafaragványok, az elefántcsontfaragványok — a-12 rétegű elefántcsontgojyó például — a bársony dísztárgyak — madarak, bogarak, panda macik — a játékok az óriás nyúltól a szőrme medvéig És mi mindent még, amit jobbára csak fotókról, reprodukciókról ismerhettünk eddig: tekercsképeket, lehelletfinom ecsetrajzokkal a kínai Nagy Falról, a Buang hegyről, kínai árnyképeket, operamaszkokat, lampionokat, papírkivágásokat. A gyerekek körében minden bizonnyal a híresneves kínai papírsárkányok gazdag fanláziával megálmodott változatai lesznek a legnépszerűbbek, a Főnixmadárt, a Szitakötőt. Héját. Aranyhalat és a pillangókat formázok. A toll- í-s kardforgató hajlamú férfiakat minden bizonnyal lenyűgözi majd a kínai írószerkészlet és a szépmívű óriás egyélű kard, miniatűr társai körében. A hölgyeknek a rekeszzománc dísztárgyak, piperedobozok sokasága lesz a leeinkább vonzó. Mindez a Bartók Béla Müvelődesi Központ emeleti kiállítótermében és előcsarnokában lesz látható október 24-töl novem-. ber 5-ig. A kiállítás anyagát a Kínai Népköztársaság Nagykövetsége bocsátotta a művelődési központ rendelkezésére. A megnyitó Dénteken délután 4 órakor lesz, amelyen Zhu Ankang nagykövet mond beszédet. S hogy ne csak a szemnek legyen gyönyöre a kiállításon, természetesen kinai zene szól majd lemezekről, magnófelvételekről. Videón pedig megismerkedhetünk a földkerekség egyik legnagyobb és legnépesebb államával, mesés "azdagságú és szépségű természeti tájaival. A megnyitón közreműködik a Délép Liszt Ferenc kamarakórusa, Illés Mihály karnagy vezenyletével. T. A. konzervatívnak mondott nyelvi hagyományok elleni tiltakozás!) KKESZ-tanfolyamokon, orvosi rendelőben, (főleg női) fodrászatokban, de pályaudvarokon, futballmeccseken is terjed a ragály: szia öreg. légy szíves add ide, fizess helyettem is, maradjon nálad stb., stb. Nem, nem történik valamiféle durva erőszaktétel. Épp az ellenkezője. Ravaszdi, mosolygós, alattomos, behízelgő modorban, magakelletőn kopogtat a ragály. A tegeződés szelleme ugyanis azt a látszatot kelti, mintha egy anyától származnánk mindannyian. De legalábbis egy fedél alatt lakunk évek óta. Egy tálból cseresznyézünk. Meg aztán: egy cipőben járunk. Képletesen is, valóságosan is. Vagyis nincs köztürrk semmi különbség.Pedig Hát hogyne lenne! Éveink száma például. Meg ami mögötte van . . . Vagy a nemünk közötti különbség. Az iskolai végzettségünk eltérése. A társadalomban való hasznosságunk. Nem beszélve a temperamentumunk közötti különbségről. Arról, hogy én nem akarok veled tegeződni. * Abban viszont nagyon hasonlítunk, hogy feltétlenül különbözni akarunk másoktól. Te iá, kedves tegeződő cimborám, akár bevallód, akár nem. S éppen ez az egyik legfőbb paradoxona ennek a középszerhez közelítő uniformizálási szándéknak. (A kezdeményezés ugyanis középről jön. Aki lent érzi magát, az túlságosan fél a fentre helyezettektől, aki pedig többnek érzi magát, legfeljebb arra törekszik, hogy például szolgáljon a maga alá képzelteknek.) Miközben különbözni akarunk, egy titkos erőszak napról napra meggátol bennünket céljaink elérésében, a társadalmi életben elfoglalt helyünkről bizonytalan képzeteink keletkeznek. ezzel együtt elveszítjük értékítéletünket. A középszer ugyanis nemcsak lerántja magához a különbet, hanem harcképtelenné is teszi. S éppen ezért káros jelenség, nemcsak az egyén szempontjából, hanem össztársadalmi érdekből is. Elzárja az útját a jobbnak, értékesebbnek, minduntalan visszahúz, visszaránt. Ez a szemlélet és ez a gyakorlat nemcsak az innováció gátja, egy egész nép előrelépésének, sőt, összetartozási tudatának is akadálya. Az egyformaság tudata nem ösztönző. Ezzel szemben a „más"-ságnak az elismerése, tudomásulvétele egyúttal különbözni akarásunknak, többre törésünknek az elismerése is. Kölcsönös megbecsülés tehát. És éppen ebben van a közösség, a nép megtartó ereje. i Csertói Károly