Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-20 / 196. szám

Szerda, 1986. augusztus 20. LWmM*VAVi'aVt < "V ^ " ( «-,"'/"r 'v • „• . - ... • +-JW**»• PETRI CSATHÓ FERENC VERSEI Piéta szívemben fűevők laknak bordáim karámában béke de ebben a kacsalábonforgó szobakonyhában sohasem nyugszik le a Nap Rosa rubiginosa rosa rubiginosa rozsdát virágzó rózsa öved nincs ki megoldja elmúlás árva Holdja utódokat te nem szülsz hervadsz hamar megőszülsz fertőző magányú rózsa rosa rubiginosa Pentatónia elvettelek ötödnapra szobánkat a bánat lakja házunkat Kelemen rakja fel csináltunk harsogó kölyköt csinált nekünk hosszú böjtöt kenyerünknek szalonna felel eső esik telik árok ötujjú fán varjú károg öl sebünkből vér szivárog el A béke első napja itt élt asszonya két fia nem volt már semmit szólnia a láthatárt füst és korom takarták és jó! látta a katona száll még a füstje ég felé a háznak és elindult a végtelennek látszó zsákutcákban rabló-pandúrt játszó kölykök között a kislányok babáztak az érdemrendeket a földre dobta vigyék — ha vannak még — a szarkák A jel Amidőn megláttam a jelt; egy asszony homlokán világított, seb volt, parázsló, mélyvörös; már tudtam, hogy minden hiába. | Álltunk egy zötykölődő teherkocsi platóján, lassan . feketedett az arany délután, \ akár az őr öklén a vékony vércsík az asszony homlokáról, W V \ A\ s ' \ÉtÍT' KONDOR LAJOS RAJZA v\ Király István búcsúja i«. Ünnep előtt való nap nem kellett megvárnunk, hogy a csereserdő fölött megvörösödjön a nap, korábban hazahajthattuk a marhákat az őrzésből. öregapám meg Lajcsi bátyám segítette bekötni őket a jászol elé, gondosan körbenézték őket, nem esett-e valami bajuk a kezünk alatt, és amikor mindent rendben találtak, tenyerükkel meglapogatták a szelíden bőgedező jószágok farát. Miután tisztességgel letettük a tehenek gondját, öreganyánk nekünk esett, süvölvény unokáknak, hatalmas dézsába dugta a fejünket és súrolt, sikált bennünket, mi meg prüszköltünk, sivalkodtunk. Aztán tisztát kaptunk, de már nem volt szabad sehova se mennünk. Ott kuporogtunk a pitvarban a vásottra mosott ingben, amiben aludtunk és vártuk/hogy a harangozó fia elcsöndítse az úrangyalát. Akkor gyorsan keresztet hánytunk magunkra, és öreganyánk vezényletével elhadartuk az esti imádságot. A vezénylet azért kellett, mert mi Lalival, őrzőtársammal és unokaöcsémmel meg-megiramodtunk a szöveggel, fél szemmel az istálló felé pislogva. Ilyenkor ő ájtatos-megróvóan ránk nézett és örökké fekete kendős fejével bólogatta a taktust, így terelt vissza bennünket a helyes áhítatba. Öregapánk ölébe ejtett kézzel — most is emlékszem bütykös, eres kezére — elnyújtott lábbal ült a tarka terítős asztal mellett, Lajcsi bátyám meg a pitvaroszlopnak támaszkodva hegyeseket sercintett a tyúkok közé. Alig értünk az ámenig, Etel ángyom már csöndeskedett is befelé az istálló felől a zséterrel. A habos tej illata úgy terült az orrunk alá, mint egy puha, fehér kendő. Aztán kézbe kaptuk a hatalmas karéj rozskenyeret, belehánytuk a még hatalmasabb bögre tejbe, megvártuk, amíg megdagad a kenyér és versenyezve befaltuk. Mire besötétedett, aludtunk, mint a mormoták. Ezek rendszerint szombaton történtek, mivel nyárban kevés a jeles ünnep. Tudták a naptárcsinálók, ilyenkor nemigen éreget rá a paraszt. De holnap búcsú lesz, István király búcsúja, s ez mérhetetlen nagy ünnep. Nincs ember az országban, aki ezt ne tudná. A töppedt szájú öregasszonyok már meghordták a kicsi templom oltárát virággal, a csitrilányok meg a sánta sekrestyés szakértelmére hagyatkozva fehér füzért sikerítettek a szent király képe köré. Estefelé a nagylányok meg a menyecskék makulátlanra söprik a házak elejét, a férfiak meg megkóstolják a valahonnan hozott hordócska bort, hogy tudják, mit kínálnak majd a vendégeknek, s közben arra gondolnak, mit ér majd a búza, amely ott lélegzik már a padláson meg a hombárban. A nap még jó magasan járt, amikor úgy vettük észre Lalival, hogy a marhák igen szeretnének már hazamenni. Egyre csak a messzi templomtorony irányába ballagtak, bele a tilosba, a lucernába, meg a kukoricába. Lali majd megveszett, annyit lótott-futott utánuk, futtában néha rám kiáltott: arra eriggy, te böszme! Böszme annyit jelent, hogy hülyegyerek. Később már csak a fácándobó botját hajigálta a kódorgók után. — Biztosan érzik, hogy holnap búcsú lesz — mondtam. — Lehet — vélekedett Lali mérgesen, és ő is vágyakozva nézegetett a falu felé, de azt, hogy hajtsunk haza, mégsem merte mondani. — Rákásszunk! — ajánlottam hebehurgyán. — Rákásszon a rákászó rosseb! — kaffogott vissza, pedig máskor ősemberi diadallal hajigálta partra a patak odvából kitapogatott rákokat. — Akkor süssünk kukoricát! — Süssön a sütögető rosseb! — Jó, akkor én meghajtom a kukoricást, dobj egy fácánt. Lali híres fácándobó botjával úgy el tudta trafálni a felröppenő toronykakast, csak úgy röpdöstek szét a tollai. — Ja, majd a fejünkhöz vágják. Tele van a konyha. Búcsú fesz holnap, talán nem tudod? Kimondta a varázsszót, hazahajtottunk. Senki sem szólt érte semmit. A konyhából mozsárcsengés és gyönyörűséges illatok hullámoztak kifelé, arany színű vert perecek, bronzos pecsenyék tűntek el a kamrában. Hátul, a kerekjászolnál Lajcsi bátyám szénát viliázott és csak ennyit mondott: — Hát hazahajtottatok, ebadták? — Felszabadultan nevettünk, pillanatok alatt bekötöttük a marhákat, aztán, hajde!, föl a szénapadlásra. Két öllel szórtuk le a szénát a kerekjászolba és amikor telelett, nagy élvezettel belehuppantunk. Lajcsi bátyó homlokára tolta a gombjai vesztett katonasapkát — ki tudja, honnan maradt rá, de az istálló körül abban szeretett dolgozni —, felnyúlt a szemöldökfára a bagóért, amikor nesztelen járásával Etel ángyom jött a ház eleje felől. Nagy, sötét, szomorú szemei valami szokatlant jeleztek. — Már megint az a ronda bagó — zsörtölődött szelíden —, hogy egy percig nem tud meglenni nélküle. — Aztán elbizonytalanodott a hangja. — Egy férfi van itt. Azt mondja, megjavítja, ami el van romolva, nem kér érte semmit, csak szállást. Az volt a furcsa, hogy így mondta: férfi. Mert mondhatta volna azt is, ahogy falun szokás, hogy vándorló, kéregető vagy kódis. Amikor beóvakodtunk a házba, a pitvarban egy ember ült a sámlin. Mellette a szép tiszta téglapadozatra terített viaszosvásznon mindenféle szerszám, az ölében az öreg falióra. Előrehajolva ült, viseltes sötét kabátgallérja mögül az akasztó messze kiágaskodott, vas színű haja az arcába hullt. Csak akkor nézett fel, amikor'elébe guggoltunk és köszöntünk. Az arca olyan színű volt, mint azoké a raboké, akiket odahaza láttam a törvényszék udvarán, a szeme mély és sötét. Erre azért emlékszem, mert engem hosszabban megnézett, mint a Lalit. Lehet, hogy megérezte bennem a városi gyereket, mert meg is kérdezte. De aztán nem szólt semmit, csak dolgozott tovább. A kezére is emlékszem, mert nem paraszti kéz volt, mégis erős. Vörösréz drótból ügyes nagymutatót font, hajlított, hol kézzel, hol kéthegyű fogóval. Később öregapám is lehuppant a szalmafonatú székre; Lajcsi bátyám szokása szerint a pitvaroszlopnak dőlve bagózott. A szomszédból valamiért átszaladt a Zsombor Kati néni, ő is ott ragadt, s nem telt bele fél óra, népes gyülekezet vette körül az ügyes kezű mesteri. — Aztán tulajdonképpen honnan jött? — sercintett az oleander tövébe Lajcsi bátyám. » irfiMMtftjH"* -i-.' — Csak innen a városból — intett a fejével az idegen. — Muszáj faluzni, nincs munka. — Pedig azt mondják, a városban jő világ van — replikázott Kis Anti, akit nemrégiben küldtek haza a katonaságtól szárazkehével, azóta csak teng-leng. — Ingyenkonyha, meg munkanélküli segély. De ki ad a parasztnak, ha éhen döglik? — Azt gondolják, hogy az ingyenkonyha, meg a munkanélküli segély mindenkinek kijár? De ha járna is, élhet-e alamizsnából egy ország? Na persze, nem mindenki kódis, vannak még urak is — tette hozzá csendesen és szerszám után kezdett matatni. — Á, a városiak, mégiscsak azok az urak — legyintett Lajcsi bátyám, de én a szeméből láttam, hogy csak kutyálkodik, mert azt igen szeretett. — Látja, magának sem tudok szállást adni, mert egy ilyen úrfélét csak nem hálathatok az istállóban. A férfi megérezte az ungorkodást, mert rögtön váltott is. — No, hát én urat még drótozófoltozóban nem láttam, se vándorköszörűsben. Az urak nem faluzni járnak, hanem frankot hamisítani Párizsba. És nem trógernek, meg büdös parasztnak hívják őket, hanem vindicsgréc hercegnek, meg betlen grófnak. A hallgatóság bizonytalanul heherészni kezdett. De minél többet beszélt a csendes szavú ember, annál kevesebb lett a nevetgélés, több az elgondolkodó csend. Nem értettem, de tudtam, amit mond, azt talán nem is szabad mondani, mert valami iszonyú igazság van benne, amitől félni kell. Mégis az az érzésem támadt, ha ez az ember segítene az őrzésben, sose menne tilosba a jószág. Elkészült a mutató, a mester körbehajtotta. — No, gazduram, itt a búcsúfia — mondta öregapámnak. — Ha valamikor még erre járok, majd megkérdezem, hányat ütött az ' óra... Az emberek lassan elszéledtek, minket meg öreganyám elzavart aludni. — Várjatok, intett az óracsináló. — Elhiszitek-e, hogy én rangosabb vagyok, mint az István király? — Hinnye, fikomadta, ilyent aztán ne mondjon ám — hörkent föl öregapám. — No, mert István királynak hátul van a rangja, nekem, Király Istvánnak meg elöl. — Figurás ember maga — ütötte hátba öreganyám — na, a menyem majd ad vacsorát, a szerszámkamrá ban van egy dikó, azon meghálhat Amikor reggel elsőt harangoztak felrebbentek a dúcból a galambok Mire a másodikat harangozták, ün neplőbe öltözött a ház. Amikor a harmadikat harangozták, a pitvar küszöbére döndítette karabélyát a csendőrjárőr. — Hol van Király István? — Mink aztán azt igazán nem tudjuk megmondani — vortta fel a vállát Lajcsi bátyám. — De talán még száz öregasszony se — toldotta meg öregapám. Amikor a mise vége előtt Lalival kióvakodtunk a templomból, akkor kisérték a csendőrök végig a falun Király Istvánt. Megismert bennünket, oda is kiáltott valamit, de nem értettük a szavát, mert mögöttünk felkavargott a régi-régi panaszkodó ének: „...gyászos öltözetben teelőtted sirván..." VÁRHELYI JÓZSEF , J .