Délmagyarország, 1986. szeptember (76. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-13 / 216. szám

MAGAZIN Nagy Kampó meg Kis Kampó Kampó szavunk önálló, magyar fejlődésü, először mégis meglepően későn, csak 1643-ban fordul elő Írásban. Ennél előbbi használatát bizonyítja, hogy a népetimológia törvénye szerint (az idegen, tehát érthetetlen szavaknak a hasonló magyar szavakhoz idomitásával) a 16. sz. közepén népünk és a krónikások (Tinódi Sebestyén. Forgách Ferenc, Istvánffy Miklós) a török ellen küzdő spanyol zsőldosok két parancsnokát is e névvel illették. A spanyol maestre de campo (tábormester) rangból a mi kampónkhoz hasonlóan ejtendő campo maradt meg a magyar katonák emlékezetében; hosszú spanyol nevüket nyilván képtelenek lettek volna megjegyezni. Így lett'Bernárdo Villela de Áldana (? — 1562) Nagy Kampó, Alonso Pérez de Sayavcdre (? — 1552) pedig Kis Kampó. Mindketten beírták nevüket Szeged történetébe. Tinódi tévesen tartolta őket testvéreknek. v Kcrnardn 3 illcla de Áldana V. Károly spanyol királynak és német-római császárnak zsoldjában álló dragonyoskapitányként 1539-ben tűni föl. A császár a vallásháborúban tanúsított hősiességéért 1547-ben tábormesterré léptette elő. (Ez a rang csak nagyjából felel meg a későbbi tábornoki fokozatnak; ennél kevesebbet, az ezredesnél mégis többet jelentett.) 1548 augusztusában a császár — öccsének, I. Ferdinándnak támogatására — a nápolyi regimentet és az öt zászlóaljból, 1200 főből álló spanyol zsoldos csapatot Áldana parancsnoksága alatt Magyarországra küldte. Nagy Kampó segített a fölvidéki rablóvárak megtisztításában (1549), a szolnoki vár építésében (1550), a Dunántúlon is, Eger környékén is össze-összecsapott a törökkel (1550—1551), részt vett Erdély megszállásában (1551), végül az 1552. évi várháborúkban. Ő vezette Szeged visszafoglalására 1552 februárjában a magyarj német és spanyol csapatokat. Az átmeneti sikert március l-jén súlyos vereség követte: a Szegedi veszedelem, amelyet Tinódi megénekelt, nemcsak a hajdani szegedi bíró, Tóth Mihály hajdúinak tobzódása, részegeskedésé miatt következett be, hanem Nagy Kampó crélytclenségc, ügyetlensége következtében is. Gianbattista Castaldo tábornok, a magyarországi császári seregek parancsnoka Áldana tehetetlenségét és hitványságát okolta az óriási véráldozattal járó kudarcért. Még súlyosabban vádolta Nagy Kampót Lippa harc nélküli föladása július 28-án.. Temesvár előző napi elestének és a védők hitszegő lemészárlásának hírére Áldana megrémült. Az olasz krónikás, Ascanio Centorio 1566ban kiadott müvében elmondja, hogy a temesvári országúton a menekülők csordáitól fölvert por mögött török lovasokat vélt, s ettől úgy megrémült, hogy tisztjeinek tiltakozása ellenére kiürittette a várat, fölrobbantotta erődítményeit. Gyávaságáért, melyet árulásnak minősítettek, 1554. június 16-án Bécsben fő- és jószágvesztésre ítélték. Később Ferdinánd megkegyelmezett neki, igy 1556 januárjában szabadon engedték. V. Károly visszafogadta hadseregébe: kinevezte a piemonti és lombardiai tüzérség főparancsnokává. 1562-ben a nápolyi királyság törökellenes hadjáratában fogságba esett. Sebeibe halt bele. Nagy Kampó nemcsak kitűnő hadmérnök, várépítő és tüzérségi szakember volt, amint ezt ellenségei is elismerték, hanem jó tollú emlékiratíró is. Krónikájának (Expedíción del maestre de Campo liernardo de Áldana á Hungria en 1548) kéziratát a madridi Escorial királyi monostor könyvtárában őrzik. Csonkán 1878-ban jelent meg spanyolul. Adatait először Márki Sándor használta föl Arad vármegye történetéről írott művének első kötetében (1892), majd a szegedi veszedelemről szóló leírását Kropf Lajos aknázta ki (1896). A közelmúltban az Európa Könyvkiadó Scholz László fordításában, Szakály Ferenc gondozásában, bevezetőjével és jegyzeteivel, magyarul és teljes terjedelmében megjelentette. A működését elfogulatlan bírálattal ábrázoló történész hangsúlyozza Áldana emlékiratainak hitelességét, pontosságát — mindössze azt leszámítva, hogy a maga szerepét eltúlozza, hibáit kendőzi. Alonso Perez de Savavedra » „Kis Kampó hajdani szegedi mondahős" — írta Bálint ' Sándor A szögedi nemzet harmadik kötetében. Először Vedres István emliti: öthalom táján legyőzte a várbeli törökök fölmentésére érkező Kappan béget. A néphagyományból a szegedi deák Debreczeni János és Csaplár Benedek gyűjtése alapján Ipolyi Arnold emlegeti Magyar mitológia-jában (1854), majd a Kálmány Lajos gondozásában 1914-ben kiadott népmesegyűjteményében olvashatjuk is mind a két szöveget. Közös bennük, hogy Mátyás király idejébe teszik tevékenységét. Csaplár Benedek gyűjtése (Kampó táltos) terjengős és romantikusan, literátori beavatkozási gyaníthatón túl van színezve. Népi gyökerét azonban elárulja a vége: itt kiderül, hogy Kis Kampó is az örök életű, utóbb más-más alakjában visszatérő mondai hősök közé tartozik, mint amilyet Rudolf királyfiban is látott a megváltást áhítozó parasztsági Kampó táltos sikeres kalandjai után nem fogadott el Mátyástól semmit: „Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét, hogy köztük itt-ott megvillant, s aprította az ellenséget; de már a diadal után hova lett megint, sepki sem tudta, mind elveszettnek hitte, míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos Tündérvitéz." Hitelesebbnek hat Debreczeni János gyűjtése (Kampó táltos Szegeden). Jellemző, hogy a nép az eredetileg rangkülönbséget jelentő kis jelzőt a hős termetére értette: „Az alacsony termetű, vastag lábszárú Kampó Temesváron lakott; Budára, a királyhoz járt ebédre." Természetfölöttiségét különleges képességei jelezték: tüzet okádott, teste jéghideg volt, táltos lovával átugratta a Tiszát stb. Eleinte kaszabolta a törököt, azután kegyelmet adott nekik. A történet így mondja el Kis Kampó halálát: „Ezután átment Kampó a Tisza túlsó oldalára (hol most Újszeged van) pihenni; de alvásakor egy török katona fejét vévén, azt a basának vitte, ki is őt ezen vitézhez nem illő tettéért felmagasztaltatta. Ily halállal végezte éltét a jégtestű Kampó Táltos.7 Kovács János Bél Mátyás és Palugyai Imre nyomán egy harmadik kalandot mond el Szeged és népg (1901) cimű könyvében. Ebben Kis Kampó Hóbiárt (Hubiárt) pasával vivott meg. „A hatalmas Hubiárt nevetve nézte a kis termetű Kampó vitézt, s a vár külső területén, a felsőváros egyik nagy tisztásán — a törököknek mulatságot szerzendő — szembeszállt vele. Ámde vesztire." Kis Kampó kettéhasította az óriás Hóbiárt fejét... A monda jellegzetesen eredetmagyarázó: a Hóbiárt basa utca — úgymond a legenda — őrzi a szomorú véget ért török emlékét. Ezt a kalandot egyébként Reizner történeti tényként szintén fölemlíti. Móra Ferencet is izgatta a helyi török kori legendavilág. Regényt tervezett a sokat emlegetett Hóbiárt basáról, de csak tárcára futotta (Mi lesz már azzal a Hóbiárt basával?). Megtetszett neki Kis Kámpó figurája is. A Délmagyarország 1933. január 5-i számában Kis Kampó nagy karrierje címmel kanyarított róla elbeszélést. (Köteteiben nem található, de a szegedi nyomdászok miniatürkönyv-sorozatában, több más.feledésbe merült Mórairással együtt a Szögedinumdánum cimű kis kötetben 1979-ben kiadtam.) Bálint Sándornak az volt erről a véleménye, hogy novellisztikus jellege ellenére a helyi néphagyományhoz eléggé ragaszkodó modern átköltés. Ezt csak akkor lehetne megnyugtatóan állítani, ha a szájhagyományból előkerült volna a Móra alkotta történethez hasonló motívumokat tartalmazó változat. Ilyen híján egészen Móra leleményének kell tartanunk elbeszélését, mégha más mesékből ismert elemeket fölhasznál is. Az ö Kis Kampójának nincs köze Alonso Pérezhöz: inkább Babszem Jankóhoz; szegény szegedi halász nagy erejű fia, aki földhöz teremti a hetvenkedő katonát, s Toldi módjára beáll a király seregébe; Jajcénál lenyisszantja egy janicsár aga fejét, s esztendőre kapitány lesz. De amikor az apja érte jön, hogy menjen haza segíteni, mert az ő öreg karja már nem bírja a hálóhúzást, Kis Kampó gondolkozás nélkül búcsúi mond hírnek, dicsőségnek, s visszatér a Tiszához. E változatos, sokszínű mondakör a Tinódi verses krónikáiban hősként megénekelt spanyol zsoldoskatona köré fonódott. Annyit tudunk róla, hogy 1551 őszén Castaldo küldte kétszáz huszárjával Erdélyből Temesvárra. Föltűnő, hogy nem spanyolokat, hanem magyarokat vezetett. S az is érdekes, hogy sem Áldana, sem Centorio, sem a magyar krónikások nem mondják meg tüzetesen a katonai rangját, noha pl. Áldana ezt mindenkiről elmondja. Abból, hogy Kis Kampónak hívták, s abból, hogy csaknem mindig Losonczy István temesvári főkapitány mellett emiitik, az alá beosztott kisszámú csapat ellenére magas rangjára következtetünk. Különös az is; csak Tinódi szól arról, hogy huszárjaival részt vett a szegedi fölszabadító hadműveletben; Áldana nem is említi nevét, pedig fölsorolja, kik, mekkora erővel indultak Szeged ellen. Ott harcolt azonban Losonczy oldalán Temesvárott a török túlerővel szemben. S amikor a spanyol és német zsoldosok rákényszerítették Losonczyt a vár föladására, 1552. július 27-én reggel a huszárjai előtt Losonczyval és Forgách Simonnal együtt lovagolt ki a vár lippai kapuján. Az ezután történtekről kétféle változat szól. Áldana szerint Pérez kiáltott Losonczynak, amikor észrevette, hogy a törökök hitszegően a kivonulókra támadtak: „Uram, elárultak bennünket, nincs menekvés, mutassuk hát meg, hogy nem adjuk olcsón az életünket, vagy pedig vágjuk ki innen magunkat." Tinódi csaknem azonos szavakat Losonczy szájába ad. Losonczy és Forgách súlyos sebekkel esett fogságba. Forgáchot az esztergomi bégért cserébe szabadon engedték, de Losonczyt Ahmed pasa lefejeztette. „Fejének bőrét lenyúzatá, s azt polyvával és szalmával kitömve, néhány fogollyal, elszedett zászlókkal és egyéb győzelmi jellel [a szultánnak elküldötte. Fejének csontját pedig lándzsára szúrva^átra elé tűzette, testét pedig eltemettette" — irta a krónikások nyomán Czimer Károly (Temesvár megvétele, 1893). Kis Kampót — úgy látszott — táltos lova megmenti. Áldana ezt írta: „Alonso Pérezről úgy hírlik, hogy jóllehet fürge paripákon üldözte a török, sikerült elmenekülnie, ám később a mezőn belerohant egy jó ötvenfős török csapatba, mely épp arra portyázott, s kikerülendő őket, belelovagolt egy tavas, mocsaras völgybe, ahol is úgy elmerült a lova, hogy nem tudta kimenteni; egyesek azt beszélik, hogy ott jó ideig állta a harcot, levágott és megsebzett több törököt is, végül azonban maga is elesett ; mások szerint elhurcolták; bárhogy esett is, se élve, se halva nem bukkant föl többé." Hozzátette: hiteles a dolog, mert törökök beszélték el, márpedig ők jól ismerték Pérezl, kivált a beglerbég és a katonái. Ez is arra vall: a törökök, mig élt, féltek tőle. Centorio hasonlóképpen adta elő Kis Kampó halálát. Szerinte a mocsárba merülő lova dőlt gazdájára, és nyomta maga alá, igy fúlt bele a spanyol tiszt. De a törökök utána mentek, fejét vették, és a pasához vitték. Ahogy a szegedi mondában! Kis Kampó tehát — nem csak a mondabeli, hanem a történeti személyiség is — hős volt, s eltérően más zsoldosoktól, köztük Nagy Kampótól, becsületes harcban adta életét a magyarság védelmében. így emlékezzünk rá ezekben a napokban, amikor Budavár visszafoglalásának háromszázadik évfordulóját ünnepeltük, s amikor készülünk Szeged fölszabadításának tricentenáriumára. PÉTER LÁSZLÓ Színek és helyek ÚJSZEGED Álltunk a Rudolf (ma: Roosevelt) téren. Pillantásunk a túlpartot fürkészte. Templomtorony, a Vakok intézete és a Kísérleti intézet vöröses tömbje szegte be a látványt. Mindez távolinak, titokzatosnak, már-már elérhetetlennek tűnt. A gyerekkor néha furcsa örökségeket hagyományoz ránk. Még manapság is enyhe izgalom fog el, amikor a troli átviharzik a régi hidon és merész ívben jobbra kanyarodik a templom előtt. Mintha egy másik országba érkeztem volna. Emlékmaradványok a múltból. A főfasor. Torkolata pont a hidlejáróval szemközt. A díszoszlopok közt hatalmas szürkésfehér tankcsapdák. Váltig tűnődöm mindmáig: vajon tényleg arra számítottak, hogy az „ellenség" majd a főfasoron át érkezik — a harckocsik a százados platánfák közt araszolnak előre a közúti híd felé? A tankcsapdák mindenesetre afféle betoncsillagoknak tűntek, amelyeket égből dobtak le, aztán elfeledkeztek róluk a későbbiekben. A vasárnap délutánt rendszerint a ligetben töltöttük, a mai Vidámpark területén, ahol hajóhinták lendültek csikorogva, árusok kínálták harsogó szóval portékájukat és kimenős bakák kértek meg bennünket, hogy lopott eltávozási cédulákra hamisítsuk rá a parancsnokuk nevét. Kovács, Nagy, Pásztor főhadnagyokra ma is úgy emlékszem, mintha... S nyilván sírig furdalni fog a kíváncsiság, vajon aláírásainkat respektálta-e a kapuőrség a Mars, a Honvéd téren, netán a huszár- vagy az utászlaktanyában? Naphosszat elbarangoltunk a mellékutakon. Vörös salakos pályákon kis, fehér labdák pattogtak. Akkoriban még két ennel irták a tenisz szót. Ettől valahogy még előkelőbbnek tűnt. Olyan exkluzívnak, mint a növényzet klorofilzöldjéből elővöröslő salak, a szabályos vonalrendszer, a rakettes hölgyek kurta fehér szoknyácskája, az urak könnyű inge, vászonnadrágja. A tornacipőket még krétával fehérítették, és mi nem tudtunk betelni a lány- és fiatalasszony-combok látványával, s a végtelenségig tudtunk várni, míg egyegy meredekebb labdamenelnél a hölgy lendületes mozdulatra kényszerült és a szoknyácska alól elővillant a kifogástalan küllemű teniszbugyi. Az ütő húrrácsozatához csapódva különös, utánozhatatlan hangot adott1 a labda, s megint másmilyet, mikor salakra pattant. Ez is elválaszthatatlan része lett a gyerekkor hangosfilmjének. Néha felfogadtak bennünket labdaszedőnek. Ilyenkor egészen közel álltunk a játékosokhoz. A hölgyek felsőajka fölött kis verítékbajusz csillámlott, az urak homlokáról patakzott a víz. Izzadságszag kölniillattal keveredve feloszló, újrasűrűsödő rétegekben keringett a pálya légterében. Tíz, húsz fillért kaptunk szolgálatainkért. Én egyszer egy pengőt. De alighogy kikanyarodtam a ligeti ösvényre, nagyobb srácok rohantak meg és azonnyomban elszedték. Még fel is pofoztak — mintha bizony büntetés járna azért, hogy egy pengőhöz ingyen jutottak. A SZAK és az UTC-pálya farkasszemet nézett egymással. Két szomszédvár5"Két világ. Az UTC-t a kendergyár menedzselte, a SZAK a Város csapata volt. Amott bányakörnyékre emlékeztető fekete salak, emitt selymes, ápolt pázsit borította a játékteret. Az UTC — természetesen — alsóbb osztályban játszott, a SZAK — többnyire — a Nemzeti Bajnokság első osztályában. A legagyafurtabb módszereket agyaltuk ki, csakhogy a betonfalon belülre kerülhessünk. Néha még manapság is, ha nyomasztó álom kínok, egyik-másik SZAK-pályai kapucerberus arca villan föl előttem. Izzadságban úszva ébredek... Micsoda meccsek, s micsoda nevek! Ferencváros, Újpest, Csepel (akkor még nagy volt a Csepel FC, bajnokságot is nyert). Itt Zsengellér bűvöli a labdát, amott a Fradi Síposa futja futballcipóben (a jobbszélen) 11 másodperc alatt a százat. Sárosi doktor haja már deres, a második félidő közepére elfárad, de a tizenhatoson még mindig jobbra-balra dőlnek cselei nyomán a megzavarodott szegedi védők. Mikor Toldihoz kerül a labda, a csapattal ideutazott Fradi szurkolók kórusban kiáltják: „Géza, Géza, Géza!"... S a mieink is: Aknavölgyi, a kapus, Kakuszi, a mokány, szőke centerhalf, Lakat, a nagyszerű fedezet, Baróti a snájdig half, valamint a gyakran ellenállhatatlan Bognár—Gaáz—Vörös—Harangozó—Nagy csatársor... ' Mikor vége a meccsnek, még sokáig barangolunk a leszálló alkonyatban. Egyszer híre terjed, hogy az egyik ligetszéli villában gyönyörű nő vetkezik elfüggönyözetlen ablaknál estéről estére. Vagyunk vagy tizen, mikor odalopakodunk. A villaépületet előkert és rácskerités őrzi. A magasföldszinti ablak most is világos. Macskaügyességgel mászunk át a kerítésen, meghúzódunk a bokrok közt. Csak Jancsi merészkedik egészen közel. Felkapaszkodik az ablakba. „Most" suttogja, „most". Odatódulunk. Egymás után hullanak le a ruhadarabok. Egy szexuál-pszichológus — vagy tán több is — nagy-doktori értekezést írhatna arról, mí játszódik le mindeközben bennünk. Blúz, szoknya, kombiné. Itt meg kell állni egy pillanatra a felsorolásban, mig elcsitul a nyelési reflex. Már a melltartó van soron. Majd következik a fehér, csipkésszélű bugyi... Reccsenés. „Te őrült!" sziszegi Jancsi. „Te vadbarom!" Miki ugyanis közben homlokával benyomta az ablaküveget — nyilván közelebb akart kerülni a látványhoz.... S már pucolunk, mint az eszeveszettek. Futunk... Tán még most is... PAPP ZOLTÁN «••rilii i « .«.. mi •m'ttll