Délmagyarország, 1986. július (76. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-30 / 178. szám

2 Szerda, 1986. július 23. Kisopera pácban1 Csücsülök a tanácsháza Muzsikáló udvarában, s jelenése közben eltűnődöm a Szegedi Kisoperán. Utóbbi nyarakon már visszatérően látni-hallani itt, s majd ugyanolyannak, csak éppen mást játszanak. Lelkemben szent borzongás támad, tisztelettel vegyes szorongás alapvetően reménytelen ügyükért, mit hangyaszorgalommal vállalnak. Donizettit celebrálnak. Házitanító pácban címmel kétfelvonásos vígoperát, melyet Timárné Makkár Erzsébet fordított, kamaraszinpadra az együttes művészeti vezetője, lelke s motorja alkalmazta: Bárdi Sándor. Ugyanő is vezényli a szegedi szimfonikusokból verbuvált kamarazenekart, a rendező Angyal Mária, a szereplők pedig Andrejcsik István. Lengyel Gábor, Egri László, Vajda Júlia. Szilágyi Béla. Tóth Márta — hogy a recitativókat zongorán kísérő Kovács Kornéliáról se feledkezzünk meg. Vagyis hát profik, hivatásosak. Es mégis. Tűnt századok operatermése feneketlen hordó úgyszólván. Kétségtelen, akadhatnak köztük még napjainkban is méltatlanul elfeledettek — mégha az elmúlt évtizedekben föltámasztásukért történt egy s más. Zömmel azonban olyan kompozíciók, melyek ezért vagy azért kihulitak az idő rostáján. Nomármost. Ahogy figyelem rádiós, televíziós közvetítésekből, lemezfelvételeken: az irodalom árnyékos oldaláról rendszerint akkor emelnek fénybe valamit. ha világelső szereposztás tálalhatja. Amikor sztárok garantálják, hogy érdeklődést válthat ki, amikor a szoprán- vagy tenorcsillag eleve csodálnivaló, s nekik is jól jön. hogy képességeiket ne mindig ismert, közkedvelt áriákkal, duettekkel bizonyítsák. Jobbadán tehát az előadóművészek nimbuszának igézetében fedezik föl ezeket az alkotásokat. De hát van ebben jó adag kockázat is. Mert ha, mondjuk, az énekestől nem ájul el a hallgató? Akkor mi van? Akkor tudniillik óhatatlanul előderengenek e darabok szeplőfoltjai; dramaturgiai hiányosságok, utánérzéskomplexusok vagy éppen az invenció sápadtsága; egyszóval. önigazolást nyer az a közfelfogás, értékítélet, ami száműzésre ítélte a rivaldáktól, s amivel nagyon nehéz perbe szállni. Legföljebb csak ideig-óráig és úgy, hogy erős kivitelezői akarat szántja föl a textust, valamilyen külső, rendezői szemlélet alkalmazza e műveket bizonyos szuggesztív mondanivaló szolgálatára. Nem tudom, eredendően milyen opera ez a Donizettié. Viszont erős a gyanúm, alig más, mint amit most látni-hallani. Arról sem támadhat kétség, aki életében bele sem kóstolt a műfajba, most ízletesen falatozhat — falvak, kis települések közönsége felől szoktunk volt ilyesmiket tartani. Eszem ágában sincs megkérdőjelezni a Szegedi Kisopera tiszteletre méltó ambícióját. Eddigi eredményei egzaktak, beszélnek önmagukért. Ügy érzem azonban, egy ideje jelen állapotát konzerválja, fejlődése igencsak behatárolt, pillanatnyi állomáshelyén vesztegel. (A zenekultúrának persze így is nyeresége.) Amatőrként indultak, profi színvonalat vettek célba, s most a beteljesülés kapuja előtt toporognak, járnak egyhelyben; idegőrlő lehet. Hivatásos művészekkel produkálnak valójában amatőr összteljesítményt (a viszszaköszöntő díszletek ósdiak nehéz követni a cselekmény menetét, sok az unalmas zenei felület stb.). Mi hiányzik? Pénz? Patrónus? Még több művészi muníció? Ebből is, abból is akad. Hát akkor? N.I. „A Ben Hur című film bábjáték a Queen előadásaihoz képest" — jelentette ki Roger Taylor, az együttes dobosa a közelmúltban. Természetesen ezzel is esak fokozva a fokozhatatlant: a turnét megelőző fantasztikus érdeklődést. Sosem látott, hallott technika, gigantikus méretek, jegyroham — Stockholmtól Párizson, Brüsszelen, Kölnön át Budapestig. Legfeljebb, míg a Népstadion előtt tízezrek tülekedtek belépőért a tűző napon, Londonban például mindezt (előjegyzést, terjesztést, kézbesítést) komputer végezte... Budapest a mágikus turné 13. az együttes „saját bevallása szerint" egyik legjelentősebb állomása volt. Itt töltötték a leghosszabb időt. itt forgatták a koncert filmjét a legkiválóbb magyar operatőrök segítségével. (Világpremierjét decemberre tervezik.) Julius 27 délután 5 óra. Hiába várunk meg több szerelvényt. a metróra lehetetlen felszállni. Az utasok megadóan tapadnak belülről egy üveghez; hát mindenki a Queen-koncertre tart?!.,. Rövid tanakodás után két lábon tesszük meg a hátralevő három kilométert. Fél 7. Stadionközeiben. Ezerötszáz, kétezer, kétezerkettő. Nem. ez véletlenül sem vattok, méterek, avagy személyek száma. Ennyiért kínáltuk sorbanállásmentes jegyet feketén. Fél 8. Az ellenőrzés roppant szigorú, feszes a fegyelem. mindenki a helyén. Mind a hetvenezren. A stadion felett helikopter köröz, szemmel láthatóan forgatnak. Ez jobban leköti a közönség figyelmét, mint közben a színpadon magát produkáló Zizi labor. Említést érdemelne pedig, élén Lőrincz Gabi tévébemondóval, Honky Tonk Womanjének refrénjét a veresegyházi aszszonykóius (nagy ötlet!) énekelte, zöld kötényes parasztszoknyában. Fél 9. A Craaft, a Queen állandó előzenekara játszik. Jó zene, persze mindenki a fő attrakciót éhezi már... Közben rövid pásztázás a nézőtéren: fellelhető a magyar rockélet színejava, kisfiával kézenfogva a dobos, ismerős piros pulóverében a műsorvezető, fényes ingben az énekes. Pontosan 10 óra. És indul a show. ötvenméteres a színpad, elejét mindkét irányban emeletnyi zöld neonvillám hosszabbítja. Színes féoyágyúk keverik a füstöt, pillanatonként változik a számítógéppé! vezéQueen relt, mozgatható lámpacsodák mozaikképe. Impozáns. Mégis, valamit várunk. Mondjuk, hogy helikopterről ereszkedjenek le, vagy ágyúból lőjék őket színpadra ... Tiz óra 10 perc. „Nagyon kellemes nálatok" — hízeleg a közönségnek Freddie Mercury. Minimális reakció (hiába, az a fránya nyelvtanulás...). A szólóénekes, alias Plútó, lányszemmel, enyhe csalódás. Nem is' magas, mint ahogy a videoklipekröl tűnik, sőt, inkább zömök alkat. Egyelőre palástolja, hogy ö lenne a híres, forrónadrágos szexszimbólum. Tiz óra 20 perc. (No, lekerül azért a kabát, alatta kivágott trikó). Közben mennek a számok: 1 want to break íree, It's a kind of magic ... Ám, mert a zene pont olyan, mint lemezen, a stadion meg akkora," de akkora, hogy csak vadásztávcsövei nyújtana- személyes élményt, a közönség tanácstalan. Talán el sem hallatszik odáig, ha tapsolunk .. . Babaháznak tűnik a színpad, elején nyitott doboznak, melybe csak az pillanthat, aki szemben ül. Tiz óra 45 perc. Aranysújtásos kabát, sárga feliratos trikó Mercuryn. Hangja biztos, bravúros, jobb mint valaha. Külön nektek énekelünk valamit, mondja, és belekezd a Tavaszi szél vizet áraszt c. magyar népdalba, tökéletes kiejtéssel. Gáláns ajándék, a közönség együtt dalol. Talán ez a koncert csúcspontja, a lelátókról a fejek felett tapsoló kezek látványa — akár az aszfaltra zuhogó eső. Tiz óra 50 perc. Rock and roll betét. Az emberek nem perdülnek táncra úgy. mint a Wembleyben ilyenkor. Tizenegy óra 20 perc. Látszólag vége. Rövid követelődzés után a publikum visszakapja őket, (Freddie izmos felsőtestén nyitott, sárga dzseki) és szól a Rádió Ga Ga. Tizenegy óra 40 perc. Egy szál i'eher nadrágban, vállán lepedőnyi angol zászló. Hirtelen kifordítja: piros-fehér-zöld. Kissé berekedt mar, a feldobott nézőseregre bízza, zúgiák helyette: We are the Champions — mi vagyunk a bajnokok. Varjú Erika Nizzai diákok Szegeden Szeged és a francia Riviéra fővárosa, Nizza között egyre tartalmasabbá váló testvérvárosi szálakat színesíti a Makkosházi Altalános Iskola és egy nizzai iskola kapcsolatfelvétele. Szegeden a múlt héten fogadták a 22 tagú francia küldöttséget, melynek vezetője, mad. P. Itier, a francia testvériskola igazgatója, egyben Nizza polgármester-helyettese. A vendég kisiskolásokat a makkosháziak francia nyelvet tanuló diákjai. illetve szüleik patronálják. látják el. A makkosházi iskola nevelői igen gazdag, emlékezetes programról gondoskodtak a francia és magyar gyerekeknek. Hót napig Balatonkenesén nyaraltak, szórakoztak. de kirándulás keretében Budapest, Szentendre nevezetességeivel is megismerkedtek. Hazaindulásukig még sok szép szegedi program vár a vendégekre. Ezek között szerepel városnézés. «étahaiózás a Tiszán, egy szabadtéri előadás megtekintése. ÓDUsztaszeri. bugaci kirándulás. Az augusztus elsejei búcsúest után másnap reggel köszönnek el egymástól a francia és magyar barátok, minden bizonnyal úgv: viszontlátásra, jövő nyáron Nizzában. A dzsesszverseny nyertesei Véget ért a Magyar Rádió által tavály meghirdetett dzsesszverseny, amelyen 44 együttes és szólista vett részt. Az 1985 novemberétől nyilvános hangversenyekből álló elődöntökön mutatták be műsorukat, s azt zsűri rangsorolta. A döntőbe kilencen jutottak. A debreceni dzsessznapokon magyar és külföldi neves szakírókból, zenetudósokból és zenészekből álló zsűri bírálta el a produkciókat. A dzsesszverseny fődíját Binder Károly zongoraművésznek ítélték oda. A Művelődési Minisztérium diját a No-Spa együttes, a KISZ Központi Bizottságáét a Synópsis Combo, míg a Debreceni Városi Tanács díját a Vasvári-együttes nyerte el. (MTI) Á bátortalanság kritikája A múzsa halálára Az Aranykoporsó Titani Hajának, kis Titjének ihletője, némiképpen modellja távozott el közülünk. A Magyar Nemzet tegnapi számának gyászhirei között olvashattuk: „Horváth Istvánné Kalmár Ilona f. hó 10-én csendesen elhunyt. Kívánsága szerint hamvait férje mellé helyezték el a Rákoskeresztúri új köztemetőben." Móra Ferenc 1932. június 21-én, Balatonföldváron ismerte meg a föltűnő szépségű fiatal lányt. Az író előtte való nap vette be magát az ottani Zrínyi Szálló egyik földszinti szobájába, hogy nekilásson regénye megírásához. Helyettesének, Cs. Sebestyen Károlynak irta 23-án: „Halálos csönd, zúgó nádasok, néma varjak, egeszen nekem való hely lesz ez, csak még az orvosokat kell egy kicsit szoktatni, akik »rővel a szivemet akarják meggyógyítani, mert itt ez a regula, ha fáj. ha nem." 26-án már a túlságos magányra panaszkodott : a negyvenszobás szállónak ő volt az egyetlen lakója. A Balaton harsogása meg éjszakai pihenését zavarta. A könyvek, amelyeket hazulról, a könyvtárból kert, meg nem a regényre, hanem a Balatonra, biológiára, a modern kerámiára voijatkoztak. Alighanem azért, hogy Kalmár Ilona kíváncsiságát minél tökéletesebben elégíthesse ki a nagytudományú múzeum- és könyvtárigazgató. A regény halasztódott... A kiskunfélegyházi születésű lány megdobogtatta az ősz gavallér szívét. De ha ez a kis románc egy ideig távol tartotta is a regenytől, utóbb serkentette, mert Kalmár Ilona alakja segített a kis Tit figurájának megköltésében. Kalmár Ilona még azon az őszön férjhez ment Horváth István hírlapíróhoz. Ez azonban nem zavarta levelezésüket. Móra főként neki számolt be regenyének alakulásáról, a tárgy formálódásáról, egy-egy állomásáról. Kalmár Ilona a Mórától kapott leveleket az ötvenes években a szegedi múzeumnak adta; többségüket Madácsv László közzétette a Móra Ferenc levelesladája eimmel 1961-ben megjelent kis kötetben, s innen ismerjük az Aranykoporsó keletkezéstörténetét. Talán a múzsa elhunyta után most már a diszkréten zárolt többi levél napvilágra hozatala sem késlekedik soká. Hiszen a nagy író minden tollvonása kincs számunkra. és az életmű megismeréséhez minden szó, minden utalás hozhat új, megvilágosító adalékokat. Az Aranykoporsó ötletét Móra Nagyváradon, Gulácsy Iréntől kapta. Ez, és az írónőhöz a húszas évek második felében fűződő érzelmi kapcsolata valószinűsíti, hogy a regény szerelmi szálába az ő ihletésé is .belefonódott. Bizonyos más motívumok a régi szerelemnek, a tízes évek emlékeinek, a Domokos Lászlónéhoz kapcsolódó élményeknek tartós erejét tanúsítják. Így a kis Tit alakjában bizonyára mindhárman ott vannak, de aligha kétséges, hogy leginkább a friss benyomás volt a döntő: a Titanillát külsőben-belsőben legjobban formázó Kalmár Ilona bizonyult Móra számára meghatározó modellnek. Ismét elment egy magyar múzsa. Péter László A főváros egyik „botrányízű kiállításának" vendegkönyvében lapozgatva egy neves műkritikus elgondolkozott néhány valóban elgondolkoztató dolgon. Az egyik: hogy vajon miért nem tanulnak az emberek a művészettörténet számos vagy számtalan intő példájából. Például abból, hogy az a közönség, amely röhögni és csúfolódni járt ama kiállításra, melyneK résztvevőit az egyik legszellemesebb hozzáértő gyilkosnak szánt gúnnyal impreszszionistáknak nevezte, aztán utóbb milliókat fizetett egy-' egy ilyen kinevetett képért. Vagyis, hogy miért röhögnek. csúfolódnak mindig az új és merész (esetünkben egy úgynevezett new wave stílusú) kiállításon? A másik dolog, amelyen a műkritikus elgondolkozott, és amit szigorúan megbírált: hogy miért nem írják oda a teljes nevüket, címűket azok, akik éles, goromba, nem ritkán sértő, sőt trágár megjegyzéseket irnak a vendégkönyvbe, holott az utóbbi húsz valahány évben senkinek nem esett semmi baja vagy kellemetlensége ilyesmiért. Valóban olyan kérdések ezek, amelyeken érdemes gondolkodni', mert bármilyen távol látszanak is állni egymástól, ugyanazt a ma égető kérdést érintik. Az, hogy az újat, különösen ha az szándékosan kihívó. a — most mindegy hogy tárlatján), olvasó vagy zenehallgató. — közönség szinte mindig ellenkezéssel fogadta: meglehetősen ismert jelenség. Ám van ennek egy másik oldala is. Az, hogy ebbö) Kiindulva a maguk korában joggal és tényleg megbukott képzőművészeti (és egyéb) alkotások elkövetői azzal a fejtetőre állított logikával védik a sokszor dilettáns vagy egyszerűen szélhámos „neo-neo" meg „poszt" irányzatokat: mivel például az impresszionistákat kigúnyolták, később pedig mégis nagy művészeknek bizonyultak, a mai kigúnyoltak is szükségszerűen utóbb így fognak járni. Ez a logikai bukfenc, vagy inkább saltó mortale, halálugrás, ugyanaz, amelyIyel minden örökmozgó-feltaláló, minden áltudományművelő es -terjesztő Galileinek érzi magát, ha tanait elutasítják. A művésznek joga van a közönség véleményét nem tekintetbe venni —, de akkor meg nincs joga ennek következményeire panaszkodni. Azon persze lehet csodálkozni, hogy miéit nem irja alá a lakcímét az, aki obszcén szavakig menő ingerültséggel szidalmazza a művészt, de a csodálkozás nem megoldás. Lehet, sőt valószí. nü, hogy igaza van az említett mükritikusnak. és nálunk az utolsó húsz-egynéhány évben senkinek nem esett bántódása ilyen vendégkönyvi bejegyzésért, de akkor miért hiszik még mindig sokan, hogy bajuk lehet abból, ha beírnak a vendégkönyvbe (vagy az újsághoz vagy a KNEB-hez), és miért teszik ezt névtelenül? A demokratizmus, amelynek kibontakoztatásán immár jó néhány éve dolgozunk, kényes és lassan érő virág. Nem csupán, társadalmi jelenség, politikai forma és intézményrendszer, hanem, és talán mindenekfelett magatartás, életérzés. Ez nem alakul ki egyik napról a másikra sem, és — akár a fejlődő virág — a legkisebb (politikai) szélre és érzékeny, ilyenkor öszszébbzárja szirmait, és fejlődése hosszú időre meglassulhat. Ezt a nem kívánt hatást tévhitek, elképzelések, rémképek, önámitások is előidézhetik. Es habár tényleg valószínű, hogy még senkit nem börtönöztek be azért, mert valami csúnyát irt be egy kiállítás vendégkönyvébe, azért az embereaben élnek olyan hiedelmek, amelyek meggátolják őket abban, hogy a nevüket aláírják. Amit — hadd kockáztatom meg ezt az ecetnek nézetet — nem is tartok olyan fontosnak: tudniillik attól, hogy valaki aláírja a nevét, még nem lesz igaza, és ha a művészt valóban a vélemény érdekli, akkormindegy kell. hogy legyen számára az aláirt név, amely a legtöbb esetben akkor sem mond neki sokat, ha valódi. De maradjunk annál a kiindulópontnál, hogy tisztességeseb aláírni a nevünket egy bírálat alá, mint nem. Miért nem írják hat alá mégsem? Abban bizonyos vagyok, hogy nem azért, mintha szégyellnék a véleményüket, és attól tartanának, hogy valaki, aki utánuk belelapoz a vendégkönyvbe, kineveti az ő téves Ítéletüket. Meggyőződésem. hogy igen is azért nem irják alá például a kiindulópontként említett kiállítás vendégkönyvi bejegyzői a nevüket, mert félnek a megtorlástól. A demokratizmusnak, mint alapvető érzésnek a még meg nem szilárdult volta ebben nyilvánul meg. Félnek attól is, hogy a művész megtorló lépéseket tesz; volt rá példa 'néhány éve, amikor egy előadóművész egy néző ellen — magánlevélben írt! — bíráló szavaiért pert indított. De ami igazán visszatartja az embereket a vendégkönyvi bejegyzés aláírásától, az szerintem az, hogy bármennyire meglepő legyen is' ez első hallásra, nálunk nem kevés ember komolyan veszt #zt, amit a tőkés világ antikommunista propagandistái harsognak: hogy a szocializmusban az állam, a hatóság, illetve — ahogy a lengyel Szolidaritás „szakszervezet" ellenforradalmár „tanácsadói" szerették mondani: — „a hatalom" a köz- és magánélet minden pórusába behatol, mindenről intézkedik, dönt. Vagyis, például: minden, ami napvilágot lát, a legrövidebb újságcikktől a könyveken, filmeken át a képzőművészeti kiállításig, az előzőlég megcenzűráztatott és hivatalosan jóvá van hagyva. Például ezt a kiállítást is jóvá hagyták, így tehát azt bírálni, azzal szembeszállni egyszersmind azt jelenti: szembeszállni a „hivatalos" véleménnyel, az állammal, tehát ellenzéki, sőt, már-már ellenséges magatartás, amit hatósági, netán rendőri megtorlás követ, esetleg „ráírják az ember lapjára". A demokratikus hagyománynak — annak a bizonyos, a reflexeinkig leérő életérzésnek — a hiányos volta miatt él ez az érzés az emberekben. Akik talán újságban, nagy példányszámban aláírnák a nevüket egy — ott, persze nem obszcén — bírálat alá, mert akkor „ha valami történik velük, hat tudják, miért. ..", de a vendégkönyvben nem merik. „Ki tudja, hová kerül az a vendégkönyv a kiállítás bezárása után?" — gondolják. Íme: pár trágár, de ugyanakkor bátortalan bíráló bejegyzésben demokratizálási törekvéseink eredményeinek bírálata. Pető Gábor Pal