Délmagyarország, 1986. július (76. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-19 / 169. szám

12 Szombat, 1986. július 19. Színek és helyek „PEDFŐISK" Igen, akkor (ötvenes évek első fele) mi még igy neveztük a pedagógiai (a mai Juhász Gyula tanárképző) főiskolát. Még híre-hamva se a modern kollégiumnak. A lányok a Lenin körúti épületszárnyban laknak, tőszomszédságában a szülészeti és nőgyógyászati klinikának; mintha csak a két épület okozati összefüggésben állna egymással, s nem csupán a véletlen (sokkal inkább a sors) szeszélyéből. Ide fiúknak (szigorúan) tilos belépni. Legföljebb — akkor is csupán meghatározott időre — a magasföldszinti társalgóig merészkedhetünk, hol is a suttogós szavak, asztal alatti lábfej- és térdmorzék, sebtében megcselekedett kézszoritások jelentik (helyettesitik, pótolják, miegymás) az intenzív(ebb) kapcsolati formákat. Jószerével azonban jobbára inkább (vérbő) fantáziánkra hagyatkozhatunk, lévén a társalgóhelyiségben állandó felügyelet. Jobb sorsra érdemes kollégiumi nevelőtanárnők, demonstrátorok, csoportvezetők, DISZ (ifjúsági szövetség, nagy dével)-aktivisták ügyelik a rendet és az erkölcsöt, utóbbit fenemód. Ha teljes sikert könyvelhetnének el, utóbb bizonyára — helyileg legalábbis — kihalna az emberiség, így ellenben... De ki is tudna — hatékonyan — annyi csábnak ellenállni? Akkoriban még nincs tévé, a moziműsor-kínálat is igencsak szűkös: az országhatárok legföljebb a vállalkozóbb kedvű énekes (és ragadozó) madarak előtt nyitódnak. S mi nins ekkor még? Soroljam? Nincs diszkó, magnó (se képes, se képtelen), nincs kiskert, géemká, nyereség (legföljebb extraprofit, már persze negatíve és „odaát"); nincs számitógép, maszek autó, szövetkezeti és ótépés lakás (még csak társasház se)... Van ellenben emháká, lódén, kettőhetvenes unicum, hubertus, kevert, szeminárium (néha rogyásig), kritika (vastagon), önkritika (hol önként, hol nem úgy), „gyűjtsd a vasat és a fémet", „Mártélyról üzenjük az imperialistáknak"... Folytassam? Ily ellentétes pólusok közt hánykolódva az lett volna furcsa, már-már illogikus, ha a serdültebb férfi-ifjúság nem talál rá az ösvényre, amely a „pedfőisk", azazhogy inkább annak kollégiuma (a „József Attila") felé vezet. Ráadásul ezek a „pedfőisk"-os lányok... No, ne értsenek félre... Eszközeikben már-már — ha szabad fogalmazási gubancba bonyolódnom — eszköztelenek. A divat — ekkoriban — elhal a puritanizmus karjai közt; a szerény — és egysíkú — áruválaszték sem igen kedvez a sikknek. Szájat festeni a hét (polgári, kispolgári) főbűn egyikének számít. Sötétkék szoknya, fehér blúz, lapossarkú cipő. Mi maradt igy megkülönböztetőnek? Egy-egy karcsú derék, lankás vagy merészen ívelő gömbölydedség imitt s amott; kék, barna, fekete szemek mélytüze; remek rajzolatú ajakok, édes fülcimpák, aranyszőke pihék a nyakon. A természet e merev körülmények közt, lám, visszanyeri jogait. Majd a folyamat — szükségszerűen — visszájára fordult: s már követeli is. A portásfülkében éjhosszat virraszt Szöllősi bácsi (alias: Venyige). A korban, melynek alapkövetelménye az éberség, figyelme sajátszerűen elkalandozik. Egyesek váltig bizonygatják, hogy ennek oka financiális. (Ne tessék nagy összegre gondolni. Igaz, a forint is markánsabb még akkoriban.) Mások jobbnak vélik, ha szerelmük megvárja a reggeli kapunyitást. Micsoda hajnalok! A női klinika ablakaiban lassan kihúnynak a fények. Friss szél a Tisza felől. A füvön, az ágyások rózsaszirmain harmatcseppek. Újszeged ártéri fái fölé kúszik a Nap, a körúton tejeskocsik zörögnek. Venyige — jól (?) végezve dolgát —, mihelyst megjött a váltás, nyugovóra tér. Egy darabig még várni kell. Legjobb joghurtot venni a „Béke tanszékkel" átellenben. A joghurtot még üvegben árulják, semmi máshoz nem hasonlítható üvegcsében, amiből csak hosszúszárú kanállal — ha van — lehet (nagynehezen) kikanalazni a gyári aludttejet. Egy pedfőiskos lány, reggel hétkor, kezében joghurttal, a lehető legtermészetesebb látvány. A szobatársak cinkosán hallgatnak, s a besúgókat néha — amúgy lánymódra — alaposan elpáholják. Mikor a „bűnös", kezében joghurttal, szobájába ér, körülfogják: „Mesélj, mesélj!" Az ágyak még testmelegek, könnyű kipárolgás csipkézi a levegőt, hálóingek, bugyik, melltartók villannak. „Mesélj, mesélj"... „Képzeljétek, Ő mögéült a Rákóczinak" Hogyhogy mögéült?"... „Hát úgy... Felkapaszkodott a kőalapzatra, onnan meg a vaslóra"... „Fantasztikus... Fantasztikus... És aztán?"... „Jött a rendőr... Lámpát villantott. ,Hát maguk mit csinálnak itt'"... „Játszunk"... „Játszanak... Hogyhogy játszanak?"... „Csak úgy"... „Az állam taníttatja magukat, van szép ösztöndíjuk, a dolgozó nép helytáll maguk helyett... Maguk meg... játszanak"... „Igen... igen" Ideje volna megkomolyodni... Ideje... Na, tűnjenek el..." „Igenis"... „Ő közben lecsusszant a lóról... .Igenis'"... „És még? És még?"... „Csókolóztunk"... „És még? És még?"... És még vakon hiszünk benne, ha szerelmünknek netán végeszakad, leállnak majd a villamosok, a harangok elhallgatnak, délelőtt besötétedik... PAPP ZOLTÁN GYÖRKÉ ZOLTÁN Kőszobrok ez a zöldár égy folyó két partjára vetett minket valaki földöntúli varázsló még i összehúzhatná a partokat mint ablakon a függönyt de ha elindulnánk is csak távolodnánk egymásnak háttal állunk mint mozdulatlan húsvét-szigeti kőszobrok s már az idők végezetéig így morzsol zúgat a szél KISS BENEDEK Nap-hal-nap Melege volt a Napnak, leszállt a tóba fürödni. Álcázta magát halnak, kezdett pikkelyesedni. Szikrázott rajta a pikkely, ahogy a hullámok hátán lubickolt önfeledetten, kövéren, pontyöreg-sárgán. Föl-alá bukott a vízben, szórta magáról a halpénzt, belevakulva néztem, mígnem az égre szállt ismét. Szárítókötél-sugáron felleg-törülköző lengett, kékbe terítette, ráhevert a Nap és napozni kezdett, én meg borzongtam lent a zöldben, mert aznap nem láttuk többet. Buda visszavívása 1686-ban Buda visszafoglalása, mondhatjuk, Bécs ostromával kezdődött. A Habsburg birodalom és a keresztény Nyugat 1541 óta tűrte, hogy Magyarország büszke fővárosának tornyain lófarkas lobogó lengjen. Hisz ez végül is jórészt a magyarok baja volt. De amikor 1683-ban Kara Musztafa seregei kis híján megvalósították a török politika nagy célját, és majdhogynem elfoglalták Bécset, akkor igen hamar létrejött a Szent Liga a török birodalom végvidékét jelentő országunk felszabadítására. És, tegyük hozzá, mindez az után történt, hogy a magyarok jelentős része a török uralmat a kisebbik rossznak kezdte tartani. Budavár visszavivásának előzményei közé tartozik a Thököly-felkelés is: az ostromban jelentős szerepet játszó Petneházy Dávid például a Habsburg-ellenes mozgalom főtisztje volt, s akkor állt Lipót császár mellé, amikor a török politika cserbenhagyta Thökölyt. Buda visszavívása természetesen jeles napja történelmünknek, de ugyanakkor fölöttébb összetett esemény. Egyrészt azért, mert, hogy úgy mondjam, nem nekünk foglalták vissza Budát, és nem is miattunk: a magyarokat épphogycsak odaengedték meghalni a Liga Lotharingiai Károly és Bádeni Lajos vezette seregei mellé. Benczúr Gyula híres képén az akkori hadvezérek és főtisztek mindenike megtalálható, azok is, akik később Rákóczi hívei lettek (Bottyán János), és az is, aki főként a későbbi harcokban tűnt ki (Savoyai Jenő). Két olyan katona, aki 1703 után könnyen szembekerülhetett volna egymással, ha a híres Prinz Eugent nem a franciák frontjára küldi a parancs; ő ugyanis mint a magyarországi harcok szakértője, először Rákóczi ellen kívánt indulni ...A Budát ostromlók közül sokan alig két évtized múltán, egymás ellen fordították a fegyvert. Másrészt ne felejtsük el, hogy Buda visszavívása egyben a város pusztulását is jelentette. Számos, a török uralom idején elhanyagolt, de azért meglevő középkori műemlékünk ekkor semmisült meg. A Benczúr képén szintén látható költő-katona, Koháry István írta annak idején egy levelében, hogy „az fölső város, azon szerint Mátyás király vára is éppen mind elromlott és összeégett". A sereg német, olasz, spanyol tagjait ez nem nagyon érdekelte, inkább a szabad rablásból adódó előnyökkel, a polgári lakosság irtásával és fogságba hurcolásával törődtek. Mai történelemszemléletünk bonyolultabban látja a dolgokat, mint az 1936-os, amelyet Ohmann Béla szárnyas-keresztes angyala tükröz; a Bécsi kapu mellett Buda visszavívói hősök voltak, de nem angyalok. Viszont a történelmi kérdések kibogozása nem az évfordulókra emlékező kiállítások feladata. Épp ezért a negyven köz- és magángyűjtemény anyagából válogató Bánkuti Imre és számos társa igen helyesen tette, hogy a történelmi esemény bemutatása köré egy nagyívű művelődéstörténeti körképet épített fel. Amit a Budavári Palota déli szárnyában látunk, annak a „Magyarország a XV!l.—XVUl. században" címet is adhatnánk. Festmények és metszetek, céhládák és pecsétek, térképek és emlékérmek tükrözik a barokk világ szemléletmódját, meg — több-kevesebb pontossággal — a város és a vár történetét. És természetesen láthatunk fegyvereket is, magyarokat, törököket egyaránt, még sisakká alakított főpapi kalapot is. Elgondolkodtató, mennyi leleményt, szerkesztő és díszítő fantáziát fektettek készítőik egy-egy markolatvédő kidolgozásába vagy egy pisztoly nyelének gyöngyházornamentikájába. A formatervezett rakéták korában szinte jólesik elandalodni a régi szép időkön, amikor még kézműves eszközökkel gyilkolta egymást az emberiség. (Képeinken: Thököly Imre (rézmetszet), Francois-Eugéne de Savoie-Carignan — Savoya hercege, Szulejmán nagyvezér elhagyja Magyarországot 1686 novemberében (korabeli röplap ismeretlen német mestertől — rézkarc). SZÉKELY ANDRÁS r'- f -