Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-09 / 187. szám

MAGAZIN > 4 Szombat, 1986. augusztus 9. Találkozások Személyesen 1955 elején ismertem meg. A Szépirodalmi Könyvkiadó, amelynek akkor irodalmi vezetője volt, megbízott Juhász Gyula válogatott verseinek sajtó alá rendezésével, és Illés Endre hívott, hogy a bevezető tanulmányt megbeszélje velem. Emlékszem számomra kissé furcsa eleganciájára: hétköznap is sötét, ünnepinek ható öltönyére, fehér ingére, fekete csokornyakkendőjérc. Nem gyászolt pedig senkit; ez az ünnepélyesség hozzátartozott alkatához. Az is emlékezetes maradt számomra, hogy lelkemre kötötte: idézzem Szabó Dezsőnek Juhász Gyuláról irt tanulmányát, s föl is ajánlotta, kölcsönzi az író saját kiadású folyóiratának, az Élet és Irodalomnak 1923. évi kötetét, amelyben cz az írás először megjelent. Nem vettem igénybe készségét, mert az egyetemi könyvtárban, ahol akkor dolgoztam, megvolt. Most átlapoztam a bevezetőmet, s látom, mégsem idéztem Szabó Dezsőt. No, nem dacból vagy makacsságból, hanem nyilván mert nem nyílott alkalmam, hogy az adott összefüggésben fölhasználhassam Szabó Dezső szövegét. Más tanulmányaimban, különösen a váradi évek kapcsán utóbb nem mulasztottam el, hogy Szabó Dezső lényeglátó megállapításait is kamatoztassam, A Szépirodalmi Könyvkiadónál utóbb is termékeny munkakapcsolatban maradtam, számos Juhász-, Tömörkény-, Móra-kiadványukat bizták rám, de ehhez nem kellett Illéssel leveleznem, tárgyalnom; főként Görög Livia volt c kötetek kiadói szerkesztője. Neki sokat köszönhet főként a, Juhász-életmű: az ö szakértelme, hozzáértése még a kritikai kiadás megjobbításához is hozzájárult. Akkoriban, amikor Illés Endrénél jártam, jelent meg az Irodalmi Újságban Nervalról emlékező cikke, amely voltaképpen Juhász Gyuláról szól, hiszen főként párhuzamaikból világosítja meg a francia poéta költői alkatát. Csak most, hogy újból elővettem ezt az írását (a Krétarajzok 1957-ben megjelent kötetében férhető hozzá; ezt „Péter Lászlónak szeretettel, igaz becsüléssel" és Kosztolányi példája szerint zöld tintával dedikálta), látom, hogy befejezésül Juhásznak azt a Comnatio című versét idézi, amely csak az én 1956-ban megjelent válogatásomból vált ismeretessé. Honnan vette hát Illés Endre? Jellemző kivételes tájékozottságára, hogy azt a versszakot, amelyet idéz, közölte Magyar László 1942ben megjelent Milyen volt szőkesége ... cimü füzetében. Ezt a kis nagyváradi kiadványt is ismerte! Klasszikusainkról Juhász Gyuláról halálakor többször is irt, s később is gyakran emlegette, idézgette. Móráról nem volt túlságosan jó a véleménye. Kritikusi pályájának elején Mikes Lajo$, az Est-lapok irodalmi szerkesztője megkérdezte tőle, kiről akar írni. „Az elsők között Móra Ferencet említettem. Éppen akkor jeleníTtreg ú] könyve. Őt választottam, mert meg akartam fejteni országos sikerének titkát. Könnyen megfejthető titok volt." Ez a bírálata (Móra akkor induló életműsorozatának első hat kötetéről) a Magyarország 1927. szeptember 24-i számában jelent meg. Közvetlenségében látta népszerűségének kulcsát. „A közvetlenség nagy varázsa: az író ott van a szobában, velunk-mellettünk, szinte belehajol a könyvünkbe, amit ő irt. Tegeződünk vele. Hiszünk neki." Móra Ferenc volt, mondja summázva, a két háború közt a legközvetlenebb magyar író. E megállapításban nem csak elismerés rejlik; egy kissé az írónak a kisebb ellenállás irányában adott engedményét is rosszallja. Még keményebb volt Ítélete az Arunykoporsóról. Távol áll, úgymond, a történelmi regénytől. „Söt^nem is regény. Végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régiségtan. Tipikus tudósmunka. Szórakoztatva oktat. Iskoláknak kellene ajánlani, tanítsák régiségtan helyett." A Nyugatban megjelent kritika — ennyiben stílusos — ugyanolyan ironikus, mint Móra megannyi irása. Legutoljára 1977-ben a Tükör sorozatában (írók két háború közt) tért vissza Mórára. Itt még hozzátetIllés Endre és Szeged Elő kellene keresnem leveleim mélyéről azt, amelyben 1952-ben, váratlanul és ismeretlenül, elismerését fejezte ki Kálmány Lajosról írott életrajzomért. Ámultam, hogy ez a kis könyvecském fölkeltette a már akkor neves író figyelmét, s még inkább, hogy nem volt rest, megtudakolta ki vagyok, kiderítette címemet, s vette a fáradságot, hogy a vidéki fiatal kutatónak levélben hozza tudomására méltánylását. Öt én valamikor 1946-ban fedeztem föl magamnak, a Magyarok cimü folyóiratban megjelent elbeszélése nyomán. Címére már nem emlékszem, csak főszereplőire: a professzorra és hozzá képest fiatalabb, cseresznyeszájú — vagy az orcája volt cseresznyepiros? — feleségére. Szellemes, élvezetes írás volt, olyan, amilyen Illés Endre sok-sok novellája. REMEKLÉS. Ez a szó az 6 nyelvéből vált közhasználatúvá. te: az Ének a búzamezőkről című regénye sem fogta meg: szerinte túlságosan himnikus, s ez jóval kevesebb, mint a himnusz. írását így fejezte be: „Milyen kár, hogy a közvetlenség valamiképpen mégis kevés egy életműhöz. És kár, nagy kár, hogy Móra Ferenc végül «egyre több kockacukorral édesítette »mikrokozmoszait«. Pedig gunyoros szellem is volt. Kritikus szellem is." Balázs Bélának több írását beválogatta különféle novellagyűjteményeibe, önállóan azonban róla is csak az imént emiitett sorozatában szólt. Kerülte az önálló ítéletalkotást, jobbára csak idézett. Balázs naplójából, Thomas Mann előszavából, amelyet Balázs Hét mese-jéhez irt, s amelyet Mann oly fontosnak tartott, hogy rövidsége ellenére helyet szoritott évtizedek múlva válogatott tanulmányainak kötetében is. Tömörkényről sem írt külön. Nem emlékszem már, 1966-ban kértük-e őt is a Tömörkény Emlékkönyvben való közreműködésre, de mindenesetre nem szerepel ott, ahol Illyés Gyula és Németh László ütötte meg a méltánylás alaphangját. Pedig kevéssel előbb egyetlen szegedi tárgyú írásában többször is idézi. Örömmel fedezem föl ebben most, hogy hivatkozásait és utalásait — a pávás, jegenyés tanyára, a hires-hirhedt tömjénpipálás legendájára — az én utószavamból merítette, amely 1963-ban jelent meg a Tömörkény-életműsorozat befejező kötetében; ez Munkák és napok a Tisza partján címmel az irónak néprajzi, társadalomrajzi Írásait, publicisztikai műveinek egy részét gyűjtötte kötetbe. Séta Szegeden A kíváncsiság hajtotta le Szegedre 1965 októberének elején, irta a Népszabadság 16-i számában megjelent tárcájában. Arra keresett feleletet, milyen Szeged az ünnepi hetek elmúltával, az idegenek nagy nyári áradása után. Kocsival jött, leírta útját, a félegyházi Hattyúháznak, Petőfi István hajdani kocsmájának és mészárszékének tatarozását; beszámolt az öreg Kőrössy halászcsárdában szerzett tapasztalatairól, a rendetlen, gazos Tisza-partról is. Kalauza, akit csak Jx monogrammal nevez meg, elvitte Alsóvárosra, s megmutatta neki a vendéglőt, ahol Zadravecz páter ellenforradalmárai gyülekeztek. (Tévesen mondta neki úgy, hogy Zadravecz lakása volt ott. Ő az alsóvárosi rendházban lakott. A kocsma, amelynek falán az egykori emléktábla helye még ma is látható, csak szervezkedésük színhelye volt.) írásának lényegét azonban főcíme fejezte ki: Eltűnt egy tér. (Alcíme volt a Séta Szegeden.) A Dóm térről van természetesen szó, és arról, amit több mint negyedszázada minden szegedi és minden vendég szóválesz: a szabadtéri játékok nézőtere egyetlen hónap miatt az év többi tizenegy hónapjában tönkreteszi a tér szépségét; éppen azt, amiért a játékok valaha létrejöttek. Ez eddig akkor sem volt újság. A meglepő fordulat ezután következett. Illés Endre — az őt jellemző merész ellentmondással, kiélezettséggel, „szentségtöréssel" — azt a meghökkentő megállapítást tette: „Ezt az eltűnt teret ne sirassuk. A szegedi Dóm teret csak a letűnt neobarokk önérzet tarthatta szépnek és hangulatosnak. Valójában idegen volt. Előkelő idegen Szegeden. A teret körülzáró árkádos egyetemi épületek stílusát az útikalauzok óvatosan úgy határozzák meg: észak—európai teglastilus. Mondjuk ki nyíltan: ónémet mézeskalácsálom. Klebelsberg Kunó álma." „Mi köze ennek a térnek a szegedi tájhoz, a szegedi múlthoz, a szegedi emberekhez? Ahhoz a lélekhez, amelyikkel Kálmány Lajos szegedi népköltési gyűjteményeiben találkozhatunk, a Szeged népé-ben, a Hagyományok-ban, az alföldi virágkoszorúkban? Semmi, semmi." Sok igazság volt e sarkított szavakban, mégis mi Borvendég Bélának adtunk igazat, aki november 3án ezeken a hasábokon méltó választ adott Illés Endrének. Nem volt ebben semmi sértő. Ő is elismerte, a tér valóban nem következik a város történelmileg kialakult szerkezetéből. Félreérthetetlenül mesterséges képződmény. A Dóm tér sohasem vált valóságos főtérré. Mégis: Szeged belvárosát az eklektika jellemzi, s a Dóm tér ugyancsak az eklektikának valamely sajátos megvalósulása, s ennyiben beleillik a Víz utáni építészeti örökségbe. „A Rerrich-féle architektúra — úgymond Borvendég — az eklektika kései hajtása." Rerrich nem volt ugyan modern építész, de volt határozott elképzelése. „Alföldi építészetet akart csinálni, és kereste ehhez az anyagot és szerkezetet. így esett a választása a téglára, amely a kőben szegény alföldnek évezredes múltú, időt álló építési anvaga." Ennyiben kísérlete új cs tájhoz illő, mégha mintája Nyugatés Észak-Európa országaiban volt is található. A Dóm térnek mint építészeti alkotásnak semmi köze sem volt Klebelsberg Kunó álmaihoz, világnézetéhez, politikájához, „neonacionalizmusához". Nem kell, hangoztatta Borvendég, „neobarokk önérzet" ahhoz, hogy a Dóm teret, az itt található építészeti együttest szépnek tartsuk. Rerrich műve nyilvánvaló hibái ellenére olyan megbecsülést érdemlő alkotás, amely nélkül a Város föltétlenül szegényebb volna. Kötelékek Most, hogy meghalt, különösen örülök, hogy A szerette Város fülszövegéből a kiadói szerkesztő, pedig akarta, nem törölte ki köszönetemet a könyv létrejöttéért. Hiszen már a Szegedi örökség is Illés Endre megértése folytán születhetett meg. Amikor életműsorozatom első kötete elfogyott, kértem, tegye lehetővé a folytatását. Nem válaszolt — minden kísérőlevél nélkül küldte a szerződést. Néhány válaszát nehezményeztem. 1973-ban elutasította a Szeged irodalmi emlékhelyei című könyvem kiadását; így jelent meg rá egy évre a városi tanács költségén. 1975-ben tűrhetetlennek éreztem helyzetemet a Somogyi-könyvtárban, és kértem, fogadjon be a Szépirodalmi Könyvkiadóba szerkesztőnek. Akkor már ő volt az igazgató, de helyhiányra hivatkozva elutasított. 1979-ben nem a magam ügyében, hanem Mezei Mária kézirata dolgában fordultam hozzá. Nem vállalta a kiadást. (1981-ben a reformátusok kiadója jelentette meg Vallomástöredékek címmel; hamarosan második kiadást is megért.) Mezei Mária szerint — a lelke rajta! — Illés a negyvenes évek elején, még mint fiatal drámaíró és szinikritikus, szerelmi sikerre számított, de a dicsősége teljében tündöklő művésznő (ahogy mondta: akkoriban reggelire, ebédre, vacsorára férfiszívekből készült pörköltet evett), visszautasította. Ennek tulajdonította, hogy a LIPPAI TAMÁS RAJZA HERCEG ÁRPÁD Azt a hajókirándulást a Missisippin Telefdnálni kéne, felhívni barátokat, nőket ismeretlenül, mesélni csodás utazásról, tengerparti nyárról, s megemlíteni azt a hajókirándulást a Missisippin, amelyre évek óta várok — Telefonálni kéne, fecsegni hogyvagyokról, madarak hajnali dalát csempészni odaátra, s fanyar kékfrankost ebéd utánra: •* emlékeztetni garabonciásokat kőlevesre, emlékeztetni egyszervolt közös pohárra — Telefonálni kéne. Csörögni, csörömpölni, belerobbanni szikkadt csöndekbe, sörmagányba, feldúlni áporodott nászágyakat, mintha csak véletlen műve volna — Telefonálni kéne, mondom: s tétován, mint aki már leszámolt füttyös hajnalokkal, bimbamos delekkel s az alkony is tálcán kínálja a szívszakasztó izgalmakat fátyolos szemének: csak legyintek, lebeszélem magam minden elhatározásról. S maradok, gubbasztok a szivárványos képernyő előtt, fülelve lépcsőházi mocorgásra, pusmogásra: talán éppen engem keresnek — repülő halak képeit most hozzák el nekem. •onai» ¡Stií.-úmot- i. zmííhuüM nomOitm*Má TANDORI DEZSŐ A nótaláb-döngőlap A hídon elérkeznek és elfogynak a szemközt-rohanó NÓTALÁB-betűk, és a BAL A TON egyszerre ugyanolyan távol lesz, a Hegyalja úton haladunk fölfelé egyelőre, és lehúnyom a szemem. Mintha az ékezetek hullanának, nincsenek tabáni fák-bokrok, nincs két vártorony a másik dombon, és én magam, aki most egyáltalán nem vagyok magam, együtt vagyok újra velük, akik itt pihennek, fenyőfák tövében, az út rézsű-oldalán, kék szárnyú madár, zöld szárnyú, rozsdás tollazatú, öreg, középkorú, fióka. Többnyire nem a híd felől érkezem: Budán lakom; egykor szánkózó-területem volt ez a hajlat, nekik meg, akik vagy nálunk se menekülhettek meg tehát, hosszabb létre itt a földön, vagy túl korán, esetleg nem is tudni, korán-e, elköltözködtek, nekik talán soha semmijük se volt, épp ez a vidék. Lentről és gyalog szoktam fölmenni hozzájuk. De mit lehet sokat ácsorogni a kőlépcső-kőtörmelékkel már egyszer jóI kiépített madársiroknál, melyeket kezd beborítani a lomb? Megyek tovább; szedek füvet az élőknek, átmászom az autóút szélső, középső vaskorlátján, lábammal megérintem a döngőlapot, mely évek óta minden áthaladó járműnek megadja ezt a nótaláb-hangot, melyre felriadok most, alattam hallatszott, vas madárszárny lebbenése; valóságosan érünk a kereszteződéshez, mondom rögtön, akkor itt végzünk. nagy hatalmú kiadói igazgató nem volt hajlandó kiadni visszaemlékezéseit. Hires utazó volt Illés Endre. Kis filmfölvevőjével bejárta a világot. Odesszai útjáról irt 1981 karácsonyán a Népszabadságban, s utána megküldtem neki Odessza-és a magyarok című könyvecskémet (1978). December 29-én nyugtázta: „Hálásan köszönöm nagyon érdekes kis könyvedet Odesszáról — mohón olvasom. Minden jót kívánok 1982-re! Régi híved Illés Endre." Ekkoriban járhatott Szegeden is. Erről ugyan nem irt, bár ha megírta volna, alighanem legérdekesebb novellája születhetett volna meg. Akkoriban úgy mondták a jól értesültek, hogy IBUSZ-vendégszobát bérelt és a kevéssel előbb megözvegyült író elhódította a ház asszonyát. Engem ez a romantikus sztori a Magyarokban olvasott első novellájára emlékeztetett. Angéla asszony egyébként több mint harminc éve tanítványom volt az egyetemen. így azután, második házasságával, Illés Endre szegedi kapcsolatai csak halálával értek véget. PÉTER LÁSZLÓ