Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

8 Szombat,' 1986. június 21. MAGAZ HUNYADI ISTVÁN Fordíthatatlan létezés Kiégett, megszokott táj. Lent nyújtózik a park és fái évről-évre délcegebbek. Tarlott füvén kutyus ha átszalad. Álmomban látok hófútta csúcsokat. Elvágyom innét, de késtem, nem cserélhetek, unott időmön se fordíthatok ma már, idehelyezett véletlenek sora. Másfajta létre vágyom, de fordítani sorson nem lehet, szoros bőrömből ki se léphetek. A levegőm kifogy, ennyire futotta, csak vágyam dob fel idegen tájakat, kínálkozóbb, igézőbb lányokat. Az ingem Nesszus-ing, majd egyszer veleégek, a csontjaim kivásnak, de sorsot nem cserélek! LAKATOS ISTVÁN Átrium mortis Az emberélet útjának felén az a vadon mögöttem tövig égett — Láttam vetülni árnyát feketén a könyörtelen beteljesülésnek. Valahová vezettek lábnyomok; egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb — Ez adatott, e múlás nélküli idő, e csorba látóhatár, e könnytelen homok. Micsoda szerelem fúlt itt a porba! Mentem tovább, sikoltó pusztaságon át, hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva, s nem vár a vándor többé változást. Ekkor, ahol újabb kör tüzterében a táj fényt kap s az üldözött egész megélt sorsával ismét szembenéz, sötét kapu magasodott elébem: «Ki itt belépsz... Beléptem. Színek és helyek KOLOZSVÁRI TER Mikor a Kolozsvári tér felé baktattam, már kiskoromban is mindig úgy éreztem, mintha egy másik világba ereszkednék alá. A Petőfi sugárút, ahol laktunk, „jobb" környék volt, különösen az egyetem előtti rész. Amint elhagytuk a nagykörutat, már kezdte elő előrevetni árnyékát a külváros. A Szivárvány-kitérőnél, tehát a Faragó utcánál kanyarodtam mindig jobbra. A 25. szám alatti házban lakott férjével, két gyerekével apám húga. E házról is regényt lehetne írni (mint a legtöbbről, de erről talán mégis valamicskével több okkal): tisztes szegénység és munkásöntudat keveredett benne igen erőteljes lumpenproletár beütésekkel. A családias, eszemiszommal összekötött, „az-utolsó-falatot-is-megosztom-veletek"-féle összeborulásokat látványos veszekedések követték. Majd az asztalos felvágta ereit; a cipőgyári munkás baltával kergette utcára gyerekeit; az emeleten lakó ősi foglalkozású hölgy össze különbözött (később férjévé lett) állandó barátjával... Gyakran fékezett mentő a ház előtt. Vagy éppen a szomszédos Veresács utcai rendőrőrszobáról ballagott át komótosan az ügyeletes poszt, mert, ugye, „röndnek muszáj lönni".,. A Kolozsvári tér felett többnyire mocsárszag úszott. A környező utcák nyílt árkait „fölözte le" és sodorta idáig ilyenkor a szél. Egy hatalmas tüskéket növesztő, bokorszerű fa lombjai alatt gyülekeztünk. Engem, a távolabbról érkezettet, a „gimnazistát" — a szó az itteni nyelvhasználatban nagyjából-egészéből szinonim lehetett az „áruló", a „nyamvadt", az „úri" szavakkal — gyanakodva, már-már ellenségesen fogadtak. Eleinte — bevezetésképp — kaptam egy kis verést is. De mire az ütlegekbe beleszoktam volna, abbahagyták. A környékbeli fiúk többsége inaskodott valahol. Járt a tanonciskolába, amit maguk közt rendszerint csak „toci"-ként, később „tociegyetem"-ként emlegettek. Nagyra nőtt, langaléta srácok, de beesett mellkassal, sápadtan, hosszú karjaik, lábaik úgy csápoltak, mint a rák ollója. Nehéz volt kiismerni a helyi viszonyokat. A „vezérek" szerepe időszakosan változott. S hasonlóképpen képlékenyek voltak a szomszédos utcákból verbuválódott bandák, „gengek" is. A tegnapi barátok holnap ellenségként néztek egymással farkasszemet. Nem tudhattam, vonzalmaim, ellenszenveim nem fordulnak e másnapra visszájukra? Otthon rendre óvtak a Kolozsvári tértől, de én mindegyre visszavágytam (és -szöktem) oda. Ehhez képest az otthoni kipárnázott, illatos világnak tűnt, ahol meseszerű hősök mozognak, a fekete fekete, s a fehér valóban mindig fehér. Itt érdesebb körülmények közé keveredtem. Aki erősebb volt, uralkodott. „Legyőzte" a másikat. Ami körülbelül annyit jelentett, hogy megüthette, sértegethette, elszedhette az aprópénzét (nagyobb úgysem volt nála, többnyire még apró se igen), kisebb személyes értékgyárgyait; ha kegyetlenebb volt az átlagosnál, szidhatta testvéreit, esetleg szüleit. Kicsiben afféle- ököljog-társadalom volt ez, saját törvényekkel és morálkódexszel. Az erő határozta meg a struktúra alapvonalait — mai szóval (és ésszel) valahogy igy mondhatnám. De nem volt híjával a romantikának sem. Sajátszerű legendák keltek lábra időről időre a Kolozsvári tér árnyas lombjai alatt... Vasárnap a Szabadság téren játszik a nagy Fradi — szállt a hír szájról szájra... Mások Zsákról beszéltek, a csodakapusról, aki egy, a „vinklibe" vert szögön tartotta a revolverét. A legenda szerint Zsák még soha nem kapott gólt. S amikor egy meccsen végül mégis bevették hálóját, lekapta a pisztolyt és főbedurrantotta magát... Az alsóvárosi temetőben egy tiszt részegen botorkált a sírok közt, díszkardjával döfködte a hantokat, mikor valami hirtelen visszarántotta; azonnyomban szörnyethalt a rémülettől; csak másnap derült ki, hogy az egyik döfésnél átszúrta és szinte odaszegezte köpenyvégét a hanthoz... A moziban egy pár az oldalpáholyban vetítés közben szerelmeskedett; hirtelen felgyújtották a villanyt, s az ijedtségtől úgy maradtak, összeragadtan, mint a kóbor ebek; lepedőt teritettek rájuk a mentők, úgy szállították el őket... Ki találta ki mindezt? — örök titok maradt. A kamaszfantázia regényíróként megszégyenítő hévvel burjánzott. Órákig tudnám felsorolni az egy-egy mondatba sűrített „történeteket", amelyek hol vészjóslón, hol misztikus ködbe burkolózva keringtek köztünk, miközben a sarki paprikamalom előtt fájrontkor piros ördögökre emlékeztető malmosok álldogálltak és gyanakodva bámulták a teret. t A múltkor összeakadtam az egyik régi sráccal. Nem a ringben tanulta a bunyót, a táncot ellenben a Petőfi sugárút és a Földváry utca sarkán, a „Zsidó"-nál (Klein bácsi tánciskolájában). Túl az ötvenen, nyugdíj felé. „Nos?" kérdeztem. „Cukorbaj. Reuma" mondta. „Üss vissza" mondtam. „Mint akkor". „Nem megy" mondta. „Már nincs hozzá erőm". Majd kissé sántítva elindult a Kolozsvári tér felé. PAPP ZOLTÁN A röszkei kádármester NAGY LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA