Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-27 / 228. szám

SIMÁI MIHÁLY Szívverések Meg kéne mar bek ilened a szíredet. a szivedet. Le kéne csondesílened. amíg lehet, untig lehel. Meg kene mar állítanod a vonalot, a vonalot. Kiszállhatsz.•• majd a mozdonyok. .. de vontatod, csak vontatod. \lig a szived ver, vontatod, mert a sziveddel vontatod. — le kéne csöndesítcncd. de nem tudod, de nem tudod. BERTÓK LÁSZLÓ Fölér a lélekig Ha kimerülnek tartalékai, vergődik a test a lélek szerint, szeretne megint hasonlítani, régi tükörbe vigyázva tekint. Titkos utakon furcsán megszalad, árnyékát méri, fölágaskodik, elképzel égig érő falakat, és szomorú, amikor hazudik. Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat, lopva nézi a villanykapcsolót, parányi csillagokban megakad, s magyarázkodik, hogy csak álmodolt. Példákat keres, s nem leli magát, hát az se, ez se, egy minta se jó, ha verset ír, a ríme nagykabát, de megijed, mert nem esik a hó. A lendület a kályháig viszi, ott bűntudata lesz, szégyenkezik, s mikor megpróbálja, már nem hiszi, hogy térdelve fölér a lélekig. ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY Kezdet és vég menekültem, de nem megalkuvásba, kezdettől fogva én vagyok kizárva. leszek, ml nem voltam soha, versekbe fogadott keserű mostoha. TÓTH KRISZTINA Kalitka Beröpülök a mozdulataidba tegyen tenyered fészek összezárt tiz ujjad kalitka Ruháid közé költözöm ¡Hatodat, hogy el ne vesszen magammal viszem bőrömön Megnövök benned, mint a kétely beköltözöm az ereidbe megszólítlak a szívveréssel s a gondolatok pattogzó falára írom minden nap újra fel, hogy hadd maradjak itt bezárva. Az utolsó kalapacsütes BÚCSÚ TÁPAI ANTAL SZOBRÁSZMŰVÉSZTŐL Van egy kalapált vörösréz szobra, címe: Az alfától az ómegáig. Születés és halál pólusait jelöli ki rajta, az emberélet lehetőségeit és felelősségétfogalmazza meg, a művész hozzájárulásának ad formát ehhez az egyszeri és megismételhetetlen földi úthoz. S ime, ő is átlépett a Rubikonon, eljutott az alfától, a kisteleki Kertész tanyától, az alsóvárosi Boszorkány-sziget utcából az ómegáig, az örökkévalóságba. Éppen tizenöt éve, 1971 aranyló szeptemberének egyik napján kerestem fel először, elsőként őt a szegedi művészek közül, mint a Délmagyarország kezdő újságirója. A történet nem ezért érdekes, hanem azért, mert a fogadtatás Tápai Antalra oly jellemző. A kert végéből jött elő a csengőszóra, kopott melegítőben; ásóval kezében. Keményen szorított kezet, majd, már bent a műteremben, tenyerembe nyomott egy jókora bicskát, hogy nyissam ki. Sosem láttam még akkorát, igencsak megdolgoztam, mig egyik pengéjét kierőszakoltam. Töltött a kisüstiből, s azt mondta: „Fenékig!" Nemigen értettem a felszólítást, mignem „vettem a mozdulatot", a pohár fenekével koccintottunk. „Szervusz!" — mondta, s éreztem, barátjává fogadott. Sokszor találkoztunk, rengeteget mesélt, minden szobrának legendája, története van, melyhez életének eseményei, fontos történései, jelentős tanulságai fűződnek. Erről a bicskáról például megtudtam, hogy serdülő lakatosinasként törött ütközőrugóból kovácsolta, reszelte, s hogy egy csónakkirándulás alkalmával a Tiszába esett — két hétig búvárkodott utána a folyó fenekén, de megtalálta... Elment hát Szeged kalapácsos krónikása... Művészpályájának dokumentumaival és emberi tartásával három fontos tanulságot testált ránk. Egyik a kétkezi emberek tisztelete, a munka becsülete és tisztessége, másik az anyagelvűség, amely a természet birtokbavételének, a természettel való értelmes párbeszédnek és békének záloga, harmadik pedig a hűség, hűség a bölcsőringató, felnevelő és melengető szülőföldhöz, hűség a társakhoz, eszményekhez, értékekhez. Közel hét évtizedet töltött a hullámvasúthoz hasonlatos művészpályán. A szivarfüst-karikákat eregető Nagyságos Igazgató Úr, Móra Ferenc irt először a negyedik elemista fiúról a Szegedi Napló 1912. karácsonyi számában: „Ebben van a legnagyobb rajzkészség és a legtöbb aktivitás. " Aztán, évek múlva ő indította, istápolta a „kis Tápait" a Képzőművészeti Főiskolára, s a Délmagyarországban 1930. január 5-én tárcát ír a védencéről: „A kis Tápai most szolgálja utolsó esztendejét. A nyomorúságnak Is, meg a deákságnak is. Szentgyörgyi mesternek a legtöbbre tartott tanítványa. Most láttam egy aktszobrát, amiért máris mesternek merem nevezni. Anélkül nem merte volna megírni ezt a tárcát, aminek semmi egyéb célja nincs, mint felhívni a szegediek figyelmét arra, hogy valamikor nagyon büszkék tesznek erre a „mi fiunkra ", akinek a homlokára a nurnen ad est van irva. " Tóni bácsi — merthogy mindenki csak igy ismerte és tisztelte — sosem felejtette a föld népét, a parasztembereket, akik közül vétetett, de nem felejtette a munkásembereket sem, a kazánkovácsokat, lakatosokat, akik megismertették vele a szerszámokat, az anyagokat. A kalapácsokat, tudatának és izmainak folytatását; a fémet, melyet rendkívül magas fokon szelídített meg: egy miliméteres rézlemezből teljes körplasztikát kalapált. „Az én anyagom a kapocs embertársaim felé. Jele: Cu. Atomsúlya 63,1. Fajsúlya 8,921. Olvadáspontja 1207 fok. Húzószilárdsága 42 kg. 100 x 200 cm-es táblákban kerül forgalomba. Egy mm-es vastagságban dolgozom fel. Molekulái gördülnek egymás mellett, és az anyag károsodása nélkül eltolhatók az anyagban. Ezt a tulajdonságát használom ki. " Sosem csapódott művészeti divatok mellé, meggyőződéssel vallotta, hogy míg a fölkapott stílusok hamar elhamvadnak az időben, addig az ő szobrait megőrzi a bennük megtestesülő munkatartalom. így emelte a kétkezi mesteremberek tudását az esztétika, a művészet szintjére. Anyagát és szerszámait nagy becsben tartotta. Barátaim, munkatársaim — vélekedett róluk. Nem véletlenül örökítette meg a kalapácspróba régi emlékét. A fiatal vasasokat idősebb társai úgy avatták segéddé, hogy a lendületbe hozott huszonöt kilós kalapácsot, a „Samut" meg kellett csókolni. Ebben a játékos pillanatban benne sűrűsödött test és lélek teljes gyönyörűsége. Izmok és szellemi koncentrációk egyesülése. S ha a megfeszített akarat és tudás győzedelmeskedett, nem lehetett akadálya a testvérré fogadásnak. Ilyen testvére, szellemi társa volt Tápai Antal a város kulturális életének hosszú évtizedekig. Sokáig Szeged egyszemélyes szobrászata volt, olyan munkák őrzik tehetségét és városához való ragaszkodását, mint a Tömörkény-, a Móra-, a Katona József- vagy az Erkei-szobrok, a Halas fiú, a Tavasz nyújtózkodó aktja, az Evezős izmos alakja, Juhász Gyula-, József Attila- portréi, Lenin-fejei. Portréit vagy a személyes ismeretség mással helyettesíthető tapasztalatai, vagy az igazságkereső oknyomozás tanulságai hitelesítették. Szobrainak „életes" élményei vannak, szóljanak bár régi koldustáncról, a Tanműhely satupadjairól, a Boszorkány-sziget kivágott faóriásairól, a Hálóvető megfeszülő alakjáról, de a XX. század zaklatott Laokoon-szoborparafrázisáról. Joggal írhatta: „...Bennem és körülöttem fejlődött, zajlott és zajlik Szeged... Érzésskálámon vajúdik az élete: a formák világában hangja és visszhangja vagyok." Majd három évtizede, 1958-ban levélfélét fogalmazott tanítómesteréhez, a rég halott Mórához. Ebben azt irta: „Szaladnak az évek, az évtizedek. Végigéltem egy szobrászéletet, és műterem nélkül is helytálltam. Ez az elégtételem... az emlékeim között őrzöm egy beszélgetésünket, intelmedet: „Azéletet, Tóni fiam, számodra ne a megalkuvások tegyék élhetővé, hanem a kötelességvállalások. " így is iparkodtam élni, Feri bátyám." így éltél, Tóni bátyám! Nem búcsúzunk. Naponta találkozom veled a Móra parkban, a színház előtt, a Füvészkertben, a Sajtóház előcsarnokában... TANDI LAJOS BÖRÖNDI LAJOS valami konok hit okán mert ha nincsen már semmi ok amiért szeretni lehel és remélni csak a csakazértis akkor is és azért is konokul szembeszegülve minden után a lehetne jövő idejét keresve — látni a vesztett kert fáit — a semmin tűi is remélni szeretne és fölnézni az egekbe valami konok hit okait is eljutni hazulról hazáig örökös vesztesként is szeretne