Délmagyarország, 1986. július (76. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-26 / 175. szám

Szombat, 1986. július 26. 71 DMjm MŰTERMEKBEN • • Összekötözött világ LÁTOGATÓBAN BENES JÓZSEF GRAFIKUSMŰVÉSZNÉL — A közönség úgy ismer, mint a „kötözött sonkák" vagy a „hernyószerű lények"grafikusát. A szakmabeliek viszont tudják, hogy sajátságos formavilágod a 60-as évek amerikai pop-festészetéből eredeztethető. Azt gondolod tehát: a technikai, civilizációs eltorzulás a magyar viszonyokra is érvényes? — Ügy érzem: igen. Mi általában lemerevitjük, gúzsba kötjük és bürokratizáljuk a dolgokat. Az amerikai pop-artot tényleg ismerem, volt alkalmam látni. Mégis azt hiszem: nekem sikerült egy önállóbb formarendet kialakítani. Volt, amikor egyszerű emberek megkérdeztek, milyen irányzat ez... Pop? Szürrealizmus? Nem tudtam megmondani. A kategorizálás a műtörténészek feladata. Tudom azonban, hogy én mindenképpen modern szellemű művészetet szeretnék teremteni. Tornyaiék már megfestették a pusztát, a gémeskutat, ezt felesleges ismételgetni. Persze engem is az itteni táj, az itteni. ember izgat, egyszersmind az összekötözöttség formaélménye. Bárhol járok, a szemem minduntalan ezt keresi. így találtam rá a fóliasátor motívumokra, amelyek már igazi huszadik századi valóságelemek. Ugyanakkor némileg a hernyókfa, a szörnyekre hasonlítanak. E különös formákat különben kezdetben csak figurákon alkalmaztam. Később ezt a tárgyi világra is kiterjesztettem, ám ilyenformán is eleven, antropomorf látomásokat kaptam. Én tehát egyetlen téma- formakör dimenzióit kutatom. Annál inkább, mivel jóformán tele van vele a világ. Figyeld csak meg a kövér embereket! Valamiképpen összekötözik magukat, hogy csinosabbnak látszódjanak. — A pszichológia szerint egy idő után hasonlatossá válunk saját teremtményeinkhez. Nem félsz, hogy e pántozott világképpel, végül önmagadat is gúzsba kötöd? — Nem hinném, hogy ismételgetem önmagam. A művészet egyébként se tematikai kérdés. Inkább az itt a probléma: egy-egy formai, gondolati felismerést miként tudsz kibontani, meggyőzővé tenni. Nemrég például Moszkvában jártam, a Lomonoszov Egyetem parkjában. Nem akartam hinni a szememnek. Amit ott láttam, úgy nézett ki, mintha én csináltam volna. A fákra lettem figyelmes, amelyeknek vászoncsomagolást adtak, hogy megvédjék őket a kemény fagytól. Nem bírtam megállni, hogy legalább néhány vázlatot ne csináljak. Szóval tágul, differenciálódik az ember, nem pedig cirkuszi körmozgást végez. Más fapra tartozik, hogy ezek a formavariációk valójában egy szorongásos életérzésről tanúskodnak. Egyfajta pesszimizmusról. Dehát ez van. — A közelmúltban mondtál le a szegedi képzőműveszek titkári posztjáról, amit öt évig csináltál. Vagyis itt is tapasztaltál valamit az összekötözöl tség érzéséből? — Nézd, annak, idején nagy ambícióim voltak. A kollégáimmal együtt szerettem volna megmozgatni ezt a nagy állóvizet. Először is a társművészetekkel való együttműködést ""szorgalmaztuk. Aztán egy modernebb, huszadik századi szellemiséget forszíroztam, ami az alkotói szemlélettől egészen a tárlatok propagálásáig terjed. Arra gondolok: nálunk nagyon elavultak a kiállítási szokások. Még mindig ragaszkodunk a szöveges megnyitókhoz, pedig ez idejétmúlt forma. Másrészt néha Szegeden jelentős tárlatokat rendeznek, de sehol egy transzparens, egy igazi plakát, amelyek érdemleges hírverést tudnának csinálni. Ráadásul a sajtó, a tévé sem érzi szívügyének a képzőművészet támogatását. Gyakran az újság tele van eklektikus, vegyes rajzokkal, ám az itteni alkotóktól alig hoznak valamit. Még akkor sem, amikor kiállításaink vannak szűkebb körzetünkben. A tévé pedig néha húszperces adást szentel egyegy naiv, amatőr festőre, de a hivatásosokkal nemigen törődnek. Vagy itt a mecenatúra. Tőlem nyolcéves ittlétem alatt mindössze egy képet vásároltak. Szó, ami szó: komoly bajodat tapasztalni az értékrendben. Előfordult, hogy egy nemzetközi rangú építész kiállítását egy kisebb, periférikusabb művelődési ház rendezte meg, mig a belvárosi termek némelyikében amatőr tárlattal találkoztam. Nos, ezeket a gondokat én mindenütt elmondtam. Hol nyugodtabban, hol indulatosabban. Meg is hallgattak a hivatalban is, másutt is, csakhogy lényeges változás nem történt. Pedig egy olyan városban, amelyben közel ötven képzőművész él, ott látszódni kellene valaminek. Legalábbis a házak, a terek, egyáltalán a környezet szépségén, igényességén. Sajnos ez nem igy van. Nem használnak bennünket. A városszépítő bizottságnak egyetlen képzőművész tagj'a sincs.. — Rendszeresen meghívott tagja vagy azonban a legrangosabb nemzetközi grafikai kiállításoknak. így sokat jársz külföldön, elég jóI ismered a kortárs művészet egyetemesebb tendenciáit, értékeit is. Innen nézve milyennek látod a magyar képzőművészetet ? — Szeretek utazni, világot látni. Rengeteg emberi, művészi tapasztalatot lehet igy szerezni. Úgy érzem ilyenkor, mintha kívülről látnám magamat és kollégáimat, barátaimat. Épp ezért nem akarok senkit megsérteni, ha elmondom hiányérzeteimet, gyengeségeinket. A hazai művészetben ugyanis még mindig nagy szerepe van a mesélő, anekdotázó, epikus előadásnak, s ezzel együtt az aprólékos formaadásnak. Nem mintha ilyenképpen nem lehetne jó műveket csinálni: elvégre Dürer is ekképp dolgozott. Mégis monumentális hatású produktumokat teremtett. Lényegében tehát kevés eszközzel kellene sokat mondanunk. Ahogy ezt Pilinszky János nagyszerű példája is igazolhatja. — A makói grafikai alkotótelepen is törzstagnak számitasz: minden nyáron ott vagy. Miből adódik e hűséges ragaszkodásod? Netán arra is akadnak összekötözött motívumok ? — Persze. Egyébkent itt nagyon rokonszenves az alkotói közszellem. Igaz, az emberek itt sem értik modern szellemű műveinket, mi azonban dolgozunk, kísérletezünk. S jóformán minden feltételünk megvan. Mit mondjak: ez a művésztelep kifutotta önmagát. Beért. Mert volt koncepció. Talán ez hiányzik a szegedi képzőművészeti közéletből is. SZUROMI PÁL Feltárás A háború emlékei PARDI ANNA v Őserdei visszhang A majmok csekély sorsa izgat. De legalább nem átlőtt a karjuk. Nem isznak estétől reggelig. S ha ketrecbe zárják őket, az még nem misszió. És ha gyűlölik egymás nyafogását, abból nem lesz vitairat újsághasábokon. Vidám traumájuk támadna a pszichológusoktól. Szőrzetük metruma bozótba irt verssor. S az erdők nem kamatlábra engedik előre csapatuk, és ha folyó tükrébe néznek, nem az olajárfolyamtól riadt az arcuk, szerelmükben nem a gázvezetékekkel kapnak a petevezetékek lápgra, s a hajnal nem úgy szűköt a láthatáron, mint egy felderített, ellenséges állat. Különben is: megfojtani egymást, vagy magukat nem fejlődött ki náluk az erre alkalmas, szorító kéz Összekötözve Tarisznyák rügyezése Színek és helyek A „STEFI" Ha megállok egy-pillanatra a gépelésben, kitekintek a sajlóházi ablakon, pillantásom épp a lidicei emlékmű virágágyásaira esik. Valaha vasállványok — afféle elpusztithatatlannak tűnő köztéri tornaszerek — magasodtak itt. Csattanva vágódott le róluk a teniszlabda. „Kapufa! Kapufa!" kiáltottuk, és rohantunk á labda után. Időnként üteg kellett állni, levetni a cipőt, kirázni belőle a betolakodott kavicsszemeket. Negyvennégyben hatalmas légelhárító ágyút állítottak fel itt. Még a környékről is elparancsoltak bennünket. Messziről néztük, mint ásit bele csőtorka az égbe, melynek kékjében apró ezüstmadarak lebegtek — százával. Tán ha négy ilyen lövege volt Szegednek — afféle játékszerek egy elsöprő túlerő ellenében. Legalábbis — feltehetőleg — föntről nézvést. Idelent viszont annál félelmetesebbnek tűntek. A hatást niég tovább növelte a kemény léptű poszt, aki feltűzött szuronnyal körözött a löveg körletében. Az ágyúk körül utóbb elszivárgott a cél- és okszerűség. Átalakullak ócskavassá: beköszöntött a béke. Bombák néni ártottak nekik, aknatalálat sem érte őket, az őrt is rég elvonták mellőlük.,. Sekkor megkezdődött végpusztulásuk. Előbb a könnyen leszerelhető kisebb alkatrészek tűntek el, majd a színesfém-tartozékok. Az egykor oly félelmetes harciszerszám rövidesen kezdett Vízkereszt tájéki karácsonyfához hasonlítani. „A hangyák elhordják a hegyet" jut eszembe a régi kínai közmondás. Hadd tegyem gyorsan hozzá: tapasztalataim szerint a légvédelmi ágyúkat is. Stefánia — akkoriban igy hivták a Tisza és a mai Tanácsköztársaság útja között elterülő parkrészt. Most hogy hívják? — fogalmam sincs. Hétköznapi szóhasználatban valószínűleg ugyanúgy, mert egyes elnevezések — dacolva különböző korok heveny névváltoztatási aspirációival — keményen tartják magukat évtizedeken át. (Mi okból s mily logika szerint? — halvány dunsztom sincs.) A Stefániát természetesen „becéztük". Per „Stefi"-ként emlegettük. A rég jobbjétre szenderült Ferenc József-i „boldog békeidőkben" szokásban volt utcákat, tereket, ligeteket, városrészeket a királyi család közvetlen tagjairól, tehát a főhercegekről, főherceknőkről, királyapukákról és királyanyukákról elnevezni. (Lásd Stefánia út, Mária Valéria Telep, Valéria tér — et cetera.) A nómen eredeti jelentése persze szinte azonnyomban ellényegtelenedett, jött helyébe az új. S ha meghallom a „Stefánia" szót, nem egy főhercegnő, nem a Habsburg-klán, de még csak nem is egy keresztnév jut eszembe, hanem és fás-bokros térség, melynek útjai szeszélyesen, olykor kifejezetten bohókásan kanyarognak. Ahol nappal focicsaták ricsaja hessenti el a madarakat, este viszont... - El kellett bizonyos időnek telni, mikorra a Stefániái esték kezdtek mind jclentőségteljesebb szerepet kapni életünkben. (Cirka egyidöben a bajúszserkenéssel.) Ám rövidesen eljött az a nap, amikor... Hogy is fejezzem ki magam? Szóval... A Stefániái fák közt szitálni kezdett a homály. A közvilágítás: minimális. A néholi lámpák fényét is kioltja egy-egy'kódarab. Sejtelmes körvonalak. Árnyak. Oldott geometriájú történések. Akár egy szürrealista regény, úgy André Bretonék idejéből. A lány lélegzése nehezül. (A miénk is.) Forróság önti el. (Már mi is lángra lobbantunk.) Ez az a pillanat, amikor a gombok, kapcsok, patentek sehogy se akarnak engedelmeskedni. (Gyártási, netán tervezési hiba? Vagy mégis inkább ujjunk túl reszketős?) Zörgés a bokrok felől. Majd újra csönd. Nem egy árny suhant épp el ott? Parázsló szempár. Feszültség a levegőben. Nyomás! Útána! Az árny száguld, szélsebesen. Nincs előtte akadály. Cikázik a sötétbe rejtezett fatörzsek, bokorcsoportozatok közt, mint egy... Aztán eltűnik a színházból kiáramló nézősereg sűrejében. (Ténymegállapítás, aforisztikusan: a kukkolók gyávasága nyulakéval vetekszik. Gyorsaságuk is.) Romantikus fantáziálásaink egyik fő célpontja: a vár. Tetején tanyát vert az elpusztíthatatlan és dúsan burjánzó növényi vegetáció. Attól csak még csábítóbb, és titokzatosabb. A merészebbek megpróbálnak felkapaszkodni. Óvatosan lépkednek tégláról téglára. Lélegzetvisszafojtva (és szívdobogva) figyeljük őket. Majd eltűnnek szemünk elöl. S mikor visszatérnek, „csodálatos" dolgokat mesélnek. (Olyan is akadt köztük, aki elbeszélése szerint odafönt „eleven" törökkel találkozott.) Időnként rövid újsághír a régi Délmagyarban: X. Y. kisdiák lezuhant a várfalról, súlyosa^megsérült... Nap mint nap elballagok a vármaradvány mögötL A használaton kii üli tiszai bárka úgy áll ott álványain, mint a végső révben szokás. Kormánylapátja rezignáltán szimatolja a-semmit. (A múltkor, hogy, hogy nem, egy csipkésszélű lila bugyi himbálódzott rajta — tanga típus.) Vajon mire gondol? A vizre? A hullámokra? Tiszavirágzásra?... En mindenesetre arra, hogy egyszer, valamikor már találkoztunk, De időközben körülünk — furcsamód — elszivárgott valami. PAPP ZOLTÁN