Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

A FELSZABADULÁSTÓL NAPJAINKIG A munkásosztály — változó szerepekben Május elseje a munkásosztály nemzetközi ünnepe. De hogyan ítéljük meg ma a mi munkásságunknak — mint osztálynak — a jellegét, történelmi helyét, szerepét? Erről beszélgettünk Balogh Sándor professzorral, az ELTE BTK Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszékének egyetemi tanárával. — Elméleti fejtegetésekben, politikai nyilatkozatokban sok szó esett már a hazai munkásosztályról, annak történelmi megítéléséről, vezető szerepéről. Véleménye szerint értékén becsüli-e a munkásosztályt a köztudat? — A munkásosztály mind a mai napig nem foglalta el a köztudatban azt a helyet, amit a legújabbkori magyar történelemben betöltött. Vegyünk egy példát a két világháború közti Magyarországról. A Tanácsköztársaság megdöntése után az ellenforradalom a diktatúra különböző formáival kísérletezett. Abban, hogy a Horthy-korszak Magyarországán a második világháborúig a fasizmus nem tudott berendezkedni — hanem ehelyett egy konzervatív uralmi rendszer jött létre — igen nagy szerepe volt a munkásságnak is. Mire gondolok? Arra, hogy a munkásság fenn tudott tartani egy legális munkáspártot, a Szociáldemokrata Pártot, arra, hogy a munkásság nemcsak tiltakozásával, hanem a szocialista munkásmozgalom szervezeteihez, így a szakszervezetekhez való ragaszkodásával is elősegítette a demokratizmust. Azzal, hogy jelentős tömegei távoltartották magukat a keresztény szocialista eszmeköröktől, a fasiszta jellegű korporációs szervezetektől, igen nagy mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy itt a fasizmus nem tudott gyökeret verni. Az adott időszakban ennél nagyobb teljesítményt egy társadalmi osztály részéről nem tudok elképzelni. — Hogyan jellemezné a magyar munkásosztályt közvetlenül a második világháborút követő időszakban? — A háborús pusztítás utáni újjáépítés szinte elképzelhetetlen lett volna a munkásság áldozatvállalása nélkül. Áldozatvállalásról beszélek, s ez egyáltalán nem frázis. A két világháború között Magyarországon a gyári munkásoknak naponta átlag 2700 kalória értékű táplálék jutott. Negyvenöt végén, negyvenhat tavaszán már ennek fele sem, sőt egyes munkáskategóriák még az 1350 kalóriánál is kevesebbet kaptak. Tehát ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a munkás még éppen tudott dolgozni, a hozzátartozói pedig még éppen hogy nem haltak éhen. Ilyen körülmények között indította meg a korabeli munkás a termelést, számolta fel a háborús károkat, teremtette meg a pénzügyi stabilizáció alapjait. Mindezeknek természetes közvetlen politikai vetületei is voltak. Az ezerkilencszáznegyvenöt november negyedikei nemzetgyűlési választásokon a kisgazdapárt megszerezte a szavazatok abszolút többségét, tehát a baloldali pártok, köztük a szociáldemokrata és a kommunista párt is, kisebbségbe kerültek. Mégsem alakult tiszta kisgazdapárti kormány, folytatódott a koalíciós kormányzás. Felmerül a kérdés: miért? Nos, a nemzetközi feltételek Figyelembevételével is igen fontos történelemformáló szerep jutott a munkásságnak. Az nyilvánvaló volt, hogy a háború okozta károk felszámolása, az újjáépítés nélkül semmiféle politikának nincs realitása. Az újjáépítést meg lehet valósítani külföldi kölcsönnel vagy óriási erőfeszítésekkel önerőből. Mivel a korabeli Magyarország nem számíthatott kölcsönre, maradt a második lehetőség. Csakhogy amennyiben a munkásságot kiszorítják a politikai hatalomból — amelyben pártjain keresztül van jelen —, akkor a munkás nem hajlandó ingyen vagy minimális juttatásért újjáépíteni az országot, hanem ehelyett sztrájkol, tiltakozik. Ez esetben viszont az élet megáll, és a tiszta kisgazdakormány órákon belül megbukik. — Ez a képzeletbeli tiszta kisgazdapárti kormány próbálkozhatott volna az erőszakkal is! — Elméletileg igen, hiszen ha nincs pénz, még mindig igénybe lehet venni a hadsereget vagy a rendőrséget. Gyakorlatilag azonban erre nem volt mód. A magyar hadsereg ebben az időben még nem szerveződött újjá, a rendőrség pedig munkáspárti, főként kommunista befolyás alatt állott. Ez a hatalmi szerv ilyen esetben inkább a sztrájkoló munkást, mintsem a kormányt támogatta volna. Vagyis azzal, hogy a választások után mint hatalmi tényezővel számoltak a munkásosztállyal, hozzájárult ahhoz, hogy folytatódott Magyarországon a koalíciós kormányzás. — Hogyan változik a kép az ötvenes évekre? — Magyarország a háborús veszteségek ellenére már a negyvenes évek végén sok tekintetben konszolidáltabb, biztatóbb képet mutatott, mint számos európai ország, a szomszédainkat is beleértve. Ez volt az az időszak, amikor a munkásság úgy érezte, hogy az elmúlt három-négy év erőfeszítései meghozták gyümölcsüket, befejeződtek az államosítások, megtörtént a nagy- és középtőke, valamint sajnos negyvenkilenc végére már a kisipar és kiskereskedelem jelentős részének kisajátítása is. A Magyar Dolgozók Pártjának létrejöttével megvalósult az egységes munkáspárt, s ez a hatalmat egy kézbe összpontosította. Ugyanakkor lassan már az is érzékelhetővé vált, hogy a pártvezetés, a kormány szavai és tettei között egyre nagyobb a távolság. Az ötvenes évek elején, közepén az úgynevezett személyi kultusz éveiben azután már a demokrácia legalapvetőbb követelményei sem érvényesültek. — Milyen volt ekkor a munkásosztály helyzete? — Az üzemi bizottságokat felszámolták, a szakszervezetek nem töltötték be érdekvédelmi funkcióikat, s azokkal a munkásokkal, akik a munkapadnál maradtak, már csupán mint munkaerővel számolt a hatalom. Mégis a munkásság helyzetét jellemző legnagyobb ellentmondás az volt, hogy a munkás minél többet termelt, annál kevesebb jutott neki. Miért? Mert belehajszolták a szakadatlan munkaverseny-mozgalomba, állandóan emelték a normákat, így a munkaintenzitás hiába nőtt, ez nem jutott kifejezésre a bérekben. Aztán ott voltak a kötelező békekölcsönjegyzések is. Ha valaki elégedetlenkedett, jöttek a szankciók, különféle büntetések, munkahelyi bíróságok és így tovább. — Azt jelenti-e ez, hogy az ötvenes évek derekára a munkásosztály távolodott a munkáshatalomtól? — Én nem így fogalmaznék. Inkább azt mondanám, távolodott ettől a hibás politikát folytató pártvezetéstől. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy a munkások kilépése a pártból éppen az ötvenes évek első felében a legnagyobb arányú. — Hogyan viszonyult a munkásság a szocializmushoz az ellenforradalom időszakában ? — Véleményem szerint nem helyes az a kérdés, hogy a munkásosztály kiábrándult-e a szocializmusból vagy sem. A magyar munkásság derékhadánál nem volt jele annak, hogy eltávolodott a szocializmustól. De kiábrándult, s joggal, abból a politikából, hatalomból, amely itt a szocializmust válságba sodorta. A magyar munkásság feltehette magának a kérdést: fellépésével nem kockáztatja-e a munkáshatalom, a szocializmus ügyét is? Ezt a dilemmát azonban nem sikerült a munkásosztálynak az események alatt feloldania. A munkástanácsokat is jórészt azért hozták létre, mert nem akartak lemondani arról a jelszavakban lépten-nyomon hangoztatott jogukról, hogy közvetlenül is beleszólhassanak a gyár, az üzem dolgaiba. Mindezek ellenére a munkásságnak döntő szerepe volt abban, hogy a politikai konszolidáció viszonylag rövid időn belül megvalósult; ami annak a bizonyítéka, hogy amikor a munkásnak megvolt a reménye arra, hogy Magyarországon folytatódik a szocialista építés, nem habozott, hogy melléálljon. — ön szerint mit tud minderről a munkásság? — A mostani munkásság nagy része már nem élte át azokat a küzdelmeket, amelyek a munkáshatalom megteremtéséhez vezettek, bennük már nem a klasszikus, hagyományos szocializmuskép él. így a mai munkásnak ahhoz, hogy hasznosítani tudja a múlt tapasztalatait, eredményeit, okuljon annak hibáiból, fokozottabban ismernie kell a történelmet. Méghozzá egy olyan történelmet, amely nem idealizált képet nyújt, hanem a valóság lényegét próbálja megragadni. Ismernie kell azokat a kérdéseket, amelyek a nemzet sorsát jelenleg is, s a jövőben is alakítják, formálják. Végül is, hogy a nemzetnek milyen jövője lesz, az döntően a munkásság magatartásán, s azon múlik, hogy milyen szerepet tölt be az ország sorsának irányításában. FÖLDESI MARGIT FODOR ANDRÁS Béke Ma olyan mintha újra a föld gazdái lennénk. Egyenletesen süt a nap. A kézilabdapálya mentén, az árokparton két hatalmas rózsa virul, még nem tépte le senki. A levegőbe metszett ugrásra kész hegyek párákba takarózva rásimultak az égre. A postás megkérdezte, hogy vagyok, a rendőrkapitány s a gépész elérte, hogy a térre települt körhinták, céllövöldék mellől hangfalak recés vályújából, a zene öblögő moslékát lecsapolják. Sakktábla-nyugalommal fogják egymást az utak, a telkek. Csak a természetes zajok zsibognak, csak az evező bogarak, lombok, — akárha önnön gyönyörére, mégis, miattunk játszódnék az idő. JÓZSEF ATTILA Május A rengő lomb virágban ég, és készül a gyümölcsre, a nyílt utcára lép a nép, hogy végzetét betöltse. Iramlanak a bogarak, friss jelszavak röpülnek, S az aranyba vont ég alatt, — mert beköszönt az ünnep, — a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ő kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet! (1935) SIMON ISTVÁN A munka azért készül Lehet-e munka végül valami kicsike piszok nélkül, mely kezedet nem keni be? Amit megfogsz, nem engedelmes, mert az is visszafog és dühében beszennyez; így áll hát a dolog. A munka azért készül, s tudja, ki nekilát, hogy épp általa szépül, tisztább lesz a világ. Hisz annak is azért van a keze annyiszor a fölmosófazékban, ki gangot mos, súrol. Ha félted tisztaságod, és magadat ezért mindenből kivágod, az életed mit ér? A tisztasághoz, látod, s azokhoz sincs közöd, kik szépítik a világot, s azoknál nem vagy te se több, kik kényeskedve húznak lábukra bármi híg sár ellen sárt papucsnak, de tiszták, azt hiszik. £ <