Délmagyarország, 1986. július (76. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-29 / 177. szám

Kedd, 1986. július 29. 1 Kevesen vannak a kiválasztottak A hiba nem az én készülékemben van — mondhatta volna Makovecz Imre, a kiváló, éppen ezért sok bajú építész, ha nem tudna annál sokkal árnyaltabban beszélni, mintsem ilyen szlengekre szoruljon. Inkább egyenesen megmondta rádiőbcli kérdezőjének, Szilágyi Jánosnak, hogy nem neki, a társadalomnak kellene megváltozni ahhoz, hogy kevesebb legyen az ütközés közöttük. Makovecz és a társadalom között? Is. Es Makovecz meg az olyan vezető-, vagy közemberek között, akik nehezen viselik, ha a másik következetesen ragaszkodik a saját, eredeti elveihez, gondolataihoz, egyáltalán: vannak gondolatai, sőt eredeti teljesítményei! Igazodjon a világ egyetlen pmberhez? Sohase is lesz ilyen! Ám lehetne olyan világ, amelyben hamarabb van szabad útja a „másmilyen", de mindannyiunknak hasznos embernek. Profán a hasonlítás. meglehet, de nem lehet véletlen, hogy a tévében megnézett Ghandi-film után jutott eszembe Makovecz meg az olyan vezető, Attila, Németh László, Latinovits Zoltán, Goethe, Mozart, Kepler, Galilei, Darwin. Vajon hány „minőségi ember" áldozata kell még, hogy belássuk: az övék is ez a világ, helyük van a nap alatt, sőt, a világ igazából csak igy megyen! Velük! A félmeztelen, bambuszbotos, hóbortos öreget az angolok kinevették. A saját elvtársainak is kellett időnként egy-egy meggyőző tömegreakció, hogy ne feledjék: Ghandi nélkül tehetetlenek. A film után a híradóban mondták, hírek jöttek Indiából, újabb összecsapásokról. Az éhezéstől félholt fantasztikus öreg olyan hatással volt sokmilliós népére, hogy megmentése érdekében esküt tettek a templomokban: soha többé nem emelnek kezet egymásra. Az ellenségek. Az egymás gyerekeit és asszonyait gyilkoló muzulmánok és hinduk. A világ — Ghandihoz igazodott. Azóta is egymást ölik az emberek Indiában. Es másutt. A „tűzfészkek" szaporodnak, nehéz számon tartani „helyi sajátságaikat", az állítólagos, vélt vagy valódi okokat, az ember fülén betódulnak a hírek a halálokról, válogathat a szörnyűséges képek között, fölébred álmából, mert eleven testek cafatai rémlenek föl, s megtanul úgy vacsorázni, hogy közben abszurd kegyetlenkedések képeivel kerítik be. Mi reményünk lehet? Hogy Ghandfk mindig voltak és lesznek. S ha úgy tűnik föl, nincs most egy sem, csinálnak róluk filmet. Csodálatos, nagy filmet, amely képes kiváltani az emberiség kollektív lelkiismeret-furdalását. Előkerül a jobbik énünk, s tán addig szünetel az öldöklés. Egy nagy teljesítményű számítógép kéne, mely biztatásunkra regisztrálná: hány élet maradt meg. időlegesen, amíg furdalt a lelkiismeret... Richárd Aítenhorongh tévére most elkölcsönzött mozifilmjét kötelezően megnézetném az éppen szembenálló felekkel, a világ minden, volt, jelen és leendő tűzfészkében. Hátha! Sulyok Erzsébet ra rádiófigyelő Férfiak, Szeged kínálta kulturális portékáját a Petőfi rádió múlt heti ajánlóműsorában. A pécsi kiadást követően második alkalommal települt vidékre a Péntektől péntekig. A helyszín a Hágj étterem volt, itt adták, egymásnak a kilincset és a mikrofont a programok képviselői. A helybelieknek elsősorban) mint Várkonyi Balázs müsorgazda elmondta, a vonzó napi „kulturális ügyek" mellett Szeged állandó, kimeríthetetlen értékeit is szerették volna népszerűsíteni ország —világ előtt, így egészítették ki egymást az ifjúsági napok hangulatképei, s a Dömötör-torony kalandos története, az ipari vásár forgataga, s a Fekete-ház sorsa; sportesemények, kiállítások, előadások „zuhataga". Hangulatos, informáejóguzdag városportré kerekedett hál a háromórás élő adásból, melynek másik „főriporlere" Zelki János, művészeti-müvelödéstörténetj kalauza pedig Péter László volt. Valószínű, a hétnek elsősorban a férfitáborbun izgalmat keltő hirei (nevezetesen a labdarúgó-válogatott körüli viták, s u várva várt Queen-koncert) mellett a teremtés koronáit pillanatnyilag kevésbé érdekelte saját sorsuk várható alakulása. Tanulságos riportot hallgathattak (volna) pedig, ha az emiitett szegedi adás után készülékük gombját rögvest a Kossuth-adóra tekerik. Veszélyben vannak ugyanis, komolyan, harmincon felül. Az életük derekán tartók körében egyre gyakoribb a halálozás, húsz év alatt több mint kétszeresére nőtt. Vajon kimutatható-e, miért? Erre kereste (s találta) választ Fodor Csilla riportja. A tények: két évtized alatt tizenháromszor több férfit vitt el a májzsugorodás. Alkohol. Háromszorosára nőtt a tüdőrák — cigaretta! —, három és félszeresére a szívkoszorúér-megbetegedések — infarktus — okozta haláleset. A pszichológus szerint legtöbbjüknek kényszer, hogy eleget tegyenek a sok-sokféle elvárásnak: előre haladjanak a pályán, ranglétrán (ez egy), anyagiak terén (ez kettő, de szerintem ugyanaz... S most nézzük a nőket!: gyermeknevelés, háztartás, munkahely — máris tobb...). A korai felismerésre, kiszűrésre vállalkoztak Leninvárosban. A rendelőintézet valamennyi férfi lakosnak, ha betölti a negyvenet, szünnapja alkalmából üdvözlőkártyát küld melyen (finoman) közlik, a páciens veszélyeztetett korba lépett, s a későbbi komoly károsodásokat megelőzendő, szíves kivizsgálásra kéretik. Ha valami gyanúsat észlelnek még a tünetmentes stádiumban, a kezelőorvossal közreműködve próbálják kivédeni a bajt. De mi a teendő más vidékeken, ahol elmarad az üdvözlőkártya? Nos, ez is elhangzott. Vigyázzanak a veszélyeztetett nemre — a nők. Ök ugyanis jobban bírják. Hogy miért? Mert úgymond, a férfiak születésüktől fogva esendőbbek. Száz lányra százöt fiúcsecsemő jut, felnőtt korban mégis megfordul az arány. Pillanatnyilag 359 ezer nővel van több. S a tételmondat (enyhe kárörömmel bár, de mégiscsak sűrű fejbólintások közepette nyugtáztam): saját maguktól kell megvédeni a férfiakat. A titkos recept: a házasság. A főorvos szerint jó hatással van az életesélyekre, még akkor is, ha nem igazijn tukéletes. Fel hát férfiak, arccal a házasságkötő termek felé. Elvégre a ti érdeketek, mi csak segítünk ... Varjú Erika fr Osgyeviek találkozója Külön bejáratú bolondságként sokszor leírtam már, hogy baklövéseink, történelmi tévedéseink túlélnek bennünket. Az algyői találkozó most is ezt erősítette bennem. Miért nem tud hetvenöt ember végre úgy találkozni, hogy csak örül egymásnak? Van, aki legalább harminc éve nem látta a másikat, mégis gusztálgátja először: hol is álltái te akkor? És hol álltam én? Nem tehetünk róla. belénk ivódott történelmünk. Kedves szóval hívtak, és én szivesen mentem. Jó nagyot késve ugyan, mert azt hittem, falusi ember szombaton úgyse ünrtepel. Akkor meg főleg nem, amikor másnap itt a búcsú. Szerencsémre még egyszer elővettem a meghívót, de este csak, ami aznap délutánra szólt. Nem baj. itt áll meg a busz a sarkon: a jó találkozók úgyse érnek véget azonnal. Nyertem. Kik is találkoztak? Azok talán, akik egyszerre végezték el az iskolát? Nem, legföljebb a történelen kemény iskoláját járták együtt. Azokat hívták, akik Algvőről indultak, és magasra jutottak. Meg ¡jzokat. akik abban az időben felelős posztokon dolgoztak. Az első ilyen találkozójuk volt. Száz meghívót küldtek szét. helyenoten eljöttek. Mai meghívás világunkban óriási szó. A Himnusszal kezdődött. A citerazenekar(!) játszotta, a résztvevők é?iekelték. Hallgatni "szoktuk mostanában, énekelni elfelejtettük. Az előkészítők üdvözölték a megjelentekel, volt, aki beszédet is mondott, más az anyagi ügyekkel számolt el. Szerencsémre kiment, már a divatból a ki tudia honnan örökölt protokollmániánk. így nem kell fölsorolnom mindenkit. Ellenben szívesen írom le, hogy Ferenc elsóhajtotta magát: A Tisza! Az lepett meg engem! — Nagyapám révész volt, apám is az lett. és azt folytattam én is. ötéves voltam, amikor beledobott apám ai vízbe. Előtte megkérdezte: tudsz úszni? Nem. Mégis beledobott. Persze, ott volt a ladik, akármikor kinyúlhatott volna utánam. Mint a kutya, kiúsztam. Jól van, most mar nem féltelek! Artézi vizet soha nem ivott az apám, csak a tiszait. Jött egy dög? Nem baj, fiam, száz méter utána, és már tiszta. Ha lemegyek, most is iszom belőle két kortyot. Eposz-titkár volt, és az első téeszt is ő szervezte. Ma leginkább úgy könyveljük el, hogy az első szövetkezeték rosszul sikerültek. / Károly fősportos volt. — Lovas kocsival mentünk Újszentivánra focizni. Lógattuk a lábunkat az oldalán. A szurkolók meg másik kocsival jöttek. Egyenruhánk is volt, a fekete klottgatya. Magunk mostuk. De akkor még volt foci! Mellettem ül a hajdani állomásfőnök. Vita kerekedik, mikor is süllyedt? el a komp. Negyvenhatban? Inkább negyvenötben, mert negyvenhatban már az új forint jött. A hidat fölrobbantották, özönlöttek a feketézők, komp hozta át őket. Háromszázan, háromszázötvenen lehettek rajta. Elkiáltja valaki, hogy süllyed az eleje. Mint az őrült, mindenki ^a hátuljára szaladt. — Kettő vagy három ember maradt csak benne a vízben. Azpkat is a só húzta le, ami a hátizsákjukban volt. A Józsi bácsi is rajta volt, zsírszódát hozott, ki is marta a nyakát. Most is merev tőle, szegénynek. Mind a két várótermet befűtötte, ott száradt meg az a sok ember. — Borzasztó érzés volt! Két kacsáért jött ki a vonat értük. Vita támad, szabad-e ezt megírni egyáltalán. Győz az a nézet, hogy történelmet csak őszintén szabad írnunk. Ott persze, hogy megszűnt a sártói meg a kishomoki megálló, megint lesz egy kis vita. Jó. hogy megszűnt, mert gyorsabb lett az út. De mi lett azokkal, akik éppen ott laknak? Ja, az más. Tudod. . akkor ez volt a koncepció. Azok menjenek busszal. Itt aztán megint lőttek egy nagyot a koncepciónak, mert ott is bus.sV.al mennek, ahol azelőtt csak vasút volt. A busz ugvan mindig rakott, de a vonat majdnem üres. Ezt kihagyta valaki a koncepcióból. Július 25. — péntek. Délelőtt 9 óra. Kollégám betér egy trafikba. Utáná egy tizenöt éves forma gyerek — Lehet itt cigarettát kapni? — kérdi. — Dohányboltban van kérem — hangzik a válasz. — És van cigarettájuk? Az elárusítónő hihetetlen önfegyelemmel: — Hogyne volna, kérem. Milyent parancsol? — Cigarettát... — hangzik a tétova válasz. A párbeszédhez csak annyi hozzáfűznivalóm van: a gyerek nyelve alig forgott. Támolygott részegségében. Délután 2 óra. Másik kollégám útja munkából visszatérve a Stefánián át vezet. — Gyerekek, mi lesz itt még? — fogja fejet megérkezvén. — Már töltik a Kövidinkába a sósbotszeszt ! Hiába, úgy inkább hat. És a Tisza-parton már üvölt a zene, a résztvevők már az esti bulikra és koncertekre készülnek. A banda emelvénye előtt karok csápolnak, sikolyok fúlnak el. A fűben tucatszám hevernek, a Roosevelt téren megnyitott pavilonban ezrével fogy a sör. Mert a topi és a fiMinőség? - Mennyiség? zetőképesség — hogy, hogy nem — azért kiválóan megfér egymással. Délután háromnegyed 7. A bolt már szinte üres lenne, ha két tucat farmerruhás fiataltól be lehetne férni. Nem. nem vásárlók, csak lennének, mert Kőbányai sört követelnének, csak néhány ládával. Nincs. Fujolnak, de megkapják a tanácsot, nézzék meg a másik üzletben. Legalább megszabadulnak tőlük. Nyelvük — természetesen — alig forog, némelyik támolyog. Csoda tudja, mi telhet ki tőlük?... Ifjúsági napok '86, Szeged. Az előbbiek nyilván nem tarthatnak igényt a mérleg rangjára. Csak felületes megállapítások, elszórt tenvek — felszínes benyomások alapján. Mégis, tények, amelyek kérdéseket is felvetnek. Például: Szükségünk van-e arra, hogy nyaranta az ifjúság egy perifériális rétege ilyen nyomatékosan megjelenjen Szegeden? Szükség van-e arra. hogy ennyi kétes egzisztencia itt •töltsön egy-egy hétvégét, hiszen tömeges jelenlétük aligha javitja a városképet es a város hangulatát. Mert valamilyen okból — úgy tűnik — az ifjúsági napokra Szegedre érkező fiatalok jó része e furcsa lézengő csoportokból kerül ki. Nem, a kérdés föltehetően nem az, hogy szükrség van-e egyáltalán az ifjúsági napokra? Adrii minden bizonnyal — igen. De kérdés, hogy valóban ennyire parttalanul varne Tájuk szükség. Fölrémlenek előttem a valahai, gyulai Erkel diákünnepex, amikor is fiatalok, diákok százai, ezrei árasztották el a kisváros utcáit, tereit. De mivel ott alkotó gyerekek találkoztak mindig — irodalmi színpadok, amatör művészek, alkotók —. aligha hiszem, hogy azok a napok rossz szájízt hagytak volna bárkiben is. És ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik az ember. Ha már van Szegeden nyár és fesztivál és ünnepi hetek és ipari vásár, s ha már büszkék vagyunk kulturális-tudományos életünkre, vajon mi az akadálya. hogy a szegedi ifjúsági napok is megújuljon? Például úgy. hogy művészetekkel, tudományokkal. gazdasággal foglalkozó fiatalox számára adjon találkozási lehetőséget, vitafórumot. Mert kérdés, rosszul járnának-e ha — egy nelalan megújhodott szabadtéri játékokhoz csatolva — megrendeznénk Szegeden a fiatal színházi szakemberek találkozóját? Vagy az ipari vásárhoz csatlakozva a fiatal közgazdászokét? Esetleg újítókét, a szakmunkásokat is beleértve? Vagy a nyári tárlat ürügyén a fiatal képzőművészekés kritixusok fórumát? És akkor szociológusokról, történészekről, irodalomtudománnyal foglalkozókról, biológusokról, matematikusokról, számítástechnikai szakemberekről stb.. stb . .. szó. sem esett. Lehet, hogy ily módon csendesebbre sikerednének a szegedi ifjúsági napok. Lehet, hogy kevesebb sör fogyna a városban. Lehet, hogy tán kevesebben is jönnének. De a fogyatkozó mennyiség alighanem többletet hozna minőségben. Sőt, rangban, hirnévben és tisztességben is; Magam ügy vagyok vele: részemről jobban örülnék, ha a fiatalságnak ez a rétege szeretné meg elsősorban Szegedet, és lenne vissza-visszatérő vendeg. Vendégünk. Szávay István Két ember vetette föl valamikor, hogy kellene ilyen találkozó. A búcsú előtti nap lenne jó, mert akkor legtöbben úgy is hazajönnek. Népfrontos ügy lett belőle. Manyika is itt sürög, a népfronttitkár. Állítólag határozat született, hogy ezután háromévenként szerveznek hasonlót. Ha élünk! Valaki azt mondja, kevés a három, legyen inkább minden évben. Ha háromévenként öntözünk meg egy virágot, az elszárad. És ne csak azok legyenek itt akik elmentek, mert az is algyői aki maradt. Vannak megint, akik az osztályharcos időkre . emlékeznek vissza szívesen. Volt olyan buli, amit állítólag meg akart zavarni a másik ifjúsági szervezet. Kiállították a fogdmeggyerekeket az ajtóba, azok aztán leszedték róluk vadonatúj ruháikat. — És akiről leszedték? — Most itt van az is. Kisimultak az ellentétek. Aki nincs ellenünk, az velünk van! Imre is emlékezni akar. — Én ellenzékiként jöttem. Apám állatorvos volt, anyám tanár, én tehát értelmiségi lettem. ,és nem vettek föl semmilyen egyetemre. Pestre mentem, ma is ott lakom, de az* első fütylyentésre visszajönnék most is. Vegyésztechnikusnak mentem, időközben fölvettek esti tagozatra. Mostoha volt hozzám a saját falum! Mit mondjak én ezeknek, ha eljövök? Tudom, hogy a falum nem tehet róla, akkor egészen más falu volt ez. Ha én akkor bemehetek az egyetemre mindjárt, biztosan többet tudtam volna adni az országnak. Mehettem a francba! — A tüske még mindig benn van? — Már ki van húzva. Eljöttem, nincsen harag köztünk. Hatalmas csönd veszi körül a beszélőt. Alezredesként ment nyugdíjba, aki végre megszólal: — Nagy leckenk nekünk a saját történelmünk. De tisztítótűz is. Arra megy ki ez a találkozó, hogy aki akkor barát volt. az most is vegye észre a másikat. Mert lehettünk akármennyire is szemben egymással, egy sors hajtott bennünket. Azt kell. keresnünk, ami összeköt minket. Van, aki folytatja: — Senki se volt itt politikailag érett. Csak azt tudtuk, hogy itt az új világ, és nekünk abban helyünk van. A másik is azt tudta, aki a barikád másik oldalán állt. Imre,- aki a francba mehetett akkor, most az egyik kerület pártbizottságának a tag'a. Aki a fenegyerekes ruhaleszedést mesélte az előbb, azt hiszi, nem felejthette el, akiről leszedték. Legföljebb tudja, hogy másoltuk annak idején a pro" letárdiktatúra eszközeit, és olt is ellenséget kerestünk, ahol soha nem volt. Legföljebb hat év lehetett akkor, és harminc év jott rá jora váltó igyekezettel, mégse lehet elfelejteni a hatot. Nagy-nagy hibának kellett történnie, ha ennyire nehezen gyógyulnak a sebek. Kellenek ezek a találkozók, nagyon kellenek! A Igyon az első lépést megtették már, az osgyeviek egy része találkozott és tanakodott. Kár lenne tovább cipelnünk koloncainkat. A legközelebbi alkalommal már ígv szeretnék köszönteni, egymást: Tisztölt emböriség. Tömörkény nyomán. Horváth Dezső *