Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-09 / 187. szám

Szombat, 1986. augusztus 9. 555 IflVJB «UAVMiAM BÖRÖNDILAJOS Hanyatt hanyatt ahogy a fehér tavak repülőkre villámlanak heverni fölöttünk összecsap fü-tenger szöcskék ugranak érezni szépen azt ahogy alattunk a föld elforog s vele fordul a. rét a nyár körbe élet és halál hanyatt hanyatt hanyatt hanyatt fönt Szikráznak a naphalak a két tenger lassan összeér elalszunk minden hófehér szentjánosbogár pillanat vitorlázik egy tölgy-levél A Vám térnél a villamos szelid ívben jobbra kanyarodik, hogy aztán — újabb pályakorrekcióval — immár egyetlen iramodással csilingeljen tovább a vágóhid felé. A hatalmas malomban — melynek szürke tömbje toronyként magasodik Alsóváros napsugaras házai fölé — éjjel-nappal gépmonstrumok zakatolnak. Zajgásuk folyamatosan reszketteti a térlevegőt. Ekkoriban — a negyvenes évek első és második fele — a környék mindemellett még meglehetősen falusias, ellenére, hogy itt kanyarodik a Belgrád felé vezető nemzetközi út, s hogy a Cserepes sori Mórapályán a „sírásók" csapata gyakran ragadtatja hangos crzelemnyilvánitásra a környékről összesereglett szurkolókat, akik közt ott toporog már mezitlábasan a kis Sándor Csikar... Alkonyattájt ballag haza a tehéncsorda a közeli — a körtöltés és a futballpálya közti — legelőről. A nap már Dorozsma felől tűz és a felforrósodott levegőben fátyolként lebeg a tehénpaták felverte por. A paprikamalom előtt itatóvályú, folyamatosan csorog belé a hideg, kristálytiszta artéziviz. Egymást lökdösve isznak a legelőn kiszomjazott jószágok, miközben a rongyosruhás csordapásztorok bottal, csökkel tercigetik őket, hogy a többiek is vízhez jussanak. Mikor a tehenek elvonulnak, lassan leülepedik a por, elcsöndesedik a környék. A vályúban ismét békésen csordogál a víz. A vályú fából van, állandóan vízzel öntözött oldalát kiverte a moha, mely Színek és helyek TÉR ÉS SÍRKERT most smaragdosan fénylik. Tenyerünkkel végigsimítjuk. Tapintása selymes. Mint a... A temetőkapunál mindig megtorpanunk. Pedig a fogadtatás már-már biztató. FELTÁMADUNK hirdeti — félkörívben — a bejárat fölötti felirat. Dicsfény — vasból, ezüstre festve. A főút még salakos. Ha sokat esik, a salakszemeket kimossa helyükről a viz és előbukkan alóluk a vendégfés látogatójmarasztaló alsóvárosi sár. A városrészi mellékutcák nyílegyenesen futnak neki a temetőároknak. Valamikor a rabokat, a hitehagyottakat és öngyilkosokat — minő eltérő, s a korszokás által mégis minő vaskézzel egy kalap alá vont három csoport! — a temetőárokban földelték el. De sokszor is megfordult a fejemben: vajon az alsóvárosi sírkertárok rejt-e ilyen tetemeket, s vajh, milyen lehet ótt nyugovásuk? Mielőtt — anyai — nagyapám, nagyanyám sírjához érnék, elébb el kell haladni a 44-es bombatámadások alsóvárosi áldozatai, továbbá jó öreg Cserzy Mihályunk nyughelye előtt. „Homok"-nál mindig meg szoktam egy pillanatra állni, eltűnődve: de jó is lenne, ha mentől több olyan iparosa lenne az irodalomnak, s persze mentől több hasonló irodalmára az iparosságnak, mint amilyen ő v.olt. Aztán meg: a bombatámadás halottai. A gépek zúgtak, majd sűvitéssel, suhogással telt meg a levegő. Mintha óriási szárnyak csapdosnának — mind sebesebben — fölöttünk. Én hallottam, amint közeledik feléjük a halál. Ők valószínűleg nem hallottak semmit, tán még a becsapódás dörejét sem, mert azoknál, akit elér a halál (állítólag) meg szokta előzni a hangot. Császár Mihály kőműves, Sándor Piroska háztartásbeli, otthoni varrónő, négy gyermek anyja. Lajos megőrült, a gyulai „sárga házban" végezte. Veszter — örökölve apja mesterségét és baját — gyomorrákban hunyt el. Piros nagynéném miatt váltották ki annak idején nagyszüleim az alsóvárosi sírhelyet. A gyerekek, ahogy jöttek, oly hirtelenséggel távoztak. Egyik itt nyugodott, a másik amott. „Kerüljünk végre egy helyre" mondta nagyapám a sírváltáskor. „Ez a Piros se nagyon életre való". Piros* aki karon ülő csöppség volt akkor, most a kilencvenegyediket tapossa. Jött hozzám a hír: pesti kirándulásra készül a nagyobbik lányához. Anyám is átlépett — méghozzá kackiásan — a nyolcvanhatodikba. (Ó nők — jut eszembe mindig; ó, ti, nők, úgy látszik, túléltek valamennyiünket.) Annak idején még „háznál" ravatalozták fel az elhunytakat, és az oldalkapun át hozták „Szent Mihály lován" a koporsót a temetőbe. A téglákkal domborúra kövezett út pont odavitt a kápolnához, a kiterjesztett karú papszoborhoz, amely az egykori ferences barátok végső nyugvóhelye fölé magasodik. De sokszor is elálldogáltam egy-egy áldozár márványtáblácskája előtt. (Ilyenkor mindig az alsóvárosi templom kertjét övező sárga fal jutott eszembe. Mikor arra felé jártam, gyakran szűrődött ki mögüle madárcsicsergés.) S jobbra a valahai iskolanővérek közös sirja. Ott is elnézegettem a választott — szebbnél szebb — neveket. S hányszor, de hányszor elképzeltem magam előtt (például) Emerencia nővért, amint halkan végigsuhan, szivébe-lelkébc zárt ezer titokkal a hosszú és hűvös zárdafolyosón. Melyik szerelmes nem szorul ki időnként a temetőbe? Vágyunk a csönd, a béke, a zavartalanság után, sőt Elias Canetti szerint ilyenkor a túlélők büszkesége és a fölényérzete is elönt bennünket. Akácillat, frissen kaszált fű szaga. Árnyék, ahová a perzselő napsütés elől el lehet húzódni. Kis padok, melyek ülőkéin csak. összesimulva férni el..,. Aztán végül, már a villamosmegálló felé menet, immár csókok birtokában is, még egyszer visszapillantani. FELTÁMADUNK — hirdetik változatlan hévvel a betűk. De szép is lenne... PAPP ZOLTÁN Minden eladó! ? SCHMIDT ANDREA KÉPRIPORTJA