Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-07 / 133. szám

I Dániel Dénes megértő lélekkel hall­gatta Cosimát. Hol bólogatott, hol a fejét csóválta, arcán őszinte megren­dülés. Hogy Sándor tönkremegy a nagy hajszában, hogy a vállalat minden léhűtője helyett csak ő... hogy a gyomra majd kilukad, és hogy ráadásul ez a Pocsátkó... ez a Pocsátkó... — Nem kell részletekbe pocsát­kóznod, ismerem az ipsét — mondta Dániel Dénes komor biccentéssel. Cosima halvány mosollyal nyugtázta a, valljuk be, gyönge poént. Rendes fiú cz a Dédé, igyekszik jópofáskod­ni, mint hajdan, a gimiben, de egy­részt hol van az már, másrészt Po­csátkó az Pocsátkó, és nem viccté­ma, Pocsátkó maga a végzet, májté­pő keselyű egy sorstragédiából. — Mióta ő a főosztályvezető... — nem mondta tovább, szép, hosszúuj­jú, ragyogókörmű kezét élével a tor­kához illesztette. Feje tragikusan előrehajlott, úgy nézett hosszú sötét pillái alól a nagy égszínkék (még mindig a régi égszínkék!) szemével a deltás, meglepően fiatalos, szinte ró­zsásbőrű Dédére. Ezt bezzeg nem fogja az idő, ezt a régesrégi imádó­ját, ezt nem, Sanyi legalább tiz évvel öregebbnek látszik. Ugyan mi a tit­ka? Dánief Dénes nem árulta el a tit­kot. Hogy nyeszlett gimistaként, s fülig szerelmesen Cosimába, vadul sportolni kezdett, úszni s majd jó­gázni is. (Igaz, ntig ő a hosszakat rótta az uszodában meg az erdőben futkosott, Csónyik Sanyi, a twiszt­bajnok életre-halálra csókolódzott Cosimával, sőt tovább is jutott, mert a lány már gyereket várt, amikor összeházasodtak.) Egy majdnem — életmentés története Tanácsot azonban szívesen adott Dédé. Ám Cosima kényesen rázta fejét az állásváltoztatás gondolatára. „Hova menjen? Álljon be valame­lyik vállalati géemkába? Minden va­lamirevaló széken ül már valaki, éde­sem!" Ez az „édesem" szívenütötte Dédét, Cosimának ez a szavajárása sugarakat hozott a múltból, érezte, hogy lángolni kezd az arca, de egyet­len belső intéssel le is állította a'gye­rekeskedést. Fantasztikus önuralom­mal, a bö]£> atya pózában társalgott tovább. (Eképp kellően lehűtve azt a nyári hevületet is, mikor a strandon egyszer Sanyi távollétében ő kente fel a napolajat Cosima pipacspiros, gyönyörű hátára.) Végülis légzésterápiát ajánlott a megviselt barátnak. Adott három jó­gakőnyvet is — egy újat és két régit —, tanulmányozza. Lelkére kötötte Cosimának: csak az egyszerűbb gya­korlatokat végezze, s nehogy bele­merüljön a szellemi jógába, mert az — pláne ilyen idegállapotban, mint a Sanyié — veszélyes is lehet. Az intelem hatott. Csak épp ellen­kező irányban. Csónyik Sanyi fittyet hányt a szimplább gyakorlatoknak, ő rögvest a tumó-hő fejlesztésére szolgáló gyakorlatsorba esett bele. De mert az első félórában nem sike­rült annyi tüzet merítenie a természet nagy raktárából, hogy ne fázzon anyaszült meztelenül, kedvét vesztet­te. — Most meg — panaszolta Cosi­ma — az élve-eltemettetéseket bújja gyanúsan. Milyen jiarhaságokat ad­tál te neki. Dédé? Dániel kissé sápadt hangon ma­gyarázta: igenis, a nagy mesterek valóban teljesen kikapcsolhatják életműködésüket, s mintha téli ál­mot aludnának, eltemettethetik ma­gukat pár hétre vagy hónapra. Na de ez csak afféle kuriózum, ezt csak olyan tudná megcsinálni, aki egész életét a jógának szentelte. Na és per­sze a nemi önmegtartóztatás, mint előfeltétel... — Hát ez az egy már megvan hoz­zá! — búgta bele Cosima a telefon­ba. Majd, a szájára ütve: — Jaj, most elszóltam magam. Pedig épp jön... Csónyik magához ragadta a szót és a kagylót. Elragadtatva közölte, végre látja már. hogyan teheti nevét halhatatlanná. Rögvest bérek egy szép, kies sírhelyet szülővárosának őskertjében, s odatemetkezik.,, mondjuk egy hétre. Bár ez messze van Szádhu Haridász négy hónapos rekordjától, mégis magyar rekord lesz. Sőt: a legek legje! Ezt csinálja utána valaki, ha meri! A bejelentés megdöbbentő volt. S méginkább az, hogy Csónyik Sanyi, a szalmalángember tántoríthatatla­nul ragaszkodott álláspontjához. Még névváltoztatási kérelmét is be­nyújtotta: Téli Álmosra módosítan­dó a Csónyikok becsületes nevét. Dániel hasztalan próbálta lebe­szélni az őrült tervről. Hisz egy auto­gén tréninget nem tud végigcsinálni, hát akkor hogyan uralná a szívmű­ködését, a légzését? Hogyan hozza majd vissza magát? Csónyik, azaz­hogy immár Téli Almos azonban fél­resöpörte az észérveket. — Ha kibírtam tizenöt évet a BLAMACS-nál... — legyintett gő­gösen. — S különben is: itt áll a te könyvedben, hogy hinnünk kell ön­magunkban, a saját csodálatos szer­vezetünkben... Nem tudta folytatni, kifogyott a szuszból. Asztmatikus köhögésro­ham jött rá. Le kellett feküdnie. — Asztmás is? ^.kérdezte Dédé Cosimától. A nő tanácstalanul hüm­mögött. — Mindenesetre tartsd rajta a szemed! Holnap jövök! Másnap, július kilencedikén Csó­nyik-Téli eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. A BLAMACS-nál azt mondták, egy hét fizetésnélküli szabadságot vett ki. . — Át akar verni bennünket! — Nélkülünk fogja csinálni! Ne­hogy megakadályozzuk! Cosima odavolt. Lóhalálában rohantak Zöldbe­rénybe. Jól sejtették,' A régi temetőben már kiásott sir és kellően berúgott sírásók társaságá­ban találták Csónyik-Télit. Már csak a tanácselnökre várt, s az anya­könyvvezetőre, akiket az utolsó percben telefonon invitált ideiglenes .sírjához. Legyen hivatalos tanúja is a nagy vállalkozásnak. — És én? És a gyerekek? — zo­kogta, sikoltozta Cosima a Téli Ál­mos feliratú — s egyelőre még üres — koporsóra borulva. — Büszkék lehettek rám! — verte mellét az elszánt koporsótulajdonos. — S ha már itt vagytok, nem is vá­rom tovább a protokollt. Dologra! — intett a két sírásónak, s még egy­egy pohár rumot töltött beléjük. — Aztán el ne felejtsétek: itt az árpa­mag, tessék jól bevetni a sirt és ön­tözni is, mert úgy hiteles; dokumen­tálni kell, hogy nem jártam föl leve­gőt venni. — De szépen beszélsz, dezsvír, hukk! — lelkesült az egyik ásós. Dánielnek végülis egy ötszázasába került, hogy a sírásó-duót eltérítse az érdekes melótól. Majd a két részeg távozta után valamit súgott barátja fülébe. Méghozzá olyasmit, amin ugyancsak elgondolkodott. S némi hümmögés után lemondott az élvetemelésről. Hazautaztak. Másnap délután feldúlt női hang sújtott Dédé fülére a telefonkagyló­ból. — A te hülye tanácsaid... már megint! — Mi történt? — Sanyi bement a vállalati nagy­értekezletre.. . — Igen... és? — Fölszólalt és megkritizálta Po­csátkót. — Helyes. Megérdemelte! Én mondtam Sanyinak: az élveeltemet­tetés nem kunszt, az lenne valami, ha megmondaná a vé.,. — Te ördög ügyvédje! Te! — Ej, de hisz ezzel mentettem meg az életnek! — Inkább temettük volna el, egy hétre? De igy! Örökre elásta magát, érted, örökre elásta... TE GYIL­KOS! És Cosima belesírt, belezokogott, beleüvöltött a telefonba. SIMÁI MIHÁLY Méz, méz termett # méz... GYENES KÁLMÁN KÉPRIPORTJA

Next

/
Thumbnails
Contents