Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-25 / 199. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 1 76. évfolyam, 199. szám A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT Havi előfizetési díj: 43 forint 1986. augusztus 25., hétfő SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Ára: 1.80 forint Nagydíj S

okat, tán túlontúl is sokat beszéltünk az utóbbi időben a Forma—1 futamról és környékéről. Mégis, engedtessék meg, hogy néhány mondat erejéig visszatérjünk az ügyre. Például így: A 4 ezer 13 méter hosszú versenypályát olyan ütemben építették meg, amelyről értesülve, a nyugati építő vállalatok vezetői elsápadnak az irigységtől. Metternich Alfonz herceg, a Fédération Internationale d'Automobile német elnöke meghökkentő hasonlattal fejezte ki csodálatát: „Októberben még csak tervek voltak, februárban elkezdték, most minden készen áll, és ráadásul tökéletes. Nálunk ennyi idő alatt talán egy autópálya egy kilométeres szakasza készült volna el." Nos — amint talán az a harmadik személyben szóló mondatokból is kiderül — a kettőspont után következő rész nem tőlem, s nem hazánkfiától származik. Igazság szerint az egészet idézőjelbe kellett volna tenni, hiszen e mondatokat a bécsi Die Presse augusztus 11 -i számából vettem át. Mit tagadjam, büszke vagyok erre a teljesítményünkre, beleértve Visszhangját is, még akkor is, ha csodának semmi esetre sem nevezném, mint tették már hazánkban. Nem, mert a gyors, hibátlan és pontos munka aligha tartható csodának, hiszen „csak" tervezésre, szervezésre és munkára van szükség az eredményhez. Még csak azt sem mondanám e gyors és sikeres építkezés kapcsán, hogy: „Lám, tudunk mi, ha akarunk...!", mert — miért ne tudnánk? Hisz a jó és gyors munka receptjét sehol sem őrzik vállalati titokként páncélszekrényekben, rendelkezésre áll az mindenütt, ahol szükség van rá, és ahol megéri. No meg ahol jó szakemberek — mérnökök, munkások — dolgoznak. S nálunk sem rosszabbak a szakemberek, mint sokfelé a világon. Hogy akkor a mindennapokban miért is nem mennek mifelénk ilyen gyorsan és hibátlanul a dolgok? Talán, mert nem éri meg... A gyors építkezés sehol sem olcsó dolog a világon. Az extra gyors teljesítményeknek mindenütt extra ára is van. S valószínű, hogy a mogyoródi pályaépítés finanszírozói sem garasoskodtak, hanem — szem előtt tartván az égetően rövid határidőt — nyilván fizettek annyit, amennyiből lehetett ilyen gyorsan és hibátlanul is dolgozni. Sőt azt is el tudom képzelni, hogy az Aszfaltútépítő Vállalat sem kívánt ezen a munkán meggazdagodni, s a nemzeti presztízs jegyében, attól inspirálva is diktálta* magának a tekintélyes tempót. De vajon valóban csak a presztízs és a közvetlen haszon miatt készült el minden időben? Még emlékszem, amikor jó néhány évvel ezelőtt fél Európa visszhangzott egy építő vállalat nevétől, amelyik — valahol az NSZK-ban — extra gyorsasággal húzott föl néhány nap alatt egy tucatnyi emeletes irodaházat. Ott nem annyira a presztízsről, mint inkább kényszerről volt szó. Egy város egyik legforgalmasabb utcájában kellett volna építkezni, ahol a tanács csak néhány napra adott területfoglalási, útlezárási engedélyt. Megszervezték hát úgy az építkezést, hogy másodpercnyi pontossággal érkeztek a teherautók az épületelemekkel, hogy éjjel-nappal dolgoztak, s a sokak által lehetségesnek tartott minimális idő egyötöde alatt fölhúzták az épületet. S még az esetleges defektekre és balesetekre is számoltak: URH-készülékkel ellátott, elemekkel megrakott tartalék teherautók álltak az útvonal mellett, hogy bármelyik pillanatban bekapcsolódhassanak szükség esetén a szállítmányok elakadó láncolatába. Normális körülmények között így aligha lehet építkezni, hiszen az ilyen tempó szinte megfizethetetlenül drága. Olyannyira, hogy a vállalatnak is aligha hoz komolyabb hasznot. Vagy mégis? Mert azt nem tudom, mennyi haszna volt az Aszfaltútépítő Vállalatnak a mogyoródi pályából, de azt már hallottam, hogy dúskálhattak a sikert követően ajánlatokban, s bőségesen került tarsolyukba olyan szerződés, amelyen az összegek konvertibilis valutában vannak megszabva. A világ nagy részén pedig alighanem éppen ezt tartanák az igazi és a legnagyobb üzleti sikernek. Azt, ami szerződéseket, ajánlatokat hoz. megalapozván a jövőt és a jövő hasznát, a fejlődés távlatait, amihez az alapot végül is a jó hírnév, az üzleti image teremtheti meg elsősorban. S ha a vállalat egy fityinget nem is keresett volna Mogyoródon, még ha rá is fizetett volna valamit erre a munkára, Danaszra akkor sem lenne oka, mert nemcsak a pályát. de jövőjét is megalapozta ebben a csöppet sem könnyű gazdasági helyzetben. » H

ogy miért is meditálok ennyit a mogyoródi példán? Talán azért, mert más építő vállalatok ott billegnek a csőd szélen, vagy éppen immár a túloldalán. S valahogyan mégsem látni rajtuk azt az igyekezetet, amivel hírt, nevet és megrendelést igyekeznének szerezni maguknak. Pedig az változatlan alapigazságnak tűnik még szemünkben, hogy pénz és haszon és nyereség csakis munkából származhat. S mégis, azt hallja az ember, hogy a megrendelő továbbra is inkább részesül elutasításban, várakoztatásban, megnyirbált visszaigazolásokban, mint megújulást jelző vállalkozói ajánlatokban. S nem is csak az építőiparban. Pedig hát a legjobb reklám, a profit legjobb letéteményese a munka — lehetne. Szávay István Csónakkal ci i iSá£sn Gyermekkori élményem között már főszerepet kapott a Tisza. Harminc évvel ezelőtt a szegediség^t a folyó mértékegységével fejeztük ki. Nem is volt méltó a helyi lakos megtiszteltető címre. aki nem a folyó hullámaiban vette az első úszóleckét. A víz életünkhöz tartozott télen is, mert abban az időben hidegebb volt a december és január, mint mostanában. Korcsolyával a jégpáncélra merészkedtünk. Akkoriban nem tudtam, hogy a város egyik neves építésze Szeged főutcájának nevezte a Tiszát. Ott pedig az ember szeret sétálni. Először egy halászladikkal mentem végig a Sárgáig. Teli volt a folyó ismerősökkel. A' hatvanas években elszaporodtak az evezősök, kajakok is. Egy régi iparág, a csónakkészítés, a reneszánszát élte. Tinédzser barátaim olyan jól kezelték a guruló üléses kielbootokat, mint angol társaik. Divatba jött az evezés. Például a Tiszán ismertem meg az orvosegyetem tanárait. Ott adott egymásnak randevút a szegedi professzori kar. Ha Kulka, Ivanovics, Imre... prof. nem ült csónakba, akkor biztosan külföldre utaztak. Tanítványai mesélték az Európa-hírű sebészről, Imréről —, néhány esztendővel ezelőtt halt meg —, a műtétek után, kora délután, mindig kiment a Tiszára, két órát evezett, aztán visszasétált a klinikára, és megnézte frissen operált betegeit. A sportot szerető egyetemi tanárok sokszor vitték tanársegédeiket is. És amilyen ütemet diktált a professzor, úgy kellett húzni az evezőt a beosztottaknak. Külön találkahelyük volt a színészeknek, a 180. folyókilométer fölött, egy csöndes öbölben. Ök már kényelmesebben, többnyire motorcsónakkal mentek kirándulni Szeged sok polgára megforQtoha nem felejtem el augusztus 19-ét. Olyan ar, } ctíf mutatta a szőke folyó, amiről, eddig nem ismertem.A vihart a Béke úszóházon éltem át. Azóta meg tudom érteni a• katasztrófafilmek szereplőit, miért rettegnek. Egy kabinba zárva vártam, hogy a pusztító orkán elvonuljon. Ügy féltem, mint a gyerek. Azt hittem, kilép a Tisza a medréből és pozdorjává zúzza a faalkotmányt. Szenvedett a folyó, de biztos, hogy az elkövetkezendő ötven évben ismét csak a megszokott fizimiskáját láthatjuk — mint ahogy a megelőző fél évszázadban. dult akkoriban a Tiszán. Egészen a hetvenes évekig a város agórájának számítolt a szeretett folyó. Olyan főtere volt — nemcsak főutcája —, ahová szívesen mentek- a helybeliek. Nemcsak élményt, pihentető kirándulást jelentett, hanem eseménynek is számított a folyón lenni. Aztán egyik évről a njásikra, úgy elnéptelenedett a Tisza, mintha légitámadás érte volna. Miért fordított hátat anynyi szegedi a simogató hullámoknak? Minap megfejtettem a titkot. Éppen vízre szálltam, amikor valaki megjegyezte: „amíg te csónakázol, én egy ezrest megkeresek". A második gazdaság, és sok kiskert lett a Tisza pestise. Leszámítva a hatvanas évek aranykorát, soha nem éltünk jobban, mint most. Sót. Annyian mégsem fordítottak soha hátat a folyónak, mint napjainkban, amikor a mellékes jövedelemszerzés lehetőségei elszaporodtak. Nem akarom ostorozni ezt a jelenséget, hiszen magam is ahhoz a táborhoz tartozok, amely, hogy életszínvonalát megőrizze, egyre több órát lop el a szabadidejéből a pénzszerzésre. Bevallom, az önrablás miatt gyakran lelkiismeretfurdalás gyötör. Majdnem minden főre jut egy „kibukás", és vagy a fejek száma nő időnként, vagy a kibukásoké ... Ezen a nyáron láttam igazán, néha milyen jó a természetbe menekülni. A 182-es folyamkilométernél, romantikus környezetben, amint partra toltam a csónakot, egy ismeretlen férfit megszólítottam. Az ötvenes éveit taposó úr majdnem megvert. Majd lehiggadt, és elnézést kért durvaságáért. Egy felsővárosi panelház hetedik emeletén lakik, s olyan elviselhetetlen zajt csináltak a szomszédai, hogy napokig nem tudott aludni. Ezért munka után a Tisza-partra járt szunyókálni. Addig bóbiskolt, amíg a szúnyogok el nem űzték. Amikor hazament, hallgatta a civilizáció zörejeit. Voltak, akik kerékpárral jöttek a Tisza-partra kikapcsolódni. Olykor régi evezős ismerőseim közül is felfedeztem néhányat, biztatták magukat, hogy végre időt szántak a kellemes foglalatosságra. A gyerekek kórusban mondták, „ez volt a nyár legszebb napja". És egyre több a poros csónak, a legtöbbhöz évekig nem nyúlnak. Nem akarom megkongatni a vészharangot, tisztelettel jelentem, azért van élet a Tiszán, ha nem is annyira nyüzsgő, mint régen. Ilonanapon, amikor- Koszka Feri bácsi tízkilós harcsát fogott a régi híd mellett, a nagy tett híre futótűzként terjedt Algyőig. A horgászok elűzhetetlen, leghűségesebb szerelmesei a folyónak, ök viszik-hozzák mindig a hírt, mi történik a vizén. A tízkilós harcsa után csónakjaikkal megszállták a régi hid környékét, de a halak is tanultak társuk esetéből, és csendesebb vizekre mentek. Pecásokkal mindig lehet találkozni. Motoros ladikokkal keresik az elhagyott vidékeket. Putty-pully. Ezt a jellegzetes hangol lehet hallani végig a folyón, harcsára vadásznak. Fa- vagy vasdarabbal — amit a vízbe mártják — lehet kuttyogtatni. Állító-' lag a harcsák buknak é hangra, de hogy miért pont erre, azt egyik horgász sem tudta megmagyarázni. Persze, ez nem von le semmit a pecások érdemeiből. Ha már az érdemeknél tartunk, megjegyzem, nekik ítélném oda azt a képzeletbeli díjat, amit Tisza szeretetéért lehetne kiosztani. Ügy élnek, mint egy nagy család, úgy ismerik a folyót, mint a tenyerüket. Fantasztikus türelemmel üldögélnek a víz mellett, és kitartó hűséggel ragaszkodnak a vízhez. Hozzájuk hasonló tulajdonsággal a naturistákat lehetna felruházni. Bizto6 e szándék ellen tiltakoznak, hiszen a meztelenség miatt keresik a Tisza zegzugos helyeit. Igazi paradicsomuk a tápéi kompon túl kezdődik.. Nem kell azért az algyői hídig hajózni, hogy barnára süli" meztelenséget fedezzünk fel. Nem ritka, amikor a naturisták ádámkosztümben, csónakban eveznek. Mozgalmuk egyre terebélyesedik, a Tisza Szeged fölötti szakaszát rendre megszállják. Talán ők ismét divatba hozzák a folyót? Nem csoá dálkoznék ezen, hiszen a Tisza mindig új arcával hívja fel magára a figyelmet. Csak annyira rohanunk, hogy nem vesszük észre elbűvölő bájait. Halász Miklós