Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

7 Szombat,. 1986. augusztus 30. SZEMENDREI ISTVÁN Látjátok feleim In memóriám Dózsa György EGYÉTEK ÉS VEGYÉTEK CSIKOROGTA A VALÓVÁ TETT SOKSZÁZADOS MÁKONYT TRÓNJÁN TŰZZÉ FÉSZKELŐDÖTT FŐLPARÁZSLOTT Emlékmű a „büdös parasztnak" MELOCCO MIKLÓS FÖLDMŰVES SZOBRA ÓPUSZTASZEREN (Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark a régészeti, természetvér delmi, néprajzi közéleti-politikai fel­adatain túl képzőművészeti alkotá­sokkal is igyekszik gazdagítani a lá­togatók élményeit. Különös helyszín ez a néhány négyzetkilométeres terü­let. Közel ezer év szobrászata talál­kozik itt, hiszen a XI. századi mo­nostor kiegészített, gótikus szobor­maradványai éppúgy üzenetet hor­doznak a kor szemléletéről, Ízlésvilá­gáról. mint ahogy az oszlopos em­lékmű sólyomtollas Árpád-alakja, amely száz év távlatából, a mille­neum idejéből hozza a nemzeti érzés, a historizmus művészi palackpostá­ját. De a „szegedi kapu" több mint 70 négyzetméteres bronzdombormű­ve — Tóth Valéria alkotása —, vala­mint a támpilléreket díszítő, szegedi szobrászok által készített tondók már a kortársak véleményét fogal­mazzák meg. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az augusztus 20-án, az Árpád-emlékmű és a tó közötti ré­szen fölavatott Földműves emlékmű, Melocco Miklós alkotása.) — Az európai kultúra régóta tar­tozik a földművelőknek. Ók voltak azok, akik az első értelmes lépést tet­ték az emberiség fönnmaradásáért. Emlékük azonban a népi emlékezet, néhány irodalmi alkotás és egy-két, részleteiben sikerült mű kivételével nem maradt fönn. Engem mardos a szégyenkezés az óriási késés miatt. Különös tapasztalat, hogy az átlag­ember, a köznép, vagy ahogy sok­szor mondjuk, az egyszerű plebsz fölépít magának egy hierarchiát és elfeledkezik önmagáról. Királyok­ban. fejedelmekben, szentekben, ál­lamférfiakban gondolkodik, s csak egy XIV. Lajos lehet olyan hülye, hogy kijelenti: az állam én vagyok és elfelejti hozzátenni, hogy a nemzet felett vagy a nemzet ellen. Ez a szo­bor, szándékom szerint, adósságtör­lesztés. A múltból, a földből ásom ki a földművesnek, a cincinnátusnak, a rabszolgának, a jobbágynak, a „bü-f dös parasztnak" az emlékművét. Nagy késéssel és szégyenkezve pótol­va a bennem felgyülemlett szeretetet és tiszteletet. (Az emlékműveknek is megvan a maguk sorsa, ennek a szobornak kü­lönösen. Eredetileg Felgyő rendelt Meloccotól földműves-szobrot, csakhogy a helybeliek pénztárcája sovány volt a kivitelezéshez. A me­gyei tanács segítségével Ópusztaszer­re került a mű — mintegy nyolc évvel a szoborgondolat megszületését kö­vetően. Meg kell vallanom, a gipsz­tervet ismerve megdöbbentem az ópusztaszeri sikon. A terven még de­rékig érő, ringó búzatábla lesüllyedt a földszintre, s bizony ez sokat elvett a mű értékéből. A terven még hul­lámzó, csavarodó, szép ritmusú, ör­vénylő búzatábla itt szőnyegmintává változott, a figurák is mintha földbe ásva kutakodnának. Bizony, sokat veszteti a szobor eredeti erejéből, hatásából. Vajon eljut-e a művész üzenete azokhoz, akiknek szánta?) — Ez nekem is kérdés. Meggyőző­désem: feladatom nem lehet más, mint az, hogy a szobor legyen ötös felelet, szakmailag kiváló, s akkor még mindig hátra van, hogy egyálta­lán érdekes-e, szükséges-e, megma­rad-e száz év múlva is érvényesnek mondanivalója. Ma még az elma­rasztalás is elsietett. Hiszen, szüksé­ges 100—200 év, míg bebizonyosod­nak valódi ériékei. (Ópusztaszer nemcsak az állam­alapítás, de a második honfoglalás, az 1945-ös földosztás emlékhelye is. így teljesen jogos, hogy itt, ebben az évente több tízezer ember által láto­gatott, történelmi levegőt sugalló emlékparkban monumentuma le­gyen a parasztságnak. Emlékműve annak az ezeréves tevékenységnek, mely itt tartotta, mely gyökérzetét erősítette, virágait nevelte ennek a nemzetnek. Mi adta az indító lökést ehhez a szoborhoz?) — Földműves emlékművet rendel­tek nálam, de meggyőződésem, hogy megbízóim nem gondoltak utána en­nek a szónak. Talán valami kaszás, kapás, ekés, kalásznéző, vagy kubi­kos figurái vártak tőlem. Tehát vala­miféle részletet. A Földműves vi­szont — szerintem — mindenhez ér­tett. Nemzedékekre visszamenőleg képes volt megjósolni az időjárást, fölmérni a talajadottságokat, fölta­lálni a vetésforgót, megválogatni a növényeket, tudni az erényeket és is­merni a Veszélyeket. A Földműves számomra a mindentudó, a földdel együtt lélegző, a természetet sejtjei­ben ismerő, önmaga helyén ezen a földön pontosan kijelölő ember, aki tudja, mit kell megszelídíteni, magá­hoz kötnie, s mitől kell óvakodnia. (Az avatás előtt, majd azt köve­tően hallgattam az arra járók véle­ményét. Nemigen tudtak mit kezdeni a két figurával, a fű síkjában kalá­szoló mészkő-búzatáblával. Volt, aki megjegyezte, talán a maradék krumplit keresik a veremben: volt, aki azt mondta, ezek alszanak: má­sok úgy vélekedtek, a figurák nem is igazán parasztok. Melocco Miklós — aki a férfi figurájában önmaga ar­cát mintázta, ezzel is hangsúlyt adva azonosulásának —, miként véleke­dik: szükséges-e tudni az emberek­nek, mit is csinál ez a két alak, köt­hető-e konkrét cselekvésnek mozdu­latuk?) — Órákon át itt ücsörögtem a szobor mellett, s hallottam, miket beszélnek az emberek. Sokféle véle­mény elhangzott, jó néhány nem ép­pen hízelgő megjegyzés is. Szerintem nem kell tudni, mit csinál ez a két figura. Hadd kapaszkodjak bele az egyik szemlélő mondatába, aki azt mondta, hogy ezek bizonyára imád­koznak. Ez túlzás, túlságosan is szép, én mégis reméltem, hogy el­hangzik. Bár azt is látni kell, hogy a nagy többség tanácstalanul áll a szo­bor előtt. Higgyük el, ezek valóban imádkoznak. Az imának sokféle for­mája vart. Nem szabad leragadnunk annál, hogy az ima egyfajta vallásos szöveg értelmetlen darálása. Gon­doljunk a siratóénekekre, a spontán születő könvörgésekre vagy az olyan profán fohászokra, amit a paraszt­emberek zsolozmáztak a terméshez: érjél meg kicsit búza, ne verjen el eső, hozz érett kalászokat, add meg mindennapi kenyerünket... TANDI LAJOS Mióta kutyás nép a magyar? Erősen rimel a cim Mészöly Gedeonévá, Szeged hajdani nagy nyelvészével: Mióta lovas nép a magyar? Hóman Bálint irása préselte ki belőle hires tanul­mányát. Azt állította Hóman, őseink a lovat csak akkor ismerhették meg, amikor vándorlásaik során egy „fejlettebb" nép, a török leigázta őket. Ős­történetünk törökjéről van szó természetesen, nem a Jumurdzsákéról és nem Szulejmán nagy hadáról. Veszedelmes teória lehetett éppen akkor emlegetni hajdani nagy leigázásunkat, amikor — alig pár évvel később csak — a törté­nelem talán legfélresikerültebb embere egész Európára jármot akart rakni. Ne legyünk kényesek, lökdöstek bennünket a hosszú út során ezerfelé, de Mészöly szelleme szikrákat hányt, amikor egyik évzáró üppenélyen előadta cáfolatát, és 1930-ban a Népünk és nyelvünk ben meg is jelentette. Akkor még tudományos dolgozattal is lehetett évet zárni? Azt állította Mészöly, nyelvi bizonyítékaink vannak rá, hogy elődeink már az ugor-korban ismerték a lovat. Amikor még együtt éltünk az osztá­lyokkal és a vogulokkal. {Kiszely István embertan-kutató fölújitott fölfogása igaz is lehet az őshaza kérdésében. Elképzelhető valóban, amit az Új Tükör egyik legújabb száma közöl, de talán lóelméletünket nem befolyásolja. Ős­történet-kutatóink egyike-másika már korábban a mai Kina területére tette őshazánkat, ide készült Körösi Csorna Sándor is, és erre a szálra talált rá most újra Kiszely, hasznos bizonyítékokkal megrakodva, további kutatási le­hetőség ígéretével. A fölújitott elméletnek bizonyára lesznek Mészöly-formá­tumú nyelvészei, de ne szaladjunk előre, hiszen mi most nem is a ló nyomát keressük.) Hol van hozzá viszonyítva a kutya? Ne várjon tehát tőlem senki a gyermeklóhoz fogható bizonyítékokat. Mészölynek a bokájáig se érnék föl. * Hozzáértő régész közreműködésével annyit sikerült csak megtudnom, hogy időszámításunk előtt nyolcezer évvel már biztosan együtt lakott az em­ber házőrző ebével. Vitatják ugyan ezt is, mert a tudományban az a legszebb, hogy minden tételét mindig vitatják — és Kiszely a példa rá, egyszer-egyszer nem is hiába! —, de ha akár négyezer-évet tévedünk', akkor is fölvághatunk rá. Horváth István azt irja a Magyarózdi toronyalja cimű igen kitűnő köny­vében, hogy a körös-kultúra embere időszámításunk előtt négyezerrel már biztosan ismerte. Akármelyiket vesszük is, a nyolcezret vagy a négyezret, holtbiztos, amikor még együtt ringattak bennünket finnugor testvéreinkkel, vagy az újabb bizonyitású elmélet szerint még az újgurok őseivel, már kutya nyalta a kezünket, és ha tehette, arcunkat is. Amikor a nagy fa gyökerén még aprócska bog lehetett csak magyarságunk, a kutya már ott koslatott körülöt­tünk. Kár ekkora feneket keritenünk neki, mert a mi kérdésünk voltaképpen nem is ez, hanem az, mióta vagyunk mi annyira kutyás nemzet, amennyire most vagyunk. Gyerekségem elején még hallottam hírét, hogy a kismalac együtt növögetett a család védelme alatt, vele egy szobában, mert összesen csak egy szoba volt, és konyhául is az szolgált, de a kutyái-macskát akkor is kitették éjszakára. Az egyiket azért, hogy a bentiek álmára vigyázzon, a má­sikat azért, hogy egeret-patkányt riogasson. Lám, még egy élet se telt el, és városi kutyák és városi macskák hálnak együtt gazdáikkal a meleg szobában, a malackára meg azt mondjuk, pfúj. Bár a tudomány megint belekavar egy kicsit a játékba, mert azt kezdi bizonygatni, a malac sokkal könnyebben há­ziasítható, mert intelligensebb, mint a kutya. Vita a másodjára megfogalmazott kérdés körül is lehet. Vannak, akik azt állítják igen erősen, azóta komázunk ennyire vele, amióta jól megy a so­runk. Drága jószág a szobakutya, külön húst kell venni neki. Más elmélet az ellenkezőjét mondja. Azóta ragaszkodunk hozzá, amióta jómódunkban is szegényebbek lettünk. Egyedül tcngünk-lengünk, nincs kihez szólnunk, ma­gunkhoz vesszük tehát a kutyát, ide is eljön a tudomány, és bizonygatja, aki a kutyáját szereti, az infarktus is jobban elkerüli. Amig simogatja, lecsihad a szive. Ha így haladunk átokverte idegességünkben, megérjük talán, receptre is fölírják. Az Alpok havába keveredett embert is kutya szabadítja ki, ha megtalálja, és azt is, akinek a szive csavarodik be. * Írogatok néha a másokéról, ezért elárasztanak kedves olvasóim újabb­nál is újabb históriákkal. Megígérem, ez lesz az utolsó, többet nem írok, de ezt muszáj, mert aki küldte a levelet, arra az időszakra emlékszik, amikor Mészöly lovas tanulmánya megjelent. Ezért is állt egymás mellé fejemben a kettő. Azt mondja az illető, az apjuktól kapták, aki gálör volt. Esőköpenye zsebében hozta haza, és sokat kellett szellőztetnie a zsebet, mert akkora volt csak, mint egy vakond. Csitrinek hívták. Korcs volt a javából, húsz centinél magasabbra később sc nőtt meg. Két szeme fölött két sárga pontocska, az egyik hátsó lábán fehér cipőcske, és nem volt farka. Férfi irta a levelet, nem asszony, és ennyi idő után is becézgeti pontocskával és cipőcskével! Szuka volt és szapora. Majdnem minden köly­két meghagyták, és előfordult, hogy malacot kaptak érte cserébe. Nagyobb barátja is volt Csibinek, a Puszi. Szintén korcs, de bernáthegyi korcs. Ha ka­parni kellett, mindig ő kapart, és harapott is helyette. Féreg a ház körül meg nem maradt, a patkányt, görényt és menyétet Csibi mind kifogta. Történt pedig, zsebbe való kora után tizenkét évvel, hogy vadászni ment utolsó fiával, a Dugóval, a Holt-Maros partjára. Lövésekel hallanak egyszer. Levélírónk apja azonnal átlátta a veszedelmet, riasztotta a gyereksereget, fus­sanak a kutyákért, és hozzák haza. Puszi meg vojt kötve, Dugó sántjtva bár, de hazakerült, Csibit pedig derékig érő vízből húzták ki. Döglött patkány volt a szájában. Azt tévesztette össze a nagy vadász vadkacsával. Csibi tehát elnézésből halt meg. Élhet még a nagy vadász is, mert nevét nem találom a levélben. Annyi van csak, hogy az Ármentesitési Társulás elnökségi tagja volt. tehát ismerte is a kutyát. Hja, akkor még pusztulnia kellett a kisebbnek, ha a nagy ember el­nézett valamit, és ezt ennyi idő múltán se tanácsos fölemlegetni név szerint. Dugó árván maradt, naponta végigjárta a mostani Marostorok utcát, min­denkitől a legjobb falatokat kapta palkányirtó szívességéért, de a Holt­Maros partjára nem ment többet. Otthon legföljebb a macskák elől lefetyelte el a tejet. Farka neki se volt, mint az anyjának, húsz centinél magasabbra ő se nőtt meg, és a korcs bernáthegyi neki is kapart. Aki a levelet irta, és az Ortutay utcában lakik most, biztos, hog\ 1930 óta kutyás magyar. Arról nem s/ól, hogy a panelban tart-e akármilyet. Aki ennyire szereti, biztosan nem. HORVÁTH DEZSŐ

Next

/
Thumbnails
Contents