Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

H r.! rc !rry - > ? ~ l / f q' í-v ii § I AVAGY EGY EMLEKMU ANATOMIAJA A hirek általában rövidek, lényegre törők. így volt ez a közelmúltban is, amikor arról tudósítottunk, hogy Zákányszéken felszabadulásunk évfordulóján új emlékművet avattak. A felszabadulás, a béke, a tisztelel monumentumát. S azt hallhattuk, hogy egy új akció első eredményét mondhatják magukénak a zákányszékiek: a megyei tanács ugyanis felszabadulásunk fél évszázados jubileumára meg szeretné újítani a megye meglévő emlékműveit. Tóth Valéria Munkácsy-díjas szobrászművészt a helyiek kérték e köztéri alkotás elkészítésére. Nem véletlenül, hiszen a megyei tanács évek óta futó akciója — melynek célja a települések házasságkötő termeinek felújítása, gazdagítása — szintén itt, Zákányszéken kezdődött, mégpedig Tóth Valéria allegorikus dombormúvének elhelyezésével. Most ismét úttörő szerepet vállaltak a községbeliek, a főtéren április 4-én felavathatták az új köztéri alkotást. Minden ilyen mű megmérettetik nem csupán a szakma ítélőszékén, a zsűrik vitáin, a mesteremberek munkája során, de ítéletet mond róla a közösség, mely szellemi és anyagi mecénása, melynek mindennapjait immáron hosszú időn át befolyásolja. Hisz a mű alakítja a település arculatát, kapcsolódik az épületekhez, jeles napokon fórum, találkozóhely. Éppen ezért érdemes kicsit közelebbről szemügyre venni a művet, érdemes elgondolkodni üzenetein, megfejteni jelképeit, értelmezni mindazt, amit az alkotó belesűrített vagy mi kiolvashatunk belőle. Köztéri szobrászatunk több okból is átmeneti időszakát éli. Túljutottunk azon a koron — a hetvenes éveken, amikor végképp levetkőzte a szocreál sablonjait, s mindhárom fő szálán — tisztelgő művek (portrék, egész alakok stb.), jelképes, emlékeztető szobrok (felszabadulás monumentumok, történelmi eseményeknek emléket állító szobrok stb.) és környezetdíszítő plasztikák — értékes műveket alkotott. Nemcsak hogy iskolateremtő mestereket nevelt — Varga Imre, Somogyi József, Kiss István, Melocco Miklós, Kő Pál —, de epigonjaik táborát is földuzzasztotta. A nyolcvanas években egy új jelenséggel is szembe kellett nézni mind az alkotói tevékeny ség vonalán, mind a megbízói-mecénási elképzelések és anyagi lehetőségek terén. Tény, hogy egyre kisebb települések, közösségek is vágynak kifejező, szép, emléket állító műalkotásokra, de gyakorta tévednek zsákutcába a szűkös anyagiak és a jószándékú hozzá nem értés következményeként. A most induló akció azért ígéretes, mert tervezett, számol a helyi erők és a „közös kalap" lehetőségeivel, helyi művészeket juttat nemes feladathoz, és kollektív szándékot valósít meg. * Volt ezen a helyen már emlékkő, a felszabadítóknak rótt sorokkal. De a zákányszékiek szebbet, teljesebbet kívántak. Tóth Valéria — a kétségtelenül meglevő korlátok között — nem csupán szép, környezetébe illő, azt nemesítő emlékoszlopot tervezett, de sokrétű, tartalmas, többrétegű mondanivalót rejtő köztéri szobrot is. Erénye éppen ennek a kettős, legtöbbször külön-külön jelentkező funkciónak szerves összekapcsolásában rejlik. Távolról „csupán" egy jel, mely minél közelebb kerülünk hozzá, annál gazdagabban bontja ki mondandóját és plasztikai értékeit. A mészkőoszlop fehér jele a télen kócos, nyáron zöld lomb-díszletet alkotó fák előtt többféleképpen értelmezhető. Keltheti egy csonkolt fa illúzióját, mely éppen most indit új hajtást; elképzelhető fáklyának, fönt légbekapó lángnyelvekkel; értelmezhető fölnyűjtott karnak, V-t, azaz győzelmet hirdető ujjakkal; de aki nyíló virágot lát bele a formák gazdag játékába, a fény-árnyék változások dinamizmusába, annak is igaza lehet. A nagy, befoglaló alapformák egyszercsak megmozdulnak és mesélni kezdenek. Az emlékoszlop frontális oldalán szép lányalak: a fiatalság, a tisztaság, a szabadság, a jövő a remény jelképe. Áll az alföldi szélben, mely testére fújta a zászló selymét, s a lobogó mozgalmas drapériája rajzolja ki ifjú alakjának szép vonalait. Ezek a vízszintesek, ezek a hullámzó, lobogó, rajzos formák körülölelik az oszlopot, s ezáltal mintegy térélményt, körplasztikát formálnak a merev oszlop-hasábból. De ezek a vízszintesek fölfoghatók az életet adó víz hullámainak és a föld barázdáinak is. A lány kezében szélfútta pántlikák, az ünnepet köszöntő szalagok. Az oszlop lábánál, két oldalon a tisztelet és hűség példáiként ott a régi emlékkő két szöveges lapja orosz és magyar felirattal emlékezve a felszabadító szovjet katonák dicsőségére. Az oszlopon pedig egy idézet Sőtér István Júdás című drámájából: „Kelj fel és légy szabad!". Súlyos, biblikus szavak. Arra a kellően át nem gondolt és teljességében fel nem tárt felismerésre figyelmeztet, hogy negyvenegy évvel ezelőtt a felszabadítás „pusztán" lehetőséget teremtett egy új haza, egy új rend, egy új társadalom, egy új embertípus megteremtéséhez. Ahhoz a születéshez, mely nemcsak örömmel, de kínokkal is jár. Szabadnak lenni, élni a szabadságnyújtotta lehetőségekkel nagy feladat, a szocializmus egyik fő tantárgya. Több mint négy évtized bizonyította, hogy egyes területeken hegyeket képes mozgatni, viszont néhány leckét rosszul értelmezett. S állíthatjuk-e, hogy nem fékezik fejlődésünket örökölt erők, nem állják útját lendületesebb lépteinknek akadályok, nem kényszerítenek kisebb, alacsonyabb repülésre eláztatott vagy kitépett szárnytollak? Egyszóval még nem vívtuk ki teljes belső szabadságunkat, még van — s talán éppen, mert vágyaink röpte mindig új horizontokat ígér —, mindig is lesz értelme a sőtéri gondolatnak: „Kelj fel és légy szabad!" * Zákányszék, ez a kis Csongrád megyei település igényes és szép közösségi alkotással gazdagodott. Egy olyan emlékművel, mely nem csupán a múlt felé irányítja tekintetünket, de mai életünkre is rímel, lelkünket, tiszta szándékainkat emeli magasra. Ez a művészi tett így lehet szerves része nemcsak az ott élők mindennapjainak, de a kortárs magyar képzőművészet egészének is. (A fotókat Nagy László készítette.) TANDI LAJOS PETRI CSATHÓ FERENC A cédrus Hitted, homlokod felhők koszorúzzák Leszállt a köd Libánon cédrusa, immár kidöntve fekszel hanyatt Vad és madár meglátogat még Testeden a balgaság világló bélyegével Alszol Szélbirodalom Bástya leomlott Kőfal megtöretett Együtt búslakodnak Birodalmad határán átfú a szél Kabátod szárnyát lengeti Asztallal ággyal karosszékkel homályló sivatagi táj Bármerre nézel Szabadságod illúziója lapály lapály lapály A tűz Lettél a tűz eledele Mind a kél végén égő gyertya Lángolsz lángolsz kilobbansz mint a téged őrizők üvegtörékeny emlékezete A salak Még kinézel a madarakra A szívbénulást megelőző percben galambok ülnek ferde háztetőn A telked már a tenger csöndje lakja s e csönd is elfolyik és elfolyik a mágus tégelyéből és mindent elborít a réz az ón az ólom és a vas kihűlt ezüstsalakja Postremo Minden próféták széllé tesznek minek hinnél nekik midőn Isten ordas hidege vesz meg Palástodon atlantiszi hó Valamely háború után Romok között ha végre alszol ébresszen meg egy túlélő rigó SZEPESI ATTILA A „Kaukázusi versek "-bői Elbrusz barlangsötétben fóliánsok tört cserepek aranyedények lófejjel-pingált bőrdarab ki rejtette el a hegyek közt bukdosva fölfelé a hóhatáron túlra hol az ember kővé mered vagy szólal szárnyakat Lovak az Ingurin habzó patákkal nyakuk hullámra-velve fújó mének sörényúk szélbe-mártva nyerítve míg fölmerednek dobverő-iveik szemben az elemekkel egymás szúgyébe-tépve a pillanathoz-feszitve csillagos homlokuk vörös lovak tipródnak a folyónál Korsó fekete korsó peremén az állat öv fényjelei egy lány fut el a fák alatt zenében elvérzik a Nap a Hattyú most kezd fényleni Gobusztáni sziklarajz sárga levél egy arc röpül megint a varjak évszaka tavaszig medveálmoké ülünk a veres láng körül mint dohos barlang éjjelén a falon elbotló bölény fölöttünk árnyék üszkűsül beáll a hosszú éjszaka 1