Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-23 / 198. szám

12 Szombat, 1986. augusztus 23. MAGAZIN Újvári Péter és Tömörkény MŰTERMEKBEN m Vannak irók, akik már életükben elszigetelődnek, sőt elfelejtődnek, de utóbb mégis, sokszor évtizedekkel haláluk után, valami miatt újra érdekesek lesznek, újra feléjúk fordul a figyelem. Ilyen iró volt — úgy tetszik, legalábbis — Újvári Péter (1869—1931) is. Neve mögött nagy könyvtáraink katalógusában tucatnyi könyv bibliográfiai adatai sorakoznak. írt novellákat, regényeket, szerkesztett lexikont, évtizedeken keresztül mint újságíró dolgozott — halála után mégis alig emlegették. A magyarországi zsidó folklór megélénkülő kutatása azonban jó évtizede feléje fordította a figyelmet. A. Handler angolra fordította. A mécs mellett cimú önéletrajzi fogantatású regényét, amely — By Cqndlelight cimmel — „Amerikában is nagy érdeklődést ébresztett". A regény amerikai sikeréről Scheiber Sándor azon frissiben beszámolt a Nagyvilágban (1978.139.), majd magisztrális tanulmányt írt A zsidó foklór Újvári Péter írásaiban címmel (1980). „Regényei és novellái telve vannak a zsidó élet folklorisztikus elemeivel" — állapította meg róla. S ezt követően, immár némileg a folklór-érdeklődéstől függetlenül is, szegedi pályaszakasza okán, Szegeden is ráirányult a figyelem: újvári Péter ébresztése címmel Péter László irt róla a Délmagyarország 1981. január 16-i számában. Ö már igy látta: „Föllépésekor (...) úgy emlegették, mint a zsidó Mikszáthot, vagy a magyar Sólem Aléhemet. Ha jiddisül ir, mint az utóbbi vagy a Nobel-díjas Baschevis Singer, vagy valamely világnyelven, mint Bellow, Malamud, Elie Elie Wiesel és társaik, ma bestseller volna. " um E rangos összevetés kiérdemléséig azonban Újvári hosszú utat tett meg. Eredetileg nem is irónak: rabbinak készült, s csak utóbb, húszévesen lett újságíró. 1889-től közel két évtizeden keresztül szegedi lapok munkatársakent, majd szerkesztőjeként dolgozott. Irodalmi ambíciójára csak tárcái s Magyar Szó cimű irodalmi hetilapjának megindítása (1899—1900) utalt. Már 36 éves volt, amikor első elbeszéléskötete — Legendák és krónikák (1905) — megjelent. Ebben is — Scheiber Sándor szerint — „még nem talált igazán önmagára. Még nem érdekli a zsidó népélet", e téma csak nyomokban fordul még elő nála. 1908-ban azonban — egy évvel Szegedről való távozása után, a szegedi tapasztalatok és a fővárosi új élmények találkozási pontján — két új kötettel is előállott. A már említett önéletrajzi regénnyel (A mécs mellett), s Az új keresztény című regényével. A magyar zsidóság életének néprajzi hitelességű ábrázolása, mely legnagyobb erénye lett, ezekben tűnik föl először. Nem érdektelen tény, hogy e kötetek egyike, Az új keresztény Tömörkény István támogatásával jelent meg. Mint a Dugonics Társaság főtitkára, ő biztosította a könyv kiadásához szükséges pénz tetemes hányadát. S Tömörkény e könyv körüli bábáskodásának dokumentumai a szegedi levéltárban — a Dugonics Társaság iratai közt — fönnmaradtak. Ezekből a kiadás főbb szegedi vonatkozásai rekonstruálhatók. Az iratok szerint Újvári volt a kezdeményező. Ő fordult 1908. november 26-án a Dugonics Társasághoz, hogy segítsék elő könyve kiadását. Nagyságos Elnök Úr, nyomtatás alatt levő Az új keresztény czimű regényemnek első négy ívét azzal a tiszteletteljes kéréssel küldöm meg Nagyságodnak, hogy méltóztassék elolvasni és ha támogatásra érdemesnek ítéli, kegyeskedjék a Dugonics-társaságnak ilyen célra felhasználható jövedelméből a munka értékéhez szabott összeggel megsegíteni, hogy a könyv karácsonyra megjelenhessen. A nyomdával kötött szerződésem — amelyet az előfizetési felhíváshoz fűzött várakozás alapján kötöttem meg — arra kötelez, hogy a munkát legkésőbb december hó 5-én átvegyem. A várakozásom, sajnos, nem valósult meg, a magyar publikum rendszerint a könyvbirálatok után igazodik és előzetes felhívásokra nem igen reagál. Olyan helyzetben vagyok tehát, hogy a munkát a magam erejéből nem válthatom ki, amivel nemcsak a beperesítletés veszedelmének teszem ki magam, de annak is, hogy lemaradván a karácsonyi piacról, a vállalkozásom alig elviselhető veszteséggel végezhetem. Nagyságod öt esztendővel ezelőtt, mikor a Legendák és krónikák című könyvemet kiadtam, hasonló támogatással méltatta irodalmi törekvéseimet. Hiszem, hogy ez a könyv nem méltatlanabb annál és a Társaság, melynek tagja vagyok, nem vét a maga céljai ellen és talán szégyent se fog vallani, ha ennek a könyvemnek a megjelentetését is előresegíti. Kérésemet Nagyságod jóindulatába ajánlván vagyok mély tisztelettel Elnök Úrnak igaz híve Újvári Péter hírlapíró, a Dugonics-Társaság tagja A címzett a társaság elnöke. Lázár György volt, az Ady emlegette „szeretnivaló literary gentleman", az ügyintézés azonban értelemszerűen a főtitkár, Tömörkény dolga lett. A 28-án Szegedre érkezett kérést már másnap „hivatali" útjára bocsátotta, s megküldte a társaság szépirodalmi osztálya elnökének, Balassa Árminnak. Tekintetes Osztályelnök Úr! ' Újvári Péter r. tagnak a Társaság elnökségéhez intézett kérelmét az „Új keresztény" című regénye első nyomtatott négy ivének csatolásával elintézés céljából, illetve javaslattétel végett, van szerencsém mellékelve megküldeni. Tisztelettel Szeged, 908. nov. 29. Tömörkény István főtitkár Újvári kérését a szépirodalmi osztály (melynek tagjai közé ekkor mások mellett Móra és Tömörkény is tartozott) december 3-án tárgyalta meg. A tárgyra vonatkozó jegyzőkönyvi kivonat — „jegyezte és kiadta" Móra Ferenc osztálytitkár — fönnmaradt. Ez, sajnos, a tárgyalás menetét, az elhangzott véleményeket nem, csak a végeredményt, az állásfoglalást tartalmazza. „Az osztály — jegyezte föl Móra — egyhangúlag javasolja a kérelem teljesítését az igazgató-tanácsnak a következő formában: amennyiben az évi költségvetés engedi, a kérvény értelmében sürgősen folyósítson a Társaság 300 K. segélyt Újvári Péter r. tagnak, minek fejében ő a megjelenendő munkából 100 példányt tartozik a társaságnak átengedni. " Ezt az állásfoglalást Tömörkény azon frissiben hivatalosan is megkaphatta, intézkedni azonban nem nagyon tudott: az igazgató-tanács (vagy maga Lázár György) döntése március végéig elhúzódott. Csak 1909. március 28nn. vagy 29-én értesíthette a segélyről Újvárit. Sajnos, ez a levele Tömörkénynek nem ismeretes (nyilván Újvári hagyatékával kallódott el). Tartalmára csak Újvári gyors, március 30-i válaszából következtethetünk : Tisztelt Főtitkár Úr, köszönöm szíves értesítését és kérem tudomásul venni, hogy a társaság tagjai részére kikötött száz.példányt a könyv megjelenése után haladéklalaPingpongütő és kalapács LÁTOGATÓBAN KALMÁR MÁRTON SZOBRÁSZMŰVÉSZNÉL — A rossz nyelvek szerint belőled jobb pingpongozó lehetett volna, mint amilyen szobrász vagy. Te mit mondasz erre? — Nem is az lennél, aki vagy, ha nem így indítanál. Különben ami igaz, igaz: középiskolás koromban nagy dilemmában voltam. A Tömörkény szakközépbejártam, ahol tanáraim a szobrászatra sarkalltak. Ugyanakkor sokat pingpongoztam, ráadásul ment is a játék. Fiatal korom ellenére meghívtak a felnőtt válogatott keretbe. Volt, amikor Klampárt is sikerüli megvernem. Szóval két tűz közé kerültem. Az egyik oldalon arra bíztattak: hagyd abba a szobrászkodást, a kalapácstól elnehezedik a kezed. Másfelől viszont Tápai Antaltól, Tóth Sándortól egészen Szalay tanár úrig sorra azt mondták: ha ráhajtok a rajzolásra, a mintázásra; szinte biztos, hogy bekerülök a főiskolára. Végül igy is lett. De nem volt könnyű döntenem. Elvégre mindkét területen szép sikereim voltak. Mindenesetre Szalay Ferenc olyan meggyőző áhítattal tudott inspirálni, hogy ez végérvényesen meghatározta életem alakulását. Ahogy a sportolás szenvedélyéhez is édesapámon keresztül jutottam el. Ő kiváló futballista volt, a 41—42-es bajnokság gólkirálya. Magam azonban hátat fordítottam a pingpong karriernek. A főiskolán Pátzay mester osztályában tanultam. ^ — Ez némileg látszódik is munkáidon. Hisz többnyire realisztikus plasztikákat készítesz, amelyek egyféle klasszikum tiszteletről, embercentrizmusról tanúskodnak. Úgy hiszed: korunk zaklatott, bonyolult emberképe e hagyományosabb formákkal is hitelesen kifejezhető? — Jól fogalmaztál: emberközpontú művészetet csinálok. Hiszem, hogy minden kornak meg kell fogalmazni a maga emberlipusát. Ha úgy tetszik: a maga ideáljait. Én is ezt teszem. Arról beszélek munkáimban, ami nekem felemelő és nemes. Mindez nem azt jelenti, hogy elmenekülök korunk ellentmondásos, összetett kihívásai elöl. Elismerem például, hogy elvontabb formákban ugyanúgy lehet fontos, hiteles gondolatokat közölni, mint a realizmus nyelvén. Az elvontabb, modernebb felfogást önmagában azonban nem tartom erénynek. így is meg lehet kerülni az érdemleges művészi problematikát, akárcsak a klasszikusabb formálással is. Egyébként a szakmai megalapozottságot alapvetőnek tartom. Másrészt azt gondolom: a képzőművészeti ágazatoknak sajátságos szerepük van. A szobrászat nemigen vállalkozhat bonyolultabb elemzésre, boncolásra, mint mondjuk a filmművészet. Amelyik még sokkolhatja is az embereket. Nekünk sokkal inkább valami harmóniát, eszményiséget kell megfogalmaznunk. Szobrász elődeink is isteneket, hősöket mintáztak. Én se akarok mást, mint azokat az embereket megformálni, akik felül tudtak emelkedni koruk, hétköznapjaik szemétségein. — Irigylem az idealizmusodat. Pedig Te sem vagy galamblelkű egyéniség. Éppen együtt voltunk egy étteremben, amikor egy faragatlan pincér durván megsértett. Amire hasonlóképpen válaszoltál. Hol van itt a felülemelkedés? Nézd, az élet is, a művészet is tele van kompenzációkkal. És nem tartom magam hibátlannak. Bizonyos mértékig önző, türelmetlen vagyok. De talán pontosan azért vannak ezek az ideáim. A s'zobrásza-, tómban állítom fel azokat az eszményeket, amiket az életben csupán töredékesen tudok megvalósítani. Szinte csak torzóban. — Jóformán teljes egészében Szegedhez kötődik az életed. Ott tanitasz, ahol középiskolás voltál. Negyvenévesfejjel most csinálod szép, tágas műterem lakásodat. A művészeti közéletben is ilyen rendjén mennek a dolgok ? — Hát, nem egészen. Mert a szobrászoknak általában az az álmuk, hogy néhány szép munkával gazdagítsák környezetüket. Nos, nem azt mondom, kaptam én egy-két megbízatást, s valójában két szobrom áll már a városban. Mindazonáltal valami egészségtelen aránytalanságot tapasztalok a munkaelosztásban. Van olyan kollégám, aki tizenhét éve itt él, ám még egyetlen köztéri feladatot nul a titkári hivatal címére elküldöm. A könyv megjelenése azonban annyira függ a Társaság támogatásától, hogy addig, amíg a 300 koronát meg nem kapom, a nyomda nemcsak, hogy a könyvet nem adja rendelkezésemre, de további halogatás esetén, perrel fenyeget. Tisztelettel kérem adandó alkalommal a Társaságnak köszönetemet tolmácsolni. Tisztelettel Budapesten, márc. 30-án Újvári Péter A segély oly fontos lehetett számára, hogy egy keltezetlen, de minden valószínűség szerint ugyané napokban írt levélben újra Lázár Györgyhöz is fordult. S ebben „mély tisztelettel" kérte Lázárt, „hogy a megadott összeget kiutalványozni és címemre (VIII. Práter utca 19. I. em.) elküldetni kegyeskedjék, hogy a könyv még húsvét előtt megjelenhessen. Csak ebben az esetben számithatok valami jövedelemre, mert ha a húsvéti könyvpiacról is leszorul, akkor már senkinek se fog kelleni." Erre az ismételt kérésre azonban már nem volt szükség, a levélen ott van Tömörkény saját kezű följegyzése az elintézésről: D. T. 909. 31/111. A 300 K. utalványozva van, a pénzt már holnap küldik. Az új keresztény kiadása tehát, mint láttuk, nem ment simán, a nyomdaszámla előteremtésének története önmagában is tünetértékű fejleménye művelődésünk történetének. Talán mégsem véletlen azonban, hogy megjelenéséhez végül Tömörkény járult hozzá, aki — bár Újvárihoz személyes barátság, sőt még rendszeres kollegiális kapcsolat sem fűzte — maga is a „néprajzi hitel" írója volt. Úgy látszik, más iró hasonló — de gyökeresen más mikrovilágot megörökítő — törekvését is tudta becsülni az, aki — ahogy Péter László irta — „műveibe, mint valamely Noé bárkájába, belementette az elmúló népélet megannyi mozzanatát." LENGYEL ANDRÁS sem kapott. -jSőt .¿plyben is vannak ilyenek. Ugyanakkor egyes művészeket indokolatlanul túlfuttatnak. De mondok mást is.'Nemrégiben egy reményteljes folyamat/indult meg városunkban, mintbogé az építészek és a képzőművészek együtt kezdtek dolgozni. így szüléig!! meg az Újszegedi Továbbképzési Központ. A közelmúltban pedig Koczor Gyuri keresett feL hogy csináljak egy cégért a Kolozsvári téri ARC-hez. Mostanában viszont mirúfift^lcállt volna az egész dolog, Pedig, ezen a szálon nagyszerű lehetőségek vannak. Mert a szobrászok többsége sohasem volt dilettáns az «pkéízeii, környezetalakítási kérdésftkbflBflo — Szó se ráki.-.Éiwek ellenére azt látom: sorra-rendre dilettáns módon helyezzük el köztéri szobrainkat. Elég csak az Anna-kúti Táncoló nőre vagy Pátzay nusster Kenyérszelő asszonyára gondolni. Te hogy látod ezeket? ..,,. — Sajnos én se, tudok sok jót mondani, igaz, a kenyérpiac valamikor ott volt a Klauzál téren, ám igy sem illik oda az a hatalmas plasztika. Valahogy túlfeszített és megbontja a környezet intim* méltóságos hatását. Valószínű, tíz méterrel arrébb már helyrebillenne a tér egészségesebb arányrendje. Persze Csáky Táncoló nőjének sem volt itt igazi élete. Túlságosan kicsi volt. Átestünk tehát a ló túlsó oldalára. Más kérdés, hogy az Anna-kúti elhelyezést is céljatévesztettnek érzem. Ez a remek kis kubisztikus plasztika egy intimebb térre kívánkozik. Hisz a mostani helyén se látni, se élvezni nem lehet igazán. Ilyen esetekben mindenesetre jó lenne, ha megkérdeznék a véleményünket: összehívnának néhányunkat. Mivel e dolgok ránk is tartoznak. Ilyenformán nem születhetnének váratlan döntések, amiket később már nehéz korrigálni. Annak idején egyébként azt javasoltuk: írjanak ki pályázatot a szegedi művészek között az Anna-kúti plasztika megtervezésére. Amelyik tematikailag és formailag is illeszkedik ide. Csakhogy nem lett pályázat. Pedig' bizonyos: a mostani „Anna" helye sem lehet „örök". SZÚROMI PÁL