Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

12 Szombat, 1986. augusztus 16. N Harmadik napja rohan. Tegnap, mikor elérte egy hegyi falu első házait, majdnem összeroskadt. A szomjúság úgy meggyötörte, hogy mindenfele amerre csak nézett tengert látott, parttalan vizet, hűvöset. Beugrott az első kerítésen az egyik udvarba. A fájdalomtól fölordított. A sarkán, a talpán mint a léggömbök pattantak szét a vizhólvagok. Ügyet sem vetett a házból kiszűrődő fényre, gondolatban sem járt bent a házban, hogy ott esetleg meghitt hangulat uralkodik. Oda vonszolta magát a gémeskúthoz, vizet húzott föl és hosszan ivott. Később lefeküdt a fa alá. Ahogy a Nap kelt, úgy ébredezett. Rögtön tovább indult. Elhagyta a falut s újra az útszéli fák lettek a társai. Amint felhő került a Nap elé megállt, s mikor a Nap előbukkant elindult. Apró kiáltásokkal, elnyújtott orditásokkal biztatta magát ha a fáradtság rátört. Motoros lassított mellette. — Ülj föl mögém, elviszlek egy darabig! — kiáltott rá. — Hagyjon a pokolba! — sziszegte a fogai közt felé se fordulva. Tiz-tizenöt lépés futás, húsz-harminc méter gyaloglás. Ez így ment váltogatva. Feje állandóan a föld felé csüngött. — Egy felhőt — hörögte aléltan — felhőt. Istenem! Gyorsabban haladnék ha üldöznének — mormogta maga elé. Amerre haladt az emberek megbámulták, de nem törődött velük. Nem most, már régen nem. Nem beszélt magáról senkinek, kivéve egyszer azokban az időkben, mikor még úgy élt, mint a többiek. Ledolgozta a munkanapokat és csak vasárnap rohant — ha nem volt borús az cg — a Nap után addig a városig, ameddig hajnaltól estig eljutott. Ott fölült egy vonatra ami visszavitte, hogy másnap munkába tudjon állni. Ez nem felelt meg céljainak hisz így, ha mindig vissza kell térnie — gondolta : I c . S í- -. S f -. Sí' S .-- • * i -1 S í — sohasem hagyhatja el, soha sem érheti utol a Napot. Pedig az egyiket élete árán is meg kell tennie. Végül mindent otthagyott. Alkalmi munkákból élt Nélkülözve ugyan, de előrehaladva. Két éve történt, hogy egy városba érve a tomboló vihar elől bekéredzkedett a város szélén egy deszkából összetákolt viskóba. Mikor benyitott, töpörödött embert látott a széken üldögélni. Korát megállapítani nem tudta, de olyan öreg volt, hogy a ráncoktól arcvonásait sem lehetett látni. Csak a szeme volt üde, lenyűgözően tiszta. Helyet mutatott neki, ennivalóval kínálta. Órákig nem beszéltek. Az öreg — úgy látszott — már megszokta a magány csendjéből létrejött szótlanságot. Ő meg annyira fáradt volt, hogy jólesett a simogató csend, melyet csak az esőcseppek halk koppanásai kisértek. S valami furcsa hatás alatt elkezdett beszélni, s elmondta, hogy a Nappal van harcban. — Még a háború alatt történt — kezdte szaggatottan. Tizennyolc éves lehetett mikor a frontra került. Frontra? Az volt a kárhozat maga. Egy afrikai hadtesthez osztották be, a homoknyelökhöz — igy hívták őket. Jóformán az iskola padjából került a civilizált-nézeteltérések-Iebonyolitásának világába, melyet gyűjtőnéven háborúnak nevez az emberiség. A felnőttek játékának ördögien kitervelt világa volt ez — a nagy unaloműző. S homok, homok, mindenütt homok... A kenyérén,... a szájon a szemen s az éles lövegeknél is gyilkosabb, embert ölő szerszámoknál is könyörtelenebb Nap, az ellenségek ellensége. Még gyermekkorában hallott egy festőről, aki állítólag nagyon szerette a Napot. Itt megutálta volna. Az egyik bevetéskor a sivatagban Napbolond haladtak rendezett sorokban. Mig él nem felejti el — pokoli hőség volt. Ötven fok körül lehetett. Elöl a tankok, mögötte a gyalogság. Hirtelen a távoli homokdombok felől fokozódó morajlás remegtette meg a levegőt. Az ég elsötétült fölöttük. — Feküdj! — süvített a vezényszó, de ekkor már soroztak föntről a repülőgépek géppuskái. Pillanatokig tartott, majd olyan csönd lett, hogy a fölföltámadó szélben a homokszemek egymásba ütköző súrlódását is hallani lehetett. Huszonheten maradtak életben. Később az itt-ott fölhangzó nyöszörgések megtörték a csöndet. — Vizet! Apám! Anyám! Vizet! Vizet! Vizet!... A Nap sütött, égetett, s hozta a teljes pusztulást. Sebesülten, megmaradt társaival elvánszorgott a legközelebbi őrsig, ahol orvosi ellátásban részesült. Mikor fölépült, visszament sebesülésének színhelyére. Bár ne tette volna! Ott feküdtek bajtársai lassan málladozva, iszonyú bűzt árasztva a pörkölő napfényben. Kézzel vájta a sivatag homokját, hogy társait eltemesse, majd az idegkimerultségtől és a fáradságtól elájult. Mikor a hűvös, hideg sivatagi éj leszállt, a hullák közt őrjöngve bosszút esküdött a Nap ellen. Később az egészségügyiek mondták, hogy gondos ápolással sokat meg tudtak volna menteni bajtársai közül, de a Nap... Az öreg megértőn nézett rá. Még üldögéltek egy darabig, s mikor a vihar elvonult fölállt, s kilépett az ajtón. így történt s most itt rohan az úton, a Nap után. Ruháján izzadsággal "keveredett az országutak pormocska. Estére elérte a várost. A kivilágított főutcán megszólított egy rosszul öltözött alakot. Megkérdezte, hogy nem tudna-e valakit, aki reggeltől estig változó helyű munkát vállalna. — . li 44 4» 44 44 ; 44 44 = s * S S S '=» Tudok — válaszolta — itt vagyok, én vállalom. S mi lenne a munka? — Üldözés — folytottan —, hogy gyorsabban haladjak. A férfi kimeredt szemmel hátrált, majd elrohant. Továbbment a fényárban úszó utcán. Az egyik sarkon belépett egy éjjeli mulatóba. Alig lézengtek a teremben. Leült, kényelmesen hátradőlt, odaintette a pincért és megkérdezte, tudja-e hogy errefelé mikor kel föl a Nap. A pincér elhűlve rávigyorgott. — A Nap mikor kel föl? — ismételte meg a kérdést, majd együttérző mosollyal válaszolt mint aki mindent megérteit. — A Nap? Ja, persze a Nap... Hát, mikor kialudta magát. Erre ő eddig soha nem gondolt. — A mi városunkban szeretik a Napot — folytatta a pincér. Még utcát is neveztek el róla. — Utcát is — bámult a pincérre gyermeteg csodálkozással. — Igen, utcát is. — Akkor oda megyek lakni. Elkínzott mosoly ült ki az arcára. — Azt lehet. A konyhában dolgozik egy tányérmosogató leány. Ö ott lakik. Van kiadó szobája. Várja meg, mig végez, addig beszélek vele. Ha akar már ma este odaköltözhet — mondta a pincér s azzal otthagyta. így is lett. Már azon az éjjel a Nap utcában lakott. Mikor borús volt az ég, végigsétált a házak között s minden házon elolvasta a fölírást az utca nevét föltüntető táblán. Ncni tudott belelni azzal az érzéssel, hogy ő a Nap utca lakója. Ilyenkor úgy viselkedett, mint a többi ember, s csak ha kisütött a Nap, akkor kezdődött minden elölről: tiz-tizenöt méter futás, húsz-harminc méter gyaloglás az utca egyik végétől a másik végéig, az összeesésig. Eleinte furcsállták az emberek, később megszokták. Lassan ismerte a környék apraja-nagyja, de ő nem állt szóba senkivel, mert csak a gyerekeket szerette, velük szívesen játszott. Kezdetben nem engedték őket a közelébe, később már igen. A Napbolond — igy hivták. Mindenfajta munkát vállalt. Fát vágott, kertet ásott. Megszerették. Egyszer egy napon — annak ellenére, hogy felhőtlen volt az ég — nem futott. Sem azon a napon, sem máskor. Hiszen a Nap utcában él, a Nap együtt van vele, már tud rá vigyázni. Utolérte. Ettől a naptól kezdve úgy élt, mint a többiek. A leány állást szerzett számára egy másik vendéglőben a Nap utcában, ahol ö már valamikor dolgozőtt. Minden rendbe lett, de az utcát nem hagyta el egy lépésre sem. Idővel feleségének tekintette a leányt, noha nem vette el, mert úgy gondolta, nem a törvények döntik el a szeretetet. Esténként átjártak a szomszédokhoz beszélgetni vagy rádiót hallgatni, vasárnaponként meg a cukrászda teraszán üldögéltek, egyszóval boldogok voltak. így ment ez hosszú évekig. Ám egy reggel munkába menve látta, hogy leverik a házakról az utca nevét föltüntető táblákat. Ijedt arccal kérdezgette, hogy mi történik. — Semmi, csak a polgármester úgy döntött, hogy más nevet kap a jövőben ez az utca. Történt már ilyen máskor is — hangzott a válasz. Sirvafakadt s maga elé meredt, mint a legyőzöttek. Legörnyedt, reszkető kezekkel fölvett egy félre dobott táblát melyen már csak halványan látszott a fölírás: Nap utca. Becsúsztatta a kabátja alá, a szíve fölé és elindult. Tiz-tizenöt méter futás, húsz-huszonöt méter gyaloglás... Többé nem látta senki. SZEMENDREY ISTVÁN Búcsú Máriapócson GYENES KÁLMÁN KÉPRIPORTJA i I