Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-10 / 109. szám

98 Szombat, 1986. május 10. Kollégám a mennyországban Amikor folyton köhécselő, minden lében kanál újságíró kollégám, Akari János letette háromezerkétszázadik rázós riportját a főszerkesztő asztalára — eltökélve, hogy ezúttal is késhegyig érvelni fog a megjelenés érdekében — meghőkölt kissé. Az olvasásra való hátrabicsaklós fotelszékből nem az öreg Nyugi pislogott rá fejcsóválva, hanem egy száraz csojjtváz. Borzalmasan vigyorgott, kollégám azonban máris magához tért és tréfának vette. A vén vaskalapos! — gondolta — hogy kimaszkírozta magát. A riportért cserébe átvett egy borítékot. Csakhogy a borítékban nem jutalom volt, hanem megfellebbezhetetlen végzés, amely igy szólt: Nincs tovább, tessék a pennát letenni! Átestél két infarktuson, köhécselsz, mintha fizetnének érte, a lélek megunta a benned lakást. Betöltötted az 52. évet, az e szakmában hőbörgők átlagos életkorát, mehetsz a pokolba. János nem volt betoji alak, de ettől megállt a szívverése. Látta, hogy komoly a dolog, átment hát könyörgésbe. — Hadd éljek még legalább pár évet. Ilyenkor oly gyönyörűek a lányok... szeretnék horgászni, fűben hemperegni... — Fogd már be! Nem érek én rá veled diskurálni, tavasszal mindig sok a dolgom, várnak a kórházban, a klinikákon. Tudhatnád, az első vonalban harcolókra sűrűbben hull a golyó mint az ordó. Nem én tanácsoltam, hogy újságíró legyél. Ki-ki a maga mesterségébe pusztul bele. A szabónak elszakad az élet fonala, a házmester beadja a kulcsot; az utazó elköltözik másvilágra; a kertész elmegy ibolyát szagolni; az órásnak üt az utolsó órája; a zsurnaliszta leteszi a tollát stb. Ne okoskodj, hanem készülj ! Kollégámnak ríhatnékja támadt. Oly elhagyatottnak érezte magát, mint a fa tetején maradt üres fészek. Már csak abban bízott, hogy simán beengedik az örök üdvösségbe. A kaput azonban zárva találta. Kopogott — semmi nesz. Ám mintha belülről horkolást hallott volna. Két ököllel kezdett dörömbölni. — Szépen vagyunk — zsörtölődött mérgesen, megfájdult kezét tapogatva. — Hát itt sincs fegyelem?! Végre kulcs csikordult a zárban és Szent Péter álmos-morcosan kidugta bozontos fejét: — Megbolondultál, he? Mi az ördögöt akarsz ilyenkor? Csak délelőtt van félfogadás. Hagyj aludni, gyere holnap tízre! Bevágta volna a szárnyas ajtót, kollégám azonban betette a lábát a küszöb mögé. Az öreg portás erre oktatóra vette a szöveget. — Értsd meg, te kalahüttyös, rosszkor jöttél. Az Úr, az angyalokkal együtt, ez idő tájt minden nap az Éden kertjében sétál. Kikapcsolódásra neki is szüksége van, nem gondolod? Na, kerülj beljebb, hogy az ördög vitt volna el, majdcsak kitalálok valamit. A kapun belül Péter bátya silabizálni kezdte a cédulát, amely kétséget kizáróan igazolta, hogy kipurcant lélekkel van dolga, majd némi állvakargatás után odafordult a nagy fényességtől hunyorgó kollégámhoz: — Mivel a mai kihallgatásból, jobban mondva, a minősítésedből már úgysem lesz semmi, menj az ajtó mögé és maradj csöndben. Holnap, garantálom, te leszel az első. A vén kapuőr ezzel újra beverte a szundit, Akari János pedig egyre nyugtalanabb lett. Nem bírta soká, kikukkantott az ajtó mögül. Aztán, látva, hogy a kutya sem törődik vele, előjött nézelődni. A fák törzse ezüstösen fénylett, aranyló ágaikon meg akkora gyémántok csüngtek, hogy a hires Kohinoor elbújhatott mellettük. Már úgy volt, hogy visszamegy a szemet nyugtató félhomályba, ahova állították, amikor nagy kerek térség tárult eléje. Itt tobzódott csak igazán a sugárözön. Amit látott, attól elállt a lélegzete. A tér kellős közepén akkora trónus ragyogott, hogy támlája beleveszett a magasba. E gigantikus ülőhely szikrázott a briliáns, a rubin, a smaragd, a zafír, a topáz, az ametiszt, az opál meg a többi kincs tömegétől. Köröskörül arányosan kisebbedő fotelek, karszékek, hokedlik, puffok, sámlik sokasága. — Még ilyet! — kiáltott föl János kollégám, s rögtön megint elfogta a kíváncsiság. Fogta magát és ráült az isten trónjára. (Ismerte a protokollt, ki másé lehetett volna az a tünemény?) Kényelembe helyezte volna magát és lehajolt, hogy megnézze, nem rakhatna-e valamit a lába alá. S íme a csoda! Mindent látott, ami a földön történt. Látta a legyet a piacon, a szút a fában, bolhát a gatyakorcban. Hogyne látta volna, hogy egy békésen sétáló embert agyonlőnek az utcán, s a tettes igyekszik kereket oldani. Ez a galádság annyira felbőszítette, hogy fogott egy keze ügyébe eső széket és a gazfickóra hajította. S mint aki jól végezte dolgát, tovább lézengett erre-arra. Az Úr és kísérete késő délután érkezett meg a sétáról. Ki-ki leült a maga helyére, ám Gábriel arkangyal hiába forgolódott, nem lelte a magáét. Arról szó sem lehetett, hogy az istent közvetlenül — Jézus segítsége nélkül — megszólítsa, a fiúisten azonban egy aranyszőrű báránykát simogatott. Szerencsére az Úr észrevette, mi a baj, s rögtön belekiáltott a szelektorba: — Péteeeer, gyere elő! A hang zengéséből a kapus semmi jót nem hallott ki, ezért úgy somfordált gazdájának színe elé, hogy egy zabszem nem fért volna be neki... — Ki járt itt, amíg oda voltunk, vén haszontalan!? — mennydörgött az isten. — Se-e-e-enki — nyögte az égi kulcsok kezelője, és behúzta a nyakát. — Ne hazudj! Kit engedtél be ide? — Uram, irgalmazz! Én csak egy csóró újságírócskát engedtem be, úgy fázott odakint az istenadta, de ő azóta is ott rostokol az ajtó háta mögött... — Na végre! Kerítsd nekem elő azt a csibészt, de azonnal! A te mulasztásodról majd később csevegünk. A percmutató még nem forgott körbe, kollégámat már lökdöste Szent Péter a trón elé. — Beszélj, fiam! — szólalt meg az Úr, jóval enyhültebben, s valami emberi érződött a hangjában. Az igazat mondjad bátran. Fogj hozzá, hallgatlak! És az én bugyután tiszta szívű, jog- és igazságkeresésben elpusztult barátom kitárulkozott. Az isten nem szólt közbe, csak szelíden nézte az ítéletre váró idétlenséget, majd így szólt minden harag nélkül: — Nagy marha vagy te fiam, de én megértelek. Jót akarsz, de balul ismered az embereket. — Kinyújtotta oldalt a kezét, mire Rafael cédulát nyomott a markába. — Nézd, írás van róla: azok közül is többen imádkoztak a halálodért, akiknek az ügyét felkaroltad. Türelmetlen vagy, mint az én Jónásom volt Ninivében. Ha rögtön nem úgy cselekszenek, ahogy te szeretnéd, elküldöd őket melegebb éghajlatra. Hát ez nem megy. Amint a szép búzának is vagyon ocsúja, s a földnek terméketlen szikje, úgy az emberek sem lehetnek csupa makulátlanok. Gondold csak el: ha én is olyan hebehurgya lennék, mint te, és fejbekólintásokkal próbálnám megtorolni, valahány gazság történik a földön, már rég lehajigálhattam volna innen az egész berendezést. Ezért én inkább a föld szépségében gyönyörködöm, s derűsen várom: az emberek majdcsak úrrá lesznek . önnön gyarlóságaikon. Hogy mikor? Sajnos, ezt az isten se tudja megmondani. Á beállott csöndben halkan szólt a szférák zenéje. Kollégám, magába roskadtan, már ott tartott, hogy kerekperec megvallja a bölcsen jóságos öregúrnak, hogy ő meggyőződéses istentagadó, nincs tehát semmi helye az urukat folyton dicsérgető angyali seregletben, az isten azonban megelőzte: — Tudok én rólad mindent. Mivel több benned az erény, mint a bún, mellőzzük a káderezésedet. Van egy csöpp eszed és szeretsz önállóan gondolkodni — ezért a pokolban volna a helyed. De te makacs istentagadásod ellenére is imponálsz nekem. Maradj itt, majd szólok Belzebubnak, hogy ne várjon. Azt akarom, bennünket szórakoztass igazságaiddal. Nem változik majd semmi, de legalább Tddódik kicsit az égi egyhangúság és unalom. F. NAGY ISTVÁN KATONA JUDIT Lódzi látomás Az első percben már enyémek voltak a ruhámhoz érö élők és a hollak, kik emlékekel cipeltek át a téren s mentek egymással szemben falfehéren. Megfordultak utánam. Én utánuk. Láttam élőkön átzuhanni az árnyuk. Lánggal, virággal járkáltak az élők s csak jöttek, jöttek a múltból visszatérők. A Piotrowskán kiégett ősz kísértett egy piros villamosból engem nézett s szivárgó könnytől fénylett kitakarva egy kékszemű, ősz lengyel férfi arca. „Giccsadóból" nemes művészet A

z utóbbi öt évben csaknem egymilliárd forinttal járult hozzá a Művelődési Minisztérium keretében működő Kulturális Alap az eszemeileg L és művészileg értékes művek létrehozásához, terjesztéséhez, és a kiemelkedő művészeti események megszervezéséhez. A teljes állami támogatáshoz mérten csekély, de külön támogatásként mégiscsak tetemes összeg háromnegyede a Filmfőigazgatóság, a Kiadói Főigazgatóság, a minisztérium művészeti főosztályai által kezelt úgynevezett szakmai alapokon, negyede pedig a központi kulturális alapon keresztül áramlott ki ^ művelődés szinte valamennyi területére. A kulturálisjárulék befizetését és támogatását illetően hagyományosan a színház-, a zene- és a táncművészet vezet. A Játékszín működését például annak megalakulása óta a Kulturális Alap fedezi; évről évre milliókkal járult hozzá az Alap ahhoz, hogy a Rock Színház fennmaradjon; s hogy például ai Országos Filharmónia teljesíthesse kultúrpolitikai céljait. A hiradófilmek, valamint a Balázs Béla Stúdió alkotásaihoz jelentős arányban az Alap adta az anyagi fedezetet, és támogatta — csupán az utóbbi egy-két évből hozva példát — az Egy parasz(család története című dokumentumsorozat, a Daliás idők és az Innováció film előállítását. Anyagilag közreműködött a szovjet filmek fesztiválja, a munkás-filmnapok, a játékfilmszemlék, s például az Egri Nyári Egyetem programjainak megszervezésében, a megyei moziüzemi vállalatok műszaki berendezéseinek korszerűsítésében, és több mint tízmillió forinttal támogatta a kiemelt magyar, szovjet és más külföldi filmek forgalmazását, például a Napló gyermekeimnek, a Redl ezredes, a Harctéri regény, a Ragtime cimű filmekét. Úgyancsak számottevő összegek jutottak a különböző nyári színházak, például a Gyulai Várszínház, a Pécsi Nyár produkcióira, és támogatta az Alap a hazai együttesek külföldi és a külföldi társulatok magyarországi vendégszereplését. Némiképp enyhített a nehéz helyzetben levő hazai filmgyártás és forgalmazás gondjain is. Kultúrpolitikailag nem kevésbé fontos feladat az igényes irodalmi alkotások elismerése, megjelentetése, és azok eljuttatása az olvasókhoz. Az Alap támogatásával látott például napvilágot az utóbbi években több Bartók- és Kodály- évfordulós kiadvány, ily módon díjazhatják évről évre a Szép magyar könyv kiállításának legszebbjeit, s az Alap biztosítja többek között azt is, hogy az ünnepi könyvheti antológiákat féláron vásárolhatják meg az olvasók. A képzőművészetben a legjelentősebb összeggel a különböző képző- és iparművészeti alkotások megvásárlását támogatják. Hozzájárulta!^ a többi között a pécsi Csontváry-gyűjtemény gazdagításához, a Komárom megyei levéltár berendezésének kiegészítéséhez, a Győr-Sopron megyei Patkó-hagyaték, a soproni Storno-gyűjtemény megvásárlásához. A kulturális támogatások gyakran sok millió forintra rúgnak, máskor csupán néhányszor tíz- vagy százezer forintra, ám minden esetben jelentősen enyhítenek egy-egy intézmény gondjain. Ez utóbbi — viszonylag kisebb — összegekkel főleg a központi Kulturális Alap siet a hozzá fordulók segítségére, de a saját, a tanácsi, a helyi pénzek ily módon kiegészülve gyakran nagy értékű beruházásokat tesznek lehetővé. Jó példa talán erre a közelmúltból a szombathelyi képtár közművelődési blokkjához, a sárvári Bartha-féle üveggyűjtemény vásárlásához, a szekszárdi német bemutatószinpad technikai felszereléséhez, a szentgotthárdi orgona javításához, a kecskeméti, a veszprémi, a békéscsabai, a debreceni zeneművészeti szakközépiskola, illetve .zeneiskola hangszerbeszerzéséhez nyújtott támogatás. A Kulturális Alap intézménye csaknem két évtizedes, megújítása pedig ötéves múltra tekinthet vissza, és léte első percétől betölti — Olykor zökkenőkkel — funkcióit. Legutóbb a művelődési tárcánál miniszteri értekezlet foglalt ilyen értelemben állást. A kulturális támogatásra fordítandó és az utóbbi időszakban évente némileg növekvő összeg valójában a közvélemény által csak „giccsadóként" emlegetett járulékból jön össze. A kizárólag szórakoztató produkciók után ugyanis a kulturális intézmények meghatározott járulékot kötelesek az Alap számlájára befizetni, ebből segili az Alap az igényes és anyagi támogatásra szoruló művészi vállalkozásokat. E befizetések gyakran több millióra rúgnak, máskor viszont indokolatlanul alacsonyuk. Az utóbbi évek egyik legjobb „üzletének" számitott'például a Kulturális Alap szempontjából is a Ben Hur cimű kétrészes amerikai film, amely után hatmillió került erre a számlára, a Jedi visszatér, valamint a King Kong egyenként körülbelül hat és fél milliót hozott. Az ugyancsak amerikai Apokalipszis ennek a „milliós sornak" csupán a végefelé helyezkedik el a maga kétmillió forintjával. Járulék fizetésére kötelezettek természetesen a könyv ki adók és a krimik, a lektűrök és a szakácskönyvek után. Jellemző, hogy i kiadók 1980-ban például 55 kiadvány után fizettek járulékot, 49 kiadvany után saját bevallásukból, a további hat kiadvány után már a Kiadói Főigazgatóság minősítése alapján. A következő évben az Alap könyvbevételei emelkedtek, azót^ azonban az innen származó összegek évente nagyjából azonos szinten vannak. Amiből ugye az következik, hogy ma sem jelenik meg több könnyű olvasmány, mint öt éve... Az egyik legnagyobb befizető kulturális intézmény a Hanglemezgyártól Vállalat, könnyűzenei felvételei után. Az ő tízmillióinak egy része azonban mégsem valamely más kulturális területeket támogat, levén, hogy a komolyzenei hanglemezkiadás maga is nagymértékű támogatásra szorul. Jócskán járulékfizetésre kötelezett az Országos Rendező Iroda, ők v iszont joggal teszik szóvá, hogy (még) nem sújtják hasonló terhek a gombamód megs/aporodMt más műsor rendező irodákat. I uramod vervny járulékot fizettek be az utóbbi években a színházak, amelyből ugyancsak arra lehet következtetni, hogy a bemutatott sekélyes színvonalú darabok száma nem, vagy alig növekedett. Mindenesetre, „giccsadózott", és ezért legfeljebb négy forinttal drágább árú jeggyel nézhettük meg Pécsett a Kaviár es lencséi, u József Attila Színházban a Hálószoba-komédiát, A Kulturális Alap intézménye összességében tehát bevált, s ugyanakkor ismételt korszerűsítésre is szorul. , , DEREGÁN GÁBOR k