Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-23 / 146. szám

8 Hétfő, 1986. június 23. Megvehetjük a korcsolyát... Idestova négy éve indult az akció. Téglajegyekkel. Társadalmi összefogásra épülő beruházásként. Talán kicsit rosszkor. Rosszkor, mert már egyéni, családi gazdasági helyzetünkkel voltunk elfoglalva. Társadalmilag csak a morgásban fogtunk össze: hol a beígért jégpálya? Nos — aki nem hiszi, járjon utána —, innen, az idei 26. hét első napjától úgy látszik, a télen már használhatjuk. Az általunk „beleadott" anyagiak elenyésző százaléka ellenére. A hőérzékelők megérkezésének pillanatában (öt darab kell belőlük, április 30-ig kellett volna „befutniuk") felkerülhet a pályára a hűtőbeton. A mintegy 25 kilométer hosszú hűtővezeték kiállta a nyomáspróbát, tehát semmi i akadálya nincs a téli nyitásnak. Persze, ha bízunk a hőérzékelőkben. Az 'elkészülés végső határideje jövő augusztus, de ebben már olyan munkálatok is benne foglaltatnak, amik nem feltételei az üzemelésnek. A déli lelátó alatt helyezkedik el ugyanis a hűtőgépház, igy ha az északi lelátó nem készül el, nem baj, büfé nélkül lehet korizni, csak hűtés nélkül volna nehéz. Pillanatnyilag a lelátó támfalait építik, a hatalmas 'betonpilonokon folyik a munka, összesen 16 darab tartja majd a szerkezetet. Mintegy négyezer köbméter homokkal töltik föl a pálya környékét. A külső hűtőtávvezeték is bent van már, a hűtőbeton — szakértők mondták — villámgyorsan készül. Vörös János építésvezető szerint tökéletesen tartják a határidőt. A későbbi fejlesztésekre a kivitelezés legelső fázisától gondoltak: a majdani tetőszerkezetek alapjai, a szigetelések és egyebek bontás nélkül valósithatók meg. Ha egyszer mégis kerül pénz az eredeti „jégkomplexumhoz", csak tovább kell majd építeni, nem elölről kezdeni. Az optimistábbak vásárolhatnak korcsolyát. Azért vonjuk le a tanulságot: vigyázni kell mostanában a közadakozásra számító beruházásokkal. Regős Éva Palméról, svéd szemmel Lázadóból miniszterelnök Mint arról lapunkban beszámoltunk. ösztöndíjasként egy svéd újságíró ismerkedik mostanság lapunk munkájával, a város néhány intézményével, Magyarország és Közép-Kelet-Európa jellegzetességeivel. hars-Erik Sommarmyrt, az östersundPosten munkatársát bemutatandó, az alábbiakban adjuk közre kollegánk egyik — minden bizonnyal nekünk sem érdektelen — írását. * Február 25-e volt és mí-' nusz 23 fok. Sveg városában két kollégámmal álldogáltunk a hidegben, vacogva, várakozva egy helikopterre. Fényképezőgépekkel és jegyzetfüzetekkel felszerelkezve, valahol fönn, a svéd hegyek legtetején — Olof Palmét vártuk. A jelzett időpont után vagy félórával hallottuk csak meg a levegőből a gepzúgást, a helikopter landolt és a miniszterelnök máris üdvözölt bennünket. Egyszerű téli sapkát, dzsekit, eléggé viseltes nadrágot hordott — mindennek tünt, csak éppen politikusnak nem. — Kicsit késtem, ne haragudjatok, fiúk! — fordult hozzánk azonnal. — Fáztatok? Rövidesen gyűlésre ment, az idegenforgalom szakemberei szervezték. Nézegettem őt közben. Figyelt, egyetlen pillanatra se látszott Közömbösnek — mint rendesen, mindent tudni akart e területtel kapcsolatosan is. Nem mondhatom, hogy nagyon hosszú időt töltöttem vele együtt, hiszen máris indult tovább, ezúttal- már autón, kis, kanyargós, eldugott hegyi utakon, a vagy 130 kilométerre levő úticél felé. Évente kétszer tett hivatalos országjáró körutat, ám valójában mindig mindenhol jóval többet akart lótni. A hegyekben találkozni a faipar illetékeseivel, beszélni az éppen válságban lévő iparágak vezetőivel — figyelt, figyelt, hallgatta őket; nemcsak az igazgatókat, hanem a munkásokat és a tinédzsereket, a háziasszonyokat és a kisgyerekeket is. Ez volt a tipikus, az igazi, palmei magatartás. Ügy vettem észre, mindig volt ideje mindenkire. Időt tudott szakítani magának kormányfői teendők és magánéleti elfoglaltságok közepette is, hogy találkozzon tiltakozók delegációival és gondban lévő közösségek képviselőivel, munkásokkal és értelmiségiekkel, parasztokkal és diákokkal. Olof Palme legelső megjelent könyvének címe ez volt: Meghallgatni a tömegeket. Azt hiszem, a világon nagyon kevés miniszterelnök élte át olyan mélyen ezt a könyvcímet, mint ő. Svédországban köztudott, hogy öreg vidéki hölgyek, a nagyváros bajaival küszködő fiatal fiúk, cserzett arcú bányászok és könnyen elszomorodó köOlof Palme három nappal halála előtt, Sveg város polgármesterével zépkorú hölgyek egyaránt Palménak írtak, ha úgy érezték: valamilyen nagyobb segítségre van szükség. Intézmény volt egyszemélyben. Ilyen minőségben igyekezett válaszolni minden levélre, mindenkinek ... Három nappal ama bizonyos február 25-i találkozás után, három nappal azt követően, hogy ott a hegytetőn beszélt velünk — a gyilkos golyó áldozatául esett. Hogy az a golyó egy őrült vagy egy politikai indítékból gyilkoló bérenc fegyveréből származott-e — még ma, 120-nál' is több nappal halála után sem tudja senki. Mi, svédek a mai napig nehezen értjük meg: egyáltalán, valóban lehetett ellensége? Neki? Hogy milyen ember volt? Nekem a békegalambot meg a harciasan küzdő oroszlánt egyaránt eszembe juttatta mindig. Nagypolgári miliőben született és nőtt fel, apja jobboldali politikus volt, de a fiatal Olof a szociáldemokrata munkásmozgalomba sodródott, s politikai nézetei akkoriban szilárdultak meg, amikor az Egyesült Államok több college-ában tanult. Ahol látta a szociális feszültségeket. feketék és fehérek, gazdagok és szegények között — és lázadó lett. Bizonyos szempontból az maradt egész életében, érett fejjel, higgadtabban is. Éles nyelve és ragyogó intellektusa miatt a svéd parlament talán egyszerre leggyűlöltebb és legszeretettebb személyiségének számított, nem mindennapi karakteréből adódó stílusa miatt polgári politikai ellenfeleivel szemben nemegyszer cinikusnak is tűnt, mint többször megírták róla. Holott tulajdonképpen csak arról volt szó; nem akadt az országban vele azonos fajsúlyú, hozzá hasonló karizmatikus képességekkel rendelkező ellenfele. Ezért veite körül tisztelet még legelszántabb politikai ellenlábasai részéről is — hiszen rendkívüli egyéniségének hatása alól senki sem volt képes igazán kivonni magát. Mennyire volt nagy állam férfi, jelentős békepolitikus, nagy ember — mi svédek, talán nem is tudjuk igazán megítélni. Csak most, hónapokkal halála után kezdjük megérteni és megérezni, igazából kit, mi mindent is vesztettünk el vele. Van egy svéd vers, valahogyan így hangzik: „ha nerri adsz rózsákat, mikor éltem, ne adj halálom után sem". A temetésére több mint száz országból érkeztek államférfiak.. A valamikori lázadó, a mindig a barikád első vonalában küzdő ember 55 évet élt. Millió rózsát kapott életében — de még halála után Is. Lars-Erik Sommarmyr Víz, sár, sás Baktó. Nevét az 1500-as évek derekán a környékén élt Bak családtól származtatják. Ahol ma házak vannak, hajdan gyümölcsös volt. Az Algyői út, a körtöltés és a vasúti töltés határolja. Állandó lakóinak számit* 1592. Boltja, orvosi rendelője nincs. Nyilvános telefon is hiányzik még. A területeken egyetlen presszó, cs a nemrég nyitott műszaki böngészde képviseli a kereskedelmet. A hét végi kerteket 1972-ben kezdték osztani. Számuk ma 892. Baktó része a csupán köznyelvben hasznait Oncsatclcp, ami nem más, mint az 1940-ben létesített Országos Nép- és Családvédelmi Alap rövidítése. Itt — de más telepeken is — 1941-ben ennek az alapnak a támogatásával hosszú lejáratú hitellel építettek házakat. Töltés védte Szegedet az árvíz ellen. Ez — Hosszútöltés vagy Sárgatöltcs — még imitt-amott megtalálható. A Sziliért sugárút végétől a Fehcr-tóig húzódó gátat az 1765-ös árvíz után emelte Dugonics András. A Ladvánszky utcán át, a Bika-tó partján sétálva hallgattam a csöndet, mikor valamilyen „karmester" beintésére békakoncert kezdődött. A kiserdőben rigók, általam ismeretlen madarak feleseltek egymásnak. Feléledt a tó, az erdő. Él a víz, tiszta, sértetlennek tűnik a természet. A körtöltés lábánál a zöld fák között fehéren virít a Tarján IV. számú iskola kezelésében levő Napsugár tábor. Éppen egy hete adták át az 1B05 ember közel 9 ezer órás társadalmi munkájával bővített épületet, ahol egyszerre 500 diák tud pihenni, tanulni, játszani. Innen vezet a Pihenő utca Oncsatelepre. Ezen vezették a városba az Irma-majori ivóvizet, s itt hagyták a hatalmas betonlapokból készített szervizutat. — Nehéz volt megszerezni, de végül mégis sikerült. Ügy hallottam, a tanács sokat segített ebben — mondja Kondász György a 14. szám alatt. — Nincs járda az önök oldalán — jegyzem meg. — Ne legyünk telhetetlenek, bár nagyon kellene. Tudomásom szerint azt is kapunk. Persze mi, a lakók rakjuk le, s ha kell, anyagi áldozatokat is vállalunk. — Mit tud a gázról? — Semmit. Arról sajnos nincs szó, pedig mi is baktóiak vagyunk. — öslakó? — Nem. Két éve költöztünk ide az "Északiból". Itt hűvös van. A csönd és a kert megfizethetetlen. A beonúttal pedig a városhoz kapcsoltak bennünket. A fiatalember a vizet és a szenes központi fűtést maga vezette be, a kitűnően berendezett szobák az ő és felesége ízlését dicsérik. A szomszédban lakik Nemes Ferencné. Tíz éve került ide, szereti a két utcából álló közösség, hiszen utcabizalminak választották. Nyugdíjas, van ideje ügyintézni. Neki is, mint a többieknek a járdalap a fő gondja. Szabad idejét a telep történetének kutatásával töú'i. — Ez kérem előbb Lavorfalva volt. Oka van ennek. Ide a szegény emberek kezdtek betelepülni, építeni sárba, lapba, mocsároa. innen a neve — magyarázza vendéglátom. Egyik versében így fogalmaz: „Szeged közelében kis domb van, víz, sár közepében .Szegény ember oda rakja fészkét, / Sásból, szalmából, mint a fecske, /Itt a telek nem került pénzbe". íme a mai népköltészet darabja. — Hányan élnek a tóparton innen? — Ügy 120-150-en. Tudja, mi kellene? Nyilvános telefon, mert sok az öreg, a kései segítség miatt sokukat elvitte már az infarktus, aztán jó lenne, ha az a buszos ABC hetente ide is bekanyarodna egyszer-kétszer. Miért vagyunk mostohák? Alkotmány utca 88., Kocsis Attiláné tanácstag. A rekkenő hőségben is készséges a közügyekért. — Itt a Ladvánszky utca sarkán áll már a telefonfülke, de higgye el, nem vagyunk telhetetlenek, kellene másik is, a telep végére. Gond a csatorna. Az emésztők a magas talajvíz miatt nem szikkasztanak. Most talán tervezik, így legalább van remény. A gázhálózat 60 százaiékas, de építik folyamatosan, közös hozzájárulással. — Panaszkodok még: 28 családnak nincs vezetékes ivóvize, ahol van, arra gyanakszunk, hogy fertőzött, csakúgy, mint a talaj, de nincs rá pénzünk, hogy megvizsgáltassuk ... Jót is mondok: hamarosan hozzák a betonlapokat. A lakók rakják le, s úgy szeretnénk, ha minden utcában legalább az egyik oldalra jutna. A mozgó ABC! Errefelé is eljárhatna! Üjra panasz: szörnyű veszély forrása az Algyői úti gyalogos átkelő. Mivel nincs iskolánk, így Petőfitelepre járnak a gyerekek, ők pedig szertelenek. Sokat segítene egy sebességkorlátozó tábla, záróvonal és az előzés megtiltása. — A tanácstag tömör nyilatkozata ez a közérdekekért. . Akik panasszal vagy ötlettel keresik, szerdánként délután 3-tól 5-ig megtalálják az Acél utcai pártházban. A Lugas presszó Bakló dísze, s egyben egyetlen szórakozóhelye. A gazda, Csontos Ferenc tavaly júniusban nyitotta dekoratív, tiszta, kényelmes eszpresszóját. Kellemes átsétálni a parkosított udvaron. Bent színes tv, és udvarias kiszolgálás fogad. Gyerekeknek ötféle fagyit kínálnak, felnőtteknek „méretesre" hűtött italokat, süteményeket. . Az út másik oldalán a •konkurencia, a „Tyúkász". — Tényleg konkurencia? — Igen. Nekem alig szállítanak például sört, s az a vendéglő negyedosztályú. Nem akarom magam sajnáltatni, de fagylaltból nehezen jön össze még az adóra való is — mondja a tulaj. Az is gond, hogy alig van átmenő forgalom, pedig a saját telkéből szakított ki autóparkolót is. Picit rossz helyre sikeredett a Lugas, majd egyszer a Baktói sor és a 47-es út szélesítésével tovább zsugorodik a telek. Ez hát ma gaktó. így élnek itt az emberek gyönyörűen ápolt házakban. Akad még jó hír: talán megoldódik Tarjánból a gyalogos átkelés a kertvárosba. A villamos végállomásánál levő lépcső tükörképét építik meg a körtöltés túlsó felén. Ács S. Sándor Nehéz a postástáska Mindent ráfoghatunk a Magyar Postára, csak éppen azt nem, hogy kapitalista módon dolgozik. Nem hajtja a látványos hasznot, s embereit sem sanyargatja gonosz tőkés módjára. Viszi, hozza a híreket, s ellát bennünket bélyegekkel, képeslapokkal. Berkeit házi szóhasználattal különbözteti. Osztályozza hivatalait, s a maga (módján címkézi. Az elkülönülés sajátosságaként az ötödosztályút értékesebbnek titulálja az elsőnél. A népesebb falvak postahivatalai például a negyedosztályúak táborába sorolódnak. A napokban e megtisztelő rangot viselő hivatalok vezetői tanácskoztak Kisteleken, s ott derült ki, hogy ha minden cég úgy vigyázná az állam pénzéi, mint a posta, mi ^dhatnánk kölcsön millió<at a bankoknak, és nem fordítva. Aprólékosan könyvelik a kisablakokhoz érkező, s az onnan .távozó forintokat, hogy nyomban nyakon csíphessék, ha valaki szándékkal kívánná megbontani a bevétel és a kiadás egyenlőségét. A mindennapos helytállás nagyobb örömei és apró gondjai sorolása közben a postai napszámoiok serege igencsak berzenkedett a rájuk zúduló „előírászuhatagtól". Tormálisnak, haszontalannak vélték azokat, s számuk csökkentését javasolták. A fővárosból érkező főfő ember csendet erőltetett szabályzatot védő válaszaival, így hiába reménykedett másfél napon át a három megyéből érkező postamesierhad, hogy a többszörösen megtapasztalt észrevétel szabállyá formá.ódik majd. Természetesen, nem szegte kedvüket az elutasító válasz, nert előtte már kicserélték véleményüket a hivatali munkáról, s körülbelül erre számítottak. Kicsendült még, hogy igen csak nehéz lenne a postástáska, ha vállalkozna ember, aki cipelné. Köztudott, hogy a postásmunkáért nem állják a sort az emberek, s maholnap már arra bízzák az üze<netközvetítést a posta ós ügyfelei között, aki éppen arra jár. Mindamellett levelezési kedvünk, hírvágyunk kiapadhatatlan, hiszen milliókban számolják az évente átadott üzenetet, tonnákban mérik a ládánkba dugdosott újságokat. Ennek okán a szegedi postaigazgatóság három megyét egybeölelő területén :íz-lizenegy millió kilométert futlak a postakocsik. Fölvetődött, hogy i tanyasorok közt döcögő postássutók jobban nyelik a benzint, mint a kövezett úton száguldó társaik, s az üzemanyagnormák nem egészen igazodnak ehhez. Részletes tájékoztatás közben ajánlották a mai postamestereknek, hogy sűrűbben kövessék nyomon az úttalan utakon bóklászó postásautókat, nehogy illetéktelen célokra is használódjanak. Meg is tennék szívesen, mondta egyikük, csak a hivatali kerékpár nem a legalkalmasabb jármű a rajtaütésre! Nincs olyan ember e honban, kinek a telefonról ne völpa véleménye. A; hivatalvezetők tanácskozásán hallottak úgy summázhatók, hogy pillanatnyilag még a reménye sincs meg az „ázsiai állapot" megszüntetésének. Közszájon forog, hogy több mint 12 milliárd forint az évi veszteség az elmaradt telefonhívások miatt, de 300 milliárd forint kellene, hogy utóiérhesse magát a posta. Ez idő tájt mindössze 20 milliárd forint körüli öszszeget költhetnek a telefonszerelők, s így az európai színvonal még várat magára. Nem is ábrándoztak erről a kisteleki postásértekezlet résztvevői, a végén már beérték volna azzal, ha fölemelnék a kerékpár-karbantartás évi díját. Hiszen a pedált taposó táskacipelők állandó panasza, hogy a szolgálati biciklik drágák és hamar fölmondják a szolgálatot. A zsírozásért, olajozásért utalható pénz —; tapasztalatuk szerint — már hírűi sem ér annyit, mint mikor a szabályzatba foglalták. Az észrevétel elgondolkodtató, mert a posta nemsokára új szolgáltatással lep meg bennünket. Hangos levelet — kazettára rögzített szöveget — továbbít majd a címzetthez. Csekélyke súllyal terhelve a degeszre tömött postástáskát... Majoros Tibor