Délmagyarország, 1986. augusztus (76. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-14 / 191. szám

Csütörtök, 1986. augusztus 14. ézeqeéli ünnepi hetek Görgey Gábor Mikszáth különös házassága, kétszemélyes játék a tanácsháza udvarán, este fél 9-kor. Balogh Péter grafikusművész emlékkiállítása a Sajtóház művészklubjában — augusztus 20-ig. XXV. Szegedi Nyári Tárlat a Móra Ferenc Múzeum Képtárában — szeptember 21-ig. Orosz János festőművész grafikái a Bartók művelődési központban — augusztus 20-ig. Pataki Ferenc festőművész grafikái a Bartók művelődési központban — augusztus 20-ig. Szent-Györgyi Albert Szegeden. Dokumentumkiállítás az egyetemek központi épületében — augusztus 20-ig. Liszt Ferenc-emlékkiállítások: a Somogyi Könyvtárban és a Hermán kollégiumban. A Móra Ferenc Múzeum állandó kiállításai: Móraemlékszoba; Lucs-képgyűjtemény; Csongrád megyei parasztbútorok és viseletek. Szeged múltja, jelene és jövője. Várostörténeti kiállítás a Szegedi Várban. Kass János-gyűjtemény (Vár u. 7.). Az op arttól a mobil ártig Találkozások Toscával (Miért érdekelné az olvasót az újságíró magánügye? Például, hogy néhanapján miféle egyéni szimpátia fűzi interjúalanyához? Hogy miként rágja a ceruzavéget: csak sikerülne legalább részben megosztani találkozásélményét, olyannak leírnia beszélgetőtársát, amilyen, vagy amilyennek ő látja? Mert úgy hiszi: megérné.) 1

Hideg volt. telefonon be• széltük meg a randevút, cigarettázva vártam az Operában, enyhe idegességgel, a művészek feledékenyek . . . Dénes Zsuzsanna pontosan érkezett, körbevitt a csodásan megújult épületben, „azért az sem mindegy, miféle környezetben énekel az ember, nem igaz?", sötét, súlyos hajtömegét hátravetette, nevetett, a büfében kötöttünk ki, adatokat sorolt, „pályakezdőnek számítok, be kell mutatnod". Pályakezdő? Három éve végzett az operatanszakon, azonnal az Operaházba került. Huszonhét éves volt. amikor — 1985. februárjában — élete első operafőszerepét elénekelte: Elvirát az Ernaniböl. Addig kisebb szerepeket kapott, de feltűnő következetességgel mindig olyanokat, amelyeket „jó szopránnak" szokás adni. Tisztában volt vele: minél többet kellene dolgoznia, nemcsak azért, mert „kezdőből" így lehet „ismertté" az énekes; hanem erre készült, ezért tanult, természetes igénye volt az éneklés, minél jobban, mennél szebben — és sokszor. Előéneklés, utazás, előéneklés és megint és megint. Próba-szerencse. Sose tudni ki hallgat egy-egy koncertet, muszáj mindig „jónak lenni", hibátlannak, a lehető legtökéletesebbnek. A pályakezdet senkinek sem könnyű, de ebben a világban kutyanehéz az út, amíg „elfogadják" a fiatalt, legyenek akár szuperadottságai. Szerencsésnek tudta magát, hiszen az elsők között nyerte cl a Cziffra-alapitványt, Franciaországba mehetett, egyszer Toulouse-ban énekelt, „valaki" hallotta, így került Rióba, az ottani énekverseny meghívásos. Megnyerte. Ez volt '85 nyarán. S most tessék figyelni: a verseny zsűrijében ott ült a riói opera igazgatója, s a nyertes énekesnőt meghívta tervezett bemutatójuk címszerepére. Érdekes előadás lesz, ecsetelte a direktor, szeretnének megismételni egy 50-es évekbeli bombasikert, akkor is lekettőzték ezt a szerepet, most újfent ez a szándékuk, akkor Tebaldi és Callas énekelt, most Sass Sylvia és Dénes Zsuzsanna... Ugye tudják: a meghívás nem másra, a Toscára szólt. Végül Sass Sylvia betegség miatt nem léphetett fel, Dénes Zsuzsanna öt előadásban énekelto Toscát hA holnap esti premier címszereplője: Dénes Zsuzsanna — Pavarottival. Bombasiker. Az a bizonvos nyugati típusú. zajos,, interjúkkal, fél koíumnányi fotókkal, elejtett szavakból kerekített sztorikkal, jól kitalált és tálalt magánélet-történetekkel.. . Azóta szinte egymást érik a meghívások, igazi sztárprogramot bonyolít, Bécs, Bologna, Skandinávia, Hollandia, Olaszország .. . Mozart c-moll miséje Bécs világhíres koncerttermében Nicolaus Harnoeourt-ral koncertkörutak itthon és a világ minden táján; februárban az operaházi Álarcosbál Ameliája, aztán Klagenfurtban Mimi, megint ária- és dalestek, rádiófelvételek. Pályakezdő? 2

Tombol a nyár, a dél• utáni próba kezdete előtt van a találkozónk, rohanvást érkezem, pár perces késésben vagyok, enyhe idegesseg, a művészek sértődékenyek . . Dénes Zsuzsanna nyugodtan vár, „tudom, hogy otthon mindenkinek több a gondja, én most szerencsés vagyok, csak a Toscára figyelhetek", nevet, a hajzuhatagot hátrasimítja, úgy tetszik, még karcsúbb, mint a télen, ideális Tosca, gondolom magamban. — Mit meséltek neked erről a térről? — Tényleg kérdezősködtem, mi tagadás, izgatott, hogy talán másként kell itt csinálni, mint én gondolom .. . Mindenfélét mondtak, hogy vigyázni kell, mert akár a rádióban, az itteni hangosítási körülmenyek között is felerősödhet minden apró hiba, amelyeket a színházi adottságok talán jótékonyan elsimítanak. Mondták, hogy szélesvászon, a mozdulatok legyenek intenzívebbek, ilyesmiket hallottam. A saját következtetésem, igyekeztem, és szándékom végül egyszerűen anynyi: jól kell énekelni. Nyugodt vagyok, a saját munkámat elvégeztem, már minden azon múlik, miként sikerülnek a közös próbák. — És ez még nem derült ki? — Dehogynem. Azt hiszem, hosszú időre szóló, emlékezetes élményeket kapok az itteni próbanapokon. Nem először csinálom a Toscát, de nem volt még szerencsém ilyen intenzitással dolgozni rajta, ilyen mívesen, mélyrehatóan, és ilyen egyöntetűen azonos szándékú társakkal, valódi alkotói közösségben. — Milyen volt májusban Japán? — Emlékszem, beszéltünk róla télen, hogy az ottani magyar napokon fellépek ... Fantasztikusan érdekes volt, extra világ az európainak, napszám tudnék mesélni. A leginkább eleven benyomásom az, hogy milyen bámulatos szívóssággal és ügyességgel akarnak mindent megtanulni, amit a világban jónak látnak, de náluk még nincs. Egy-egy koncerten szinte azt éreztem, mintha ezer szem bebújna a torkomba, úgy figyelik, hogy csinálom. Legközelebb ők is úgy fogják csinálni... — Klagenfurtban? Mimi sikerült? — Itthon olyasmit írtak, Toscáért kiált a hangom. Mit mondjak, nem bántam ... De eddigi tenorista partnereim közül számomra a szakmailag legkedvesebbel Klagenfurtban találkoztam: Yordy Ramiró, mexikói énekes, Európában él, fantasztikus hangja van. — Hova utazol a közeljövőben? — Kanadában Álarcosbál, Svájcban Bohémélet. De mo6t minden gondolatom: Tosca. (Miért érdekelné az olvasót az újságíró magánügye? Például hogy még a terem-' ben tartott próbákat hallgatta, és meggyőződése, egészen különleges müvészegyéniség választatott ki e szabadtéri Toscára... Az olvasó majd elmegy az előadásra nézőnek —, és ítél.) Sulyok Erzsébet Mikszáth visszatér Pontosabban Mikszáth különös házassága tér viszsza, Görgey Gábor kamaradarabja, ma, csütörtök estétől a'Városi tanácsháza Muzsikáló udvarába. Mint ismeretes, augusztus 7-én tartották e kétszemélyes játék szegedi szabadtéri premierjét, s négy előadása zajlott •le, az újabb négyet mától láthatják az érdeklődők, naponta, este fél 9-től. Sándor János rendezésében. Molnár Zsuzsa jelmezeivel, Tolnay Klári és Mensáros László lép föl. Néha meglepő, tanulságos összefüggéseket kínálnak a szegedi ünnepi hetek rendezvényei. Nemrégiben például egyszerre láthattuk Rippl-Rónai József emlékkiállítását és Schéner Mihály bemutatóját. Közben meggyőződhettünk róla: a magyar szecesszióról nemcsak múlt időben kell beszélni. Átnyúlik ez a jelenbe, sőt valószínűleg a jövőbe is. Mint ahogy az op art és a mobil art törekvéseket is némileg a jövő művészeteiként szoktuk emlegetni. Ne forszírozzuk most, hogy miért. Jegyezzük le viszont: az idei alkalommal a modern művészet e két meghatározó, szinte egymásból kinövő irányzatával is megismerkedhetett a szegedi közönség. A JATE aulájában Victor Vasarely műveit láthattuk, míg a Novejnber 7. Művelődési Házban a hazai mobil art képviselői szerepeltek. Szerencsés összjáték — mondhatnám sportosan. Elvégre ritka alkalom, amikor p8y-eg.V kiállításon keresztül szinte átláthatjuk az avantgarde irányzatok egyik legfontosabb vonulatát. Pedig szó se volt itt valami tudatos népművelői koordinációról. Egyszerűen a véletlen hozta így. illetve, mit is beszélek. Eszembe jut: ezekben az intézményekben évről évre rangos, korszerű szellemű tárlatokat szerveznek Konkrétabban: adva van két fiatal, agilis és igényes népművelő — Pete György és Kiss Ernő, akik szívügyüknek tekintik a modern, tárgy- és lakáskultúra istápolását. Ha ezt veszem alapul, már-már törvényszerűséget is érzek e tanulságos tárlatok egyidejű létrejöttében. A tárlatzárások után azonban zavarba? van a .jegyzetíró. Igaz. némi optimizmussal könnyen elképzelheti: néhányan azért csakcsak megnézték e kiállításokat. Egy nagyobb adag kultúroptimizmussal pedig azt is hiheti, e nélkül is mindenki ismeri Vasarely és Nicolas Schöffer munkásságát. Még pontosabban: az általuk legnivósabban képviselt op- és mobil art művészet lényegét. Hisz ki ne látott volna még körökből és négyzetrácsokból összekombinált színes, látványos képeket? Vagy ki ne hallott volna a kalocsai „világítótoronyról", amely bonyolult, mértanias fémszerkezetével és mozgó szín- és fényeffektusaival valami izgalmas, filozofikus látványt teremt e kisváros éjszakáiban? Nos, a magyar mobil artnak meglehetősen parányi tábora van, amelyből ezúttal tíz alkotó müveivel találkozhattunk (Bodó Károly, Csáji Attila, Dargai Lajos, Hencsei Vilmos, Kovács Tamás, Lonovics László, Szatmári Béla, Szegzdi Dobó Illés, Tiller Béla, Várnai László). Ugyanakkor Csepei Tibor Vasarely-gyüjteménye gazdag és sokrétű. Képes volt megidézni az életmű legfontosabb művészi, formai alternatíváit. A bizalmatlan néző persze csak legyint az egészre. Kockák, körök? Szűkülő kockák, laposodó körök? Ilyeneket a gyerekek is tudnak csinálni. S mi tagadás: majdnem így van. Annál inkább, mivel a huszadik századi művészetben egyféle egyszerűsödési folyamat is tetten érhető. Közismert, hogy Malevics egészen a „Fekete négyzet fehér alapon" szintjéig vitte el a konstruktivisták racionális, mértanias szemléletét. Szinte a végállomásig. Nem csoda így, ha ezek a törekvések szükségszerűen átcsaptak a mindennapi valóság birodalmába, s a máig élő funkcionalista gondolkodás őseivé váltak A művészetben azonban nemigen létezik végállomás Szerencsére mindig akadnak zseniális alkotók, akik bebizonyítják: csupán az életben léteznek megmásíthatatlan holtpontok. Vasarely is ilyen művész. Aki világosan megérezte: a század eleji pointilizmus tudományos elvű színoptikájában van fantázia. Vagyis, ha azt akarjuk, hogy a tónusok igazán éljenek, zenéljenek, akkor nem érdemes összekeverni azokat a képfelületeken. Megteszi ezt a szemünk is. Másrészt az alkotó mindig is vonzódott a mértanias elvű, egzaktabb komponáláshoz. Azt is mondhatnám: soha nem lett hűtlen az útnak eresztő magyar aktivizmus szellemiségéhez. Logikus így, hogy közel került a konstruktivisták felfogásához. Mi több: ami e törekvésekben végállomás lett, azt ő kiindulónak tekintette. Elkezdett játszani, kombinálni. A négyzetből, a körből, aztán a tisztán csengő színekből és az optikai törvényszerűségekből egy dekoratív hatású, mutatós és vidám stílust teremtett. Amelyik egyszerre racionális és illuzórikus, statikus és dinamikus kurukterü. Lám: a művészet nem ihlet és varázslat, hanem mindenekelőtt értelmes építkezés. Ahol egyetlen magból akár többféle virág is kinőhet, vagyis a mobil art irányzat egyetemes kibontakozását sem lehet elválasztani a konstruktivista szellemiségtől. Szó esett már e tendencia ipari, gyakorlatias térhódításáról, ami a század elején szükségszerűen magával hozta a mérnök-művész eszmény kibontakozását, s ezzel együtt sorra-rendre azt látjuk: az eddig mozdulatlannak hitt plasztikai konstrukciók mozogni, forogni kezdenek. Ráadásul a mértanias jellegű fém- és üveglapocskákból káprázatos fényés színhatások is előhívhatók. Ne legyünk álszerények: a modern művészet e racionális, technicista vonulatában a magyar származású művészeknek kardinális szerepük van. Hiszen Vasarely és Schöffer Miklós nyomdokain járnak a mai mobil artosok is, nem is szólva Moholy-Nagy példájáról. Mindenesetre érdemes eltűnődni e különös, látványos irányzatok természetén. A francia mester például azt szeretné, ha a jövő városai az általa teremtett „planetáris folklór" elvei szerint formálódnának. Schöffer pedig szíve szerint mobil plasztikákkal szórná teli a világ tereit, hogy aztán elektronikus fényjelekkel még kommunikálni is tudjanak a legkülönfélébb nációk. Szó se róla: pazar távlatok. Félek azonban a túlzó, egyoldalú favorizálásoktól. Ennek ellenére azért örülni kell az opés a mobil art eredményeinek. Mert egyféle szintetizmus van bennük. Gondoljuk csak meg: a filmet tartjuk, korszakunk vezető művészeti ágazatának. Márpedig a téridő tökéletes kifejezése miatt. Csakhogy a mobil art is ugyanezt teszi a maga elvontabb jelrendszerével. Nem csodálkoznék tehát, ha száz esztendő múlva már egy varázsos szinorgiájú mobilban gyönyörködne a Dugonics téri szökőkútnál összeverődött publikum. Persze, hol lesz már akkor e jegyzetek készítője? Szuromi Pál • •• ••• ••• W Lövöldözés Színes japán film. Fukuda Hirosi regénye nyomán írta: Isimori Siro, Kitamura Akira és Osikava Kuniaki. Fényképezte: Szakamoto Noritaka, zene: Haneda Kentaro. Rendezte: Murakava Toru. Főbb szereplők: Isihara Josidzuml, Furuoja Maszato, Jamada Tacou, Akijosi Kumiko. A cím alapján tulajdonképpen mar mindennek világosnak kéne lennie, ilyesmire azért még sem, lehetett Számítani. Hogy a hosszúság (3190 méter!) már-már idegölő végtelenségbe süppesztett tempótlanságába. a történet kiszámíthatóságába és bosszantó didakticizmusaba c-nnyi „oda-vissza japánizmus" keveredjék. Hogy mi az „oda-vissza japánizmus"? Büszkén vallhatnám saját kifejezéstalálmánynak, viszont a lényeg aligha ilyesmi. Hanem persze hogy a jelenség maga. A japánizmus egyfelől világszerte divat, pán éve. hál' istennek, nálunk is, hiszen csak örülni kéne, ha példaképként esik szó munkafetgyelemről, csúcstechnológiáról, műszaki-tudományos követelményekről, autó-öszszeszerelő üzemről és mikroelektronikáról, de mondhatom nyugodtan Kuroszava filmjeit vagy éppen a különféle, innen származó sportok elterjedtségét is. Ez lenne nagyjából „oda". Viszsza azonban rendszerint a másik, a nekünk idegen, legjobb esetben • is teljesen érdektelen, legföljebb csak ha a japánizmus címkéje alatt (?) eladott-megvett jellegzetességek maradnak. A számunkra kimondottan megmosolyogtató és kom mersz filmekben igen gyakori színészi stílus. Az, hogy úgy tűnik, mindenki állandóan ordít, hadonászik, komikusnál komikusabb fejhangon és hanghordozással ágál. Az olykor megdöbbentő túlmesélés, túljátszás. szentimentalizmus a gyakran szükségtelen naturalizmusban tobzódás és főleg: az öncélúnak ható (mert drámát, feszültséget, tragikus élményt adni eme eszközök ellenhatása következtében képtelen) históriák sorozata. A Lövöldözés nyugodtan nevezhető tipikus „oda-viszsza japánista" alkotásnak, azzal együtt, hogy a fiatalkori bűnözők e szerint Nippont is gyötrő gondját kívánná illusztrálni. Lehetőleg úgy, hogy szivünk érző húrjai az obligát személyiségtörténeti háttérrel (nehéz gyermekkor, nevelőintézet és egyebek) földúsítva — csakis a hősökért rezegjenek. Mellékesen :— a fentiek miatt — éppen ez nem sikerül. Viszont a címbéli ígérethez híven, van sok-sok lövöldözés, csak úgy csenghet tőle a fülünk (engem sokkal inkább a permanens, torokhangú ordítozás idegesített!) t— van vér, veríték és könnyek, szóval látszólag mindenki, így vagy úgy, szenved, nem borzalom, hogy mégis képtelenek vagyunk együtténezni? (Izgulni pláne.) Mielőtt végképp vészes érzéketlenséggel vádoltatnék, bevallom: eredetileg kimondottan szentimentális hangulatban ültem be a moziba (végtére is ilyesmi lakárkivei megeshet) — azonban mire kijöttem, majdnem verekedni lett volna kedvem. Ez miért lehet így? És még mondja valaki, hogy az európaiakra nem hatnak kellőképpen a Keletről érkező szellemi javak ... Domonkos László -a