Délmagyarország, 1986. június (76. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-17 / 141. szám

Kedd, 1986. június 17. képernyő Kis családi derű ..Vannak-e módszerek, technikák, .trükkök' arra, hogy az eletet jobba tegyük a magunk szamara?'' Ez volt az cgvik kérdésé a Csaladi vásárnap című magazinműsornak, atyiely az egyre javuló színvonalú Csaladi kör külonk;adásának tekinthető. Kevesen lehettek, akiknek nem volt jobb dolguk vasárnap délután, s tevét nézték. Közülük is a trükkösebbek bizonyára rábeszélték magukat, hogy kedvtelve figyeljék a két rokonszenves házaspár, Gryllus Dániel és Kővary Katalin (zenész. rendező), illetve Szőllős Péter és Szeszler Anna (tanárok) beszámolóit a kiegyensúlyozott élet „titkairól", és sok egyéb, lazán, vagy szorosan kaocsolódó témáról. A kevesbe trükkérzékenyek viszont alighanem Popper Péterrel értettek egyet, ö azt mondta: akinek nehéz családi problémákkal kell szembenézni, bizonyára dühösen hallgatja a műsorban megszólalókat. Akinek nincs pénze, autója hét végi kirándulásokra, nincs nyaratója, nincs elég szabadsága, hogy a szünidőt (bárhol) a gyerekeivel tölthesse, és még sok mindene nincs, ami a kiegyensúlyozott, derűs elet foltetele lehetne — annak mutathatunk -boldogságra vezető trükköket! A jó érzést aligha, a vérnyomása, az biztosan felszökik. Az ismeretterjesztők örök dilemmája derengett föl Popper Péter szavai, a magyar családok többségé felé tett gesztusa nyomán, A „szemléletformálás" elnyűtt fogalma mögött rejtező, ismeretterjesztő jószándék es a rideg valóság csap össze mindannyiszor, valahány Családi vasárnap-szerű műsor (előadás, beszélgetés, ankét, újságcikk stb.) megjelenik. Mert: szabad-e lemondani az ember gondolkodásának, valamihez való viszonyulásának, „hozzáállásának" befolyásolásáról'' Viszont van-e értelme a szemlelet változtatásának ha ettől a valósag tényei jottányit sem változnak? Hányléle nézőpontból érdemes szemlélni ugyanazt a dolgot? S mi az objektív haszon abból, ha az ember mindig azt a nézőpontot választja, melyből pillanatnyilag előnyösen lát? Ha végigtrükközi az eletét? Teheti, hisz a pótcselekvések száma legalább annyi, mint a valódiaké . . . Például: kényszeres evőket volt szerencsénk megismerni a szóban forgó műsorban. A kényszeres eves nagyjából azt jelenti, hogy az ebben szenvedőknek ugyanúgy orom, bánat, siker, kudarc, semmi, minden — ok az evésre, mint a másféle késztetésüeknek mondjuk az ivásra. Isten tudja, bármint igyekszem formálni a szemléletemet, győzködve magamat, hogy a „kényszeresek": betegek, segíteni rajtuk: kötelesseg, mégis folyton az egeszsegügy varázsszava jut eszembe, a megelőzés. Ami ez esetben annyit tesz nagyjából, hoe" ha minden értelmes, felnőtt embernek megadatik az értelmes, hasznos cselekvés lehetősége — akkor nem fog pótcselekedni. Derűjét fokozandó nem kell trükkökhöz folyamodnia mert bizton tudja, adódó problémái, konfliktusai vagy megoldhatók, vagy kezelhetők, hiszen ö és környezete erre van berendezkedve Amen Szép álom, ugvebár? Valóra válásáig mit tehetnénk? Szemléletet formálunk, s mondjuk: ha már pótcselekszünk, válasszunk valami ártalmatlanabbat, mint az evés, az ivás, a dohányzás, a drogozás... Mondjuk: nézzük a Családi vasárnap műsorát! Sulyok Erzsébet Változó prológusok Nagy írót hallgatva Nagy írót hallottam beszélni tegnapelőtt, vasárnap este fél 8 utántól, egészen pontosan 19 óra 35-től 20 óra 23-íg. Mitől lehet ebben a minősítésben ennyire biztc« az ember? Mondhatnám, mindattól, amit fő művéről, az évszázad magyar irodal,mának egyik legcsodálatosabb regényéről, az Iskola a határonról összeírtak. Hivatkozhatnék arra, hogy amit Tőle hallottunk, százszorosan tobb volt annal, mint amit a műsor címe ígért: Az étheren át. Írok, költők, rendezők a rádióról. Elmondhatnám: egyszerűen szenzációs volt. ahogyan a riportert, a hol jószándékúan fontoskodó, hol állítólagos jól értesültségével (kiderült) komoly bakokat lövő Salamon Istvánt időről időre „helyretette". Szerényen és okosan, nem bántóan és nagyon-nagyon határozottan. Fölidézhetném, hogyan minősítette utólag egykori rádiómüfaj-elméleti irományait, az önirónia, a higgadt (ön)értékelés és a mély, igényes elemzes mesteri példázataiként, rekonstruálhatnám, hogy miután a riporter „újszerűnek" nevezte a szóban forgó írásokat, olyasféleképpen válaszolt, hogy „édes jó emberem, ha senki a világon nem írt ilyenekről azelőtt, persze, hogy újszerűnek számítottak." És: „nem értettem többet a rádióhoz, mint egy utcai járókelő." De: „az utcai járókelő azért nem hülye." Most jöhetne az ellenvetés. hogy mindez legföljebb csak rokonszenvesen nagyvonalú szemelyisegre, de semmiképpen sem nagy íróra vall. Erre replikázhatnék úgy, hogy elmondanám, irodalmi ténykedéséből mi mindenre is derült lény ebben a háromnegyed órában, idézhetném, hogy többek között ilyeneket is mondott: „ a retorika a valódi prózának halálos ártalom", s utalhatnék arra is, ami zárta ezt a műsort. Elmondta a nagy író. hogy 1945 szilveszterén, amikor pár hónapja már a rádió irodalmi osz tályán dolgozott, minden munkatárs természetesen otthon, családjával akarta tölteni az ünnepet, valakinek viszont csak bent kellett maradni a rádióban. Ci vállalta. Egy lélek se volt az egész épületben, „én meg ... játszottam a tánczenét a magyaroknak . .. Egyedül, teljesen egyedül . . Egyszál cigány ... £ vén cigány ... Jó volt." Ezzel fejeződött be a műsor, s bizony, ha most indokolnom kellene, miért mondom, hogy nagy írót hallottam vasárnap este a Magyar Rádió 3. műsorában, müveinek erőteljes ajánlása után csak a nevét írhatnám le. Ügy hívják, hogy Ottlik Géza. Viszont tényleg — miért? „Valami elképesztő, hihetetlen bölcsesség árad ebből az emberből" — mondta váratlanul, fél 9 előtt pár perccel a feleségem, amikor kikapcsoltam a rádiót, és folhangositottam a tévéu Mexikó Bulgária elleni küzdelmét bambulandó. Féktelen forróság tombolt a lakásban, állt a levegő még az erkélyen is, távolról, a Tisza fölött lassan felénk vonultak holmi sötéthasú, komor viharfellegek. Mégsem tudtam figyelni semmi másra, csak az Ottlik Géza nevű, az imént hallott nagy íróra. Meg azt sem mondhatnám, hogy a feleségemnek a hirtelen beállt röpke csöndben elhangzott, drámaian egyszerű megjegyzése foglalkoztatott volna. Amire persze el kellett volna mondanom, hogy igen. igy van, hogyne, de ettől még, sőt, sokszor ennek ellenére, és ezzel együtt, és a MÜ, az, ami igazán fontos és •.. Mindezek helyett a kacéran vakító fehér papírlap elé ültem, és írni kezdtem. Hat ezért. D. L. Kiállítás nyílt nemrég a Móra Ferenc Múzeum Kupola Galériájában. A'z első meglepetés: a szokatlanul népes publikum a lépcsőfeljárókon álldogált, az alkotó es a megnyitó pedig a lépcsőfordulóban. Mintha egy stadionban lettünk volna. Aztán hamarosan jott a második furcsaság. A beköszöntőt mondó néprajzkutató meglehetősen keveset beszélt. Inkább megszólította az építészt: mit gondol erről, amarról, ö meg szépen, sorjában mesélt, válaszolgatott. Egyszóval, érdekes, tanulságos disputa szemés fültanúi voltunk. Miért idézem e különös tárlatnyitást? A példa kedvéért. Hogy így is lehet csinálni. Párban, többes számban, közvetlenül, már-már demokratikusan. Persze, van, aki csak legyint az efféle alternatívákra. Elvégre a képzőművészeti közélel mindenképpen laposodik. Csinálhatjuk a beköszöntőket verssel, zenével vagy párbeszédes formában: a lényeg ugyanaz marad. Egyre kevesebben járnak kiállításokra, egyre érdektelenebbé válnak a megnyitások. Gyakran alig lézengenek néhányan a termekben: mindenki rosszul érzi magát. A művészek a feleslegesség érzetével küszködnek, a közönség viszont az alkotón és a megnyitón sajnálkozik. A szervezőkkel, rendezőkkel természetesen nem törődik senki. Pedig ők is zavarban vannak. Az elfecsérelt meghívók és plakátok, a haszontalan munka miatt. Magyarázatok bőségesen akadnak. Ott van a tévé, ott vannak a géemkák: ki ér rá manapság az eleven kultúi.ival foglalkozni. Még azok sem, akiknek voltaképpen ez lenne a dolguk. És ez már kardinális hiba. Emlékszem: a hatvanas évek környéken valami kisebbfajta ünnepnek számított egy-egy izgalmasabb, színvonalasabb bemutató. A megnyitókon jelen voltak a művész rokonai, közelebbi es távolabbi kollégái, nem is szólva néhány rajztanárról, újságíróról vagy tanácsi emberről. Ügy nézett ki az egész: a képzőművészet azért a közügyekhez tartozik. Ehhez képest feltűnő a visszaesés. Ma már belügyi érdekeltségről is alig beszélhetünk (vagyis tisztelel a kivételnek). A televíziózás, a filmezés korában naivság lenne a kiállítási megnyitók látványos népszerűségéért hadakozni. Különben is, az a fontos: alkalomadtán megnézzük a csalogatóbb tárlatokat. A belügyi, szakmabeli érdektelenséggel azonban nemigen tudok mit kezdeni. Tényleg ott tartunk: az egyik képzőművész már nem kíváncsi a másik kiállítására? Hát akkor mire kíváncsi? Hiszen ők tudják a legjobban, micsoda lehangoló érzés, amikor nyomasztó űr van az ember korul. Vagy hol vannak a rajztanárok, egyáltalán, az amatőr alkotók? Akik maguk is tárlatokat rendeznek, s félszemmel már a művészi rangra kacsintgatnak. Ugyanakkor mégsem figyelnek a kortárs művészetre, egyersmind a megnyitások szöveges kommentárjaira sem Szöveges kommentárok! Eszembe jut egy ominózus példa. Közepes színvonalú grafikák a falakon, a levegőben pedig nagy nevek röpködnek. Az ismert műtörténész Adyra, Bartókra és az egyetemes emberi kultúrára hivatkozik. Egyik festő ismerősöm ekkor megkérdi tőlem: tudod-e, ki ez? Naná — biccentek neki. Nem, nem — csóválja a fejét —, ő a szakma papja. Vagyis arról beszélek, hogy a kiállítási premierekkel együtt többnyire a megnyitó személyek is devalválódtak. Ci volt a szakma papja, a másik a semmitmondó lírikus, a harmadik pedig a tárgyilagos, precíz és unalmas elövezető. Tudom: roppant nehéz frissen, tartalmasan, röviden fogalmazni. A,m az is bizonyos: az üres, személytelen és felszínes prológusok csuk tovább ritkítják a közönség sorait. Szerencsére, ellenpéldák is vannak: miként a bevezetőben éppen egy ilyet említettem. Más kérdés, hogy nem várhatunk csodákat az efféle megoldásoktól. Legfeljebb időleges felélénkülést. Ilyenformán viszont azt kell meggondolnunk: mit lehet tenni e sajátságos válsághelyzetben. Szükség van-c minduntalan kiállítási megnyitókra? Ügy hiszem: nem. Annál is inkább, mivel egy meglehetősen avas örökséggel van dolgunk. Ahogy pedegógiánk is egyféle merev, diktatórikus metódust örökölt a porosz neueléslöl, úgy a tárlatnyitások szisztematikus, ünnepi, színpadias feltupírozását is romantikus, akadémikus hagyománynak tarthatjuk. Egy olyan szemlélet továbbélésének, mely szerint az alkotók minden egyes kirukkolása díszes, hangsúlyozott keretet érdemel Holott a pályakezdések, az életmű-bemutatások mellett legfeljebb csak négy-öt érdemes alkalom létezik. Amit egyébkén! a művészek tudnak a legjobban. Szó, ami szó: életszerűbbé, koncentráltabbá és minőségelvübbé kellene alakitununk képzőművészeti rendezvényeinket. Igy talán visszalophatunk még valamit egykori elevenségükből, jóízű méltóságukból. . Szuromi Pál Jugoszláv művészegyüttes Szegeden Jól választottak, akik úgy döntöttek, megnézik a jugoszláviai „Bránko Radicsevity" művészeti ének- és táncegyüttes vasárnap esti feliepését a vasutas művelődési házban. Az ország távolabbi vidékeiről is érkeztek, a közönség soraiban a délszlávokon kívül igen sok magyar volt. Az előadáson meglátszott, hogy magas fokon képzett, rutinos amatőr együttesről van szó, a hivatásosok között is megállná helyét. Nem is csoda, hiszen, mint Vojiszláv Glisity, az együttes vezetője elmondta, 1936-ban alakultak, „Sloga (összetartás) Amatőr Énekegyüttes" néven, s azóta megszakítás nélkül működnek. A „Bránko Radicsevity" nevet 1960 óta viselik, létszámuk jelenleg a különböző szekciók utánpótlásával együtt 600. A tagság munkásokból, főiskolásokból, egyetemistákból áll. Szekciói nagy népi zenekar, tam burazenekar, dzsesszzenekar, szavalócsoport; s a legnépesebb, a 350 tagú folklór csoport. Minden csoportban van alsó és felső tagozatos „pionír" (úttörő), haladó ifjúsági és előadó-tagozat. Alakulóban a vegyes kórus is Az együttes jelenleg a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségeik meghívására másodszor szerepel Magyarországon. Turnéjuk során vendégeskedtek már Battonyán, Deszken — szegedi fellépésük volt a búcsúelőadás. Korábban eljutottak Amerikába, Afrikába, Ázsiába, de Európa valamennyi országába is. A rendkívül gazdag repertoárjukból az előadás első részében szerb táncokat láthattunk, észak-bácskai cigány szerelmi táncot, szerémségi táncokat, kelet-szerbiai oláh juhásztáncokai, majd az Eroopera stilizált részletét mutatták be balettelemekkel, zárótételként pedig a Timok kórnyéki népi táncokat Az előadás második része rendkívül látványos, stilizált tánccal kezdődött, majd a dubrovniki „Lidzso" következett, mely egy erőteljes népi beütésű váro6i táncot mutatott be, ősi húros hangszer egyhangú zenéjére. A bánáti román nemzetiség táncainak bemutalásál a koszovói területről követte a „Rugovo" szvit, stilizált harci jelenet dobzenére. Magyar csikóstánc, Száva menti táncok. majd ismét a rumai tamburazenekar következett. A műsor nagyjelenetének forgatagát szűnni nem akaró, viharos taps ismételtette meg. Külön elismerés illeti az együttes zenekarát — amely mindvégig tökéletesen működött —, és a műsor szervezését, melynek köszönhetően ez a két és fél órás előadás egy perc szünet nélkül, folyamatosan zajlott le. Nem hagyhatjuk szó nélkül a népviseletek szépségét sem. Berkes Akos Marxista diákakadémisták ülése Japántól Jászberényig Hosszú ével^ óta zajlik rnár vita arról, mennyire érdeklödnek a mai fiatalok a marxizmus általános kérdései, napi dolgaink, a helytörténet iránt? Pontos, minden oldalról igaz választ aligha adhatunk, de egy biztos — négy évvel ezelőtt az ország több középiskolájának kezdemé^ nyezésére megalakultak a marxista diákakadémiák. Az első próbálkozásokat követően az idén immár harmadik alkalommal Szegeden, a KISZ Csongrád Megyei Bizottsága Politikai Képzési Központjában tartották országos felolvasó ülésüket. Miv^íl a Magyarországon működő háromszáz iskolai és városi közösség ötven pályamunkával jelentkezett ezen a tanácskozáson, az előbb leírt kérdés mennyiségi mutatóira akár pozitív választ is adhatnánk. De a mennyiség, mint tudjuk, még kevés a sikerhez. Tegnap, hétfön délelőtt Hegyi Andrástól, a találkozó egyik szervezőjétől azonban azt is megtudtuk, hogy ma már az élet legkülönbözőbb kérdéséit boncolgató dolgozatokra számíthatnak a zsűri tagjai. Mielőtt néhány címmel is szolgálnánk, a legjobbak közül, meg kell említeni, hogy a háromnapos tanácskozáson négy szekcióban vitatkozhattak a középiskolás fiatalok. Szó volt a nemzetközi élet főbb kérdéseiről, többen gazdasági témákat dolgoztak fel. Az egyik szekció napjaink hazai kérdéseivel foglalkozott, néhányan pedig a helytörténeti kutatások eredményeiről számoltak be. Most pedig következzen néhány név és cím a legjobbak közül. Csupor Erik kaposvári gimnazista „Népi kultúra vagy narodnyikizmus?" cimü dolgozatával került a legjobbak közé. Komjáthy Attila nyíregyházi diák „Kötvények Magyarországon, avagy az elfekvő pénzeszközök mozgósítása a gazdasági reform keretében" címmel irt dolgozatot. Nagy Annamária, aki szintén a nyíregyházi Széchenyi gimnázium tanulója a japán gazdasági csodáról, s annak előzményeiről állította össze munkáját. Szintén Japánnal foglalkozott a kaposvári Rencze Veronika, míg a jászberényiek, igy Cserháti Erika, Kaszab Zsuzsa helytörténeti dolgozatokkal jelentkeztek. Bár kiemelkedő sikert jelentő szegedi dijakról ez évben nem számolhatunk be, dicséret illeti a Radnóti, a Ságvári, a Tömörkény gimnáziumban, valamint a textilipari és közgazdasági szakközépiskolában e témakörrel foglalkozó körök munkáját. Ami viszont kézzelfoghatóbb szegedi siker: minden bizonnyal a negyedik diákakadémista találkozót is városunk rendezi, hiszen a helyi szakmai, tudományos háttér, az itt dolgozó diákkorok munkája garancia arra. hogy a megfogalmazott célok is megvalósulnak. Ezek pedig igy hangzanak: a jövőben is segíteni a fiatalokat az érdeklődésüknek megfelelő politikai, gazdasági Jémák kidolgozásában, szélesíteni a marxista diákmozgalmat, s megőrizni azt a sokszínűséget, amelyből kiderül: a mai tizenévesek sokkal inkább foglalkoznak napi gondjainkkal, a társadalom problémáival, mint hinnénk. B. Z. Holland kórus hangversenye A MÁV Hazánk Munkáskórus közelmúltbéli, hollandiai vendégszereplésének viszonzásakent Szegeden vendégszerepel a hollandiai Markelóból érkezett férfikar: a MA.V-kórussal közös bemutatkozó hangversenyüket holnap, szerdán délután 5 órakor rendezik meg a Rákóczi utca I szám alatti Vasutas Művelődési Házban, A holland kórus műsorában klasszikus kórusművek, valamint a holland népzene legszebb dalai szerepelnek. A MÁV-kórust Illés Mihály vezényli, közreműködik: Szűcs Judit, SVrhuszter Krisztina (ének), Markó Júlia (cselló) és Delley József (zongora)