Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-06 / 210. szám

Szombat, 1986. szeptember 6. SS LODI FERENC Sirat ója Megyek anyámhoz. Megismer még? Fiára néz és sír szegény. Az ég most olyan hirtelen kék. Vártam őt és nem jön elém. Annyi sok sírhant, annyi bánat elbuktat, mégis jöjj, anyám, mert csókra adnám szomjas számat mosolygós szádnak hajlalán. Már nem jössz értem soha, tárt ég, elhagytál végül szótlanul. Pacsirta szól, a kakukk száll még. Győztél, s maradtam én alul. Sokszor mar magam sem találom, jő lenne szó. hangos beszéd. Nem kerülhetem el halálom, ezt már ott le sem értenéd. Tudom, anyám, szidnál mostan: . magamra húztam bút, sarut. Fgvszál kilétem kifosztottan és maradiam a part alatt. Régen vagyok már árvaságon, Ha anya nincs, már semmi'sincs. Ha menekülök, érted vágyom, s nincs hozzád ajtó, sem kilincs. JENEI GYULA A dáliák csöndje álmodom újra az ezüst repülőket, vállamra galambok Ülnek tán, de a lángvörös dáliák csöndjébe belerohadok. ' csak azt ne hidd, hogy szabad vagyok, kiáltásom elnyeli a tenger, s kezeimmel, mik ölelni vágytak egykor, űri hideget markolok, száműztél megint detoxikált éjszakákba, egy ijedt neon alatt benézek az ablakon, kifeszített, halványkék lepedőnkre nagy, sötét árnyak hullnak, viaszbábuk vagy fénytelen csillagok. Tenger a konditeremben Jovin Áron már hosszabb idő óta tisztában volt azzal, hogy ha fölkel reggel az ember, abból semmilyen körülmények közöti, soha jó nem származhat, ennélfogva a reggeli felkelés nemcsak haszontalan és felesleges, de kifejezetien káros is. Véleményét baráti gyóntatója, Lázár atya előtt sem litkolta, s nála mindig megkönnyebbedésre lelt, hiszed az öreg mogorván hallgatta a panaszáradatot, mit Jovin zúdított reá; a legkeservesb részeknél kifújta az orrát, egyébként pedig unatkozva pattogtatta körmeit — nos hát, Jovin Áron bízvást rájöhetett: sirámai kicsinyesek, jelenlék- és érthetetlenek, legfőképp pedig jogtalanok... Lázár atya egyidős volt fafaragóit hintaszékével, melyben ult, reverendájából tömjénillat sejlett, a szóba hűvös, fehér, homályos (a behajtott spaletták mialt, melyekre nagy a szükség, hiszen odakinn tombol a nyár, a Nap lángol a ház felett. Hold süt a világ túlsó felén, hárs zizzen és árnya bólint az ablak előtt, kék az ég és zöld a föld, a levegőben virág, por, virágpor s a hangoskodó verebek...) A könyvszekrény: nyitott székelykapu, polcain Marx, Engels, Lenin, Tcilhard de Chardin müvei, Jack Keronac, Feteke István, Szerb Antal s talán a Müncheni, a Bécsi, meg az Aporkódex, valamint egyéb fóliánsok: bennünk a rész, künn az egész, a füvekben, fákban, a légüres térben... — Nem, fölkelni soha nem érdemes — mondta Jovin, ki író• lesz (volt?, vagy nincs már talán?) ... s tudta, hogy Lázár atya semmiképp sem honorálja e nézetét, hiszen mögötte a doni kanyar és egyéb földi harcozatok, előtte meg ama bizonyos égi háború. ... Az emberek legtöbbnyire egy életei élnek, Jovin Áron több fő- és hatezer mellékéletet élt egyidejűleg, ugyanakkor pedig egy felet sem. Reggelente háromkor feküdt le vagy kelt fel írás céljából, hősei helyett kizárólag élni, gondolkodni, s csele kedni volt kénytelen — igaz, nem önzetlenül: cserébe megteremtették az ö mítoszát —, teljesen érthető tehát, hogy a nappali órákban, midőn más emberek virgoncak, akár a nyári legyek, úgy érezte magát, mint egy döglött keszeg, azaz: sehogy. Néníely. napokon egyáltalán nem aludt — ezért aztán megengedhette magának azt a luxust, hogy időnként kijelentse: reggel felkelni nem, nem és nem érdemes. Pitymallatkor, mikor háromszor is leirt egy-egy mondatot egymás után, s aztán megint, kijelentette: „na eoből elég volt", nagy hirtelen fölhajtott fél liter kávét, amitől megfürgült (s majd kircpedt a dobhártyája), aztán lement horgászni a vízre. Gőzölögve fogadta a folyó, az ismert; a Nap kelt, nem rezzent, lángban állt a nyárfák csúcsa, s mire kircggelcdett,' Jovin Áron már javában tűzött lakóhelye-iránt, fél szatyor keszeggel kezében, s egy nagy darab semmivel fejében... Sietős léptek koppantak uléákszerte, másoknak ekkor kezdődött a nap. Müveiben minden és mindenki szerepelt, de ő maga sosem. „írhatnál igazán másokról is néha, nem csak saját magadról", mondták ismerősei. akik között egyetlen bunkó, gonosz, irigy' sem akadt, mert azok rég elpártoltak tőle, „kicsodák ezek a titokzatos lények, akikről irsz?", kérdezte virgo Éva Mari, felsőoktatási évfolyamtársa. — Nem tudom' — hazudta Jovin elképesztően bamba pofával —, nem tudok róluk többet, mint amennyit leírtam, Marika. — Tűrhetetlenek a napjaim — panaszkodott tehát Lázár atyának. — Tegnap például, azaz pénteken... Jelzett napon Jovin fölkerekedett, szatyrába csapta régi, gimnazistakorabeli lornacuccát, plusz a szappant, törölközőt, s meglátogatta a Belvárosi SC-t, hogy életre keltse kevés számú izmait. Ment már javában az ¡ecLzés, rövid ordítás harsant, ha valamely ízóöiagyú megemelte a nyolcvan kilopondot, aztán puffanás, csörrenés (ledobta). Fekvenyomás, bieepsz, triccpsz, neonfényben úszik a bolthajtásos, kimeszelt pince. A szomszéd teremben dizsizene, fújtatás és hajladozás, derékfájás, fejkörzés... Poszterek a falakon, s a fej fölött, az ábrázoltak: tenger, (azúr), hegy nagyságú hullám gördül, előtte egy szál deszkán a csokibarna hullámlovas. Másutt pálmák, vadkék ég a víztükörben, habos felhőtornyok, fehér föveny, rajta kagylók s a tahiti nők. A fej felen: olasz szépség (női) barack a bőre (kajszj), ajka eper (alulfelül), zene árad a hangfalakból s a Dolly Roll: „Mediterrán fortuna-túra...", a kép hátterében az olaszi Alpok, havas csúcsok, csúcsok és havasok, az előtérben három narancs pálmaágon. Ismét másutt A cápa cimú álrémfilm plakátja, jő a cápa, szája tátva, előtte a vizisízö, ki halálmegvetö: egyik keze száguldó motorcsónak-kötelet, másik keze elmerülni szándékozó nőt szorongat, mögöttük a háromszög, a cápái hátuszony... Jovin: „Én még alig jártam valahol külföldön, csak Csehszlovákiában és a Nepáli Királyságban..." ...Megy a zene s a szám. a „Döngölő Dolly Roll", fújtat, s beteg a tüdő, zihál, mi zihál, verejték cseppen, csorran, patakoz, úszik már a déli tenger, remegőn nyílik a rimini szépség szája és a zsinat, kering s forog a világ, áll a ventillátor, nönevú (Ursula) tornádó közeleg, vfele a szökőár, atmoszféra van s légnyomás, villám cikáz át a haiti égbolton: megroppan a pince fala, poszter hasad, mintha kárpit, dől és ömlik e világra az óceán... — így volt — szusszantott Jovin az elbeszélés végén, szeme fáradt, piros, homloka izzad, keze remeg, tenyere csurom egy viz... — Szép lehetett — mondta Lázár atya —, s én nem éltem volna túl. fttnsJ i FARKAS CSABA Krakkói képeslapok RAFAI GÁBOR FOTÓI