Délmagyarország, 1986. május (76. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-20 / 117. szám

Kedd. 1986. május 20. 5 Zavarban Két „téma" uralta az elmúlt két hétben a képernyőt. Sokféle műsor volt — a KISZ-kongresszus előtt — a fiatalokról, és két dokumentumfilm az öregekről. Ez utóbbiakat (mindkettőt Kővári Péter szerkesztette, Korompai Márton, illetve Moldova Ágnes voltak a rendezők) nézve jutott eszembe: olvastam egy szociológiai felmérés következtelései között, hogy az aktív, munkaképes korosztályok aggódnak. Magyarország 30as, 40-es, 50-es, dolgozó állampolgárainak többségét kétféle félelem izgatja. A demográfia törvényei között járatosabbak elsősorban az országot, a holnapját, a jövőjét féltik; az „elöregedő társadalom" gazdasági életképtelenségének réme nyomasztja őket. A szociológusok azonban, ha nem is mindig a legmegbízhatóbbak a módszereik, azt is könnyedén ki tudják mutatni, miféle személyes aggodalmak is feszülnek a társadalmi érzékenységről tanúskodó válaszok mögött. Érthető. Nem kell társadalomtudósnak lenni, a következtetéshez a józan ész elég: az idős emberek egyre növekvő tömegét a fiatalabbaknak kell eltartani. Az aktív korosztályoknak kevesebb jut személyes fölhasználásra, nagyobbak a terheik. Akár a távlatokra, akár a pillanatra gondol a hétköznapi ember, mindenképp oka van az aggodalomra. Ráadásul, ahogy mondani szoktuk, a helyzet van, adott, s olyan természetű, hogy a mi életünkben, ha megfeszülünk, sem tudjuk már gyökeresen jobbítani. Ha valamilyen csoda folytán ma elkezdenénk a legokosabb, leginkább előrelátó népesedéspolitikát csinálni — a távoli jövőbeni leszármazottatok, ha lesz még embervilág, tán jobb életfeltételeket kapnának. Alighanem igaza van Kővári Péternek, az „öreg műsorok" szerkesztőjének, amikor „intenzív társadalmi zavarodottságról" beszél. A ránk következő demográfiai helyzetben a követendő, a megfelelő társadalmi és személyes magatartásról természetesen vannak elképzeléseik a szakembereknek. A mindennapi gondolkodásban viszont igen erőteljesek a gondokat elhárító, védekező elemek, a probléma súlyát kevesen érzékelik igazán, s legtöbben afféle kívülállóként, a mások ügyeként érzékelik a már most sűrűsödő bajokat. Valahogy így: belesajdul a szívünk, amikor látjuk a tévében az elesett, magára maradt anyóka könynyes-szótlan fájdalmát, de magunkban fölsoroljuk az „objektív akadályokat", amelyek meggátolják, hogy közvetlenül gondoskodjunk idős hozzátartozóinkról, önigazolásokat gyártunk, védekezünk, fölmentjük magunkat. Ugyanígy viselkedünk gyakorta a fiatalabb generációkkal. A társadalmi és személyes felelősség folytonos elhárítását megérthető önvédelmi reflexként is fölfoghatnánk. De a ráncos-könynyes arcok szótlanul, a fiatalok meg gyakorta harsányan — vádolnak. Ha mindettől csak a zavarodottságunk nő, az nem sok jóval biztat. goilyok Erzsébet A véges végtelen „a rend, mellyel az elme Itudomásul veszi a véges végtelent" (József Attila: A város peremén) Az illusztratív adoma kiváló. így hangzik: a rózsák arról beszélgetnek, hogy a kertész halhatatlan Mivelhogy rózsaemlékezet óta ugyanaz a kertész létezik, nem látták elpusztulni, szóval ... Fenti példa jól mutatja, végső soron mennyire csak viszonylagosság, viszonyítás kérdése minden. Kitűnően mutat viszont mást >s: hogy például a világegyetem életkorát is ilyeténképpen kell megközelíteni. Meg még egykét hasonló természetű jelenséget is, amiről a rózsapéldával egyetemben múlt héten kedden délután a Kossuth adón egy rég hallottan izgalmas, furcsa műsor tudósított. A vörös halár volt a címe (szerkesztő-műsorvezető: Lukácsi Béla és Zelki János), szép, érdekfeszítő, figyelemfelkeltő előzetest nyomtattak róla, s tény, e fél órában unatkozni aztán tényleg nem lehetett. A rózsa-példát még értettem. Sőt, kezdetben azt hittem, még a műsorcímet magyarázó kvazár-dolgot is, ami (talán) azt jelenti, hogy századunkban kiderült, az univerzum tágul, bizonyos vörös fényeltolódás bizonyítja, s e tény a csillagászat történetének legnagyobb felfedezései közé tartozik, így tehát valóban van valahol világ vége, ahol ugyebár—ezt már csak egy gyarló, tudománytalan bölcsész tudja hozzátenni — lelógathatjuk a lábunkat a semmibe. Mondom, kezdetben még ügy véltem, értem a dolgot. Később viszont, midőn meghívottak (tudományfilozófus, fizikus, filozófus) elmélyedni kezdtek a magyarázatokban, lassan, de biztosan szédülni kezdtem. S a Költőhöz fordultain segítségért, akinek igézetében magamra eszméltem, s felnőttem, s akiben, tudom, soha az életben nem fo°ok csalódni. József Attila a rendre hivatkozott, amely megvilágosul majdan (lévén gvonyórü képességünk), s ennek segítségével veheti tudomásul az elme a véges végtelent. Kénytelen voltam levonni a következtetést, hofv a rend eszerint nem világosult még meg kellőképpen, noha lehet, hogy az elmékkel is baj van. Emlékszem ugyanis, hogy már a gimnázium utolsó osztályában, midőn a pozitív és negatív végtelenről, vagyis a különböző előjelekkel ellátott lefektetett nyolcasokról tanultunk volna, kínos röhögésen kívül csak olyasmik fogalmazódtak meg bennem, hogy a negatív végtelen köll a kutyának, végtére is még végtelenből is a jobbat kellene választanunk, de persze senkinek sem mondtam ezt az álfilozófikus őrültséget, ami természetesen megint csak bölcsésznek juthat eszébe. Ám a véges végtelent most mindenesetre nem nagyon akarta tudomásul venni az elme. A műsor legvégén kissé megnyugtatlak ugyan, hogv „sok minden meghaladja az emberi értelmet", s én attól még külön fellélegeztem, hogy a világegyetemtágulás lehető legrövidebb ideje kb. 70 milliárd év, „ennyi időnk tehát biztosan van". Esküszöm: sokkal kevesebbel is beérnénk. Főleg hogy jelenthetem: rájöttem, nincs is ám végtelen. Csak ez az egy átkozott-áldott sárgolyó van, a Neptunusz, az Uránusz, az Androméda-köd meg a többi nem számit. A véges végtelent, tiszteljük bármennyire a tudományt, a csillagászatot — ezen a nagyon is 'mérhető, nagyon is véges gömbön kéne tudomásul venni, József Attila erre gondolt. Hogy a renddel mi lesz? Erre A vörös határ nem adott választ. Máshonnan várhatjuk. Domonkos László Csigás Peti A könyvhétről Az idén május 30. és június 4. között rendezik meg a magyar irodalom jelentős kulturális eseményét, az ünnepi könyvhetet. A megnyitót ezúttal ismét Budapesten, a Vörösmarty téren tartják, a központi rendezvények helyszíne az óbudai Fő tér lesz. A szobroknak múltjuk, jelenük és jövőjük van. Megbecsülésük éppen ezért közérdek. Tortént. hogy e sorok 'rója a Dél magyarországi 1960. május 18-i számában arról tudósított, hogy játékország nyílt Szegeden, az Avar utcai óvodában. Az apropót az adta, hogy pan-, csolót építettek az apróságoknak, s a medence díszéül Tápai Antal szobrászművész elkészítette és felállíttatta Csigás Peti című szobrát. A szoboravatás csöndben zajlott le. A művet átvevő vezető óvónő, Kulcsár Ferencné névtelenül maradt a háttérben. Annál nagyobb a szerepe ma, 70 éven felül. Csigás Peti ugyanis időközben elveszett. Az óvodában bontottak egy melléképületet, s a bontók közül valakinek megtetszett Csigás Peti. Elvitte és felállította saját háza kertjében. Évek múltával a szobor visszakerült eredeti helyére, gondolván, hogy most máivédetten, biztonságosan. Kulcsár Ferencné ezt vitatta önmagában, mert mint mondotta. most Csigás Peti védettségre szorul, elvégre jeles művész alkotása, másrészt nemzedékek nőttek fel, a szobor szépségén. Az idős óvónő felkereste Tápai Antalt, aki a megkeresést könynyezve fogadta, lévén, hogy Felsővárosnak ez a része -•olt gyermekkora színhelye, és szobra sem véletlenül került az Avar utcai óvodába. A művész most nyilatkozatot írt alá szobra védelmében. „A csigán ülő gyermekszobrot társadalmi munkában, minden díjazás nélkül ajándékoztam az Avar utcai napközis óvodának, ami jelenleg is ott van. Szerény Íróvendégünk: Ferdinando Camon Ferdinando Camon — Az ötödik rend, Az örök élet, az Oltár anyámnak című művek világhírű szerzője — néhány nappal ezelőtt először járt szűkebb pátriánkban. DélMagyarországon, valójában azonban régi ismerőink. Említett könyvei magyarul is megjelentek, sőt, a tavaly Padovában járt szegedi kisdiákok már egy író-olvasó találkozó emlékét is őrzik róla. Ez a mostani, immár szegedi találkozó nagyobb diákok jelenlétében folyt le. a JATE olasz tanszékének hallgatói kisérhették figyelemmel Camon izgalmas, eredeti előadását a mai olasz irodalom fejlődésvonaláról, a 30 évvel ezelőtti gyárvilágábrázolástól a jelenlegi analízis korszakig. Anekdotikus színekkel elevenítette fel azt a korszakot, amelyben az olasz írók seregestül követték Verga egykori módszerét: a nagy előd hajóval cirkált a halászfaluk közelében, ők lakást béreltek a gyárkapukkal szemben, hogy minél hitelesebb tapasztalatokat gyűjthessenek. Példákkal mutatta be, hogyan ábrázolta a gyárak világát Ottieri, Volponi, Parisé. Meggyőző érvekkel igazolta, hogy a hirtelen iparosodás és következményei — a belső elvándorlás. az alárendeltségi viszonyok — temérdek társadalmi feszültség forrásaivá váltak, a munkások a gyárosok ellen, a diákok professzoraik ellen, a fiúk apáik ellen lázadtak fel. A lázadás és a vele párhuzamosan fölfakadó terror egy évtizedet azonban az olasz irodalomnak, nem sikerült kellőképpen ábrázolnia. A jelen — Camon szerint — az elemkérésem, ha az óvodát bármikor is megszüntetik, a kis szobrot mindig a Csongrádi sugárút és annak környékén lakó gyermekeknek szerezzen örömet, ahol életem nagy részét leéltem." Ezgk alapján kérjük Csigás Peti védettségét az arra illetékes szervektől. (Képünkön a gyerekek kedvence: Csigás Peti) Lődi Ferenc Egy kutató halálára A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központja mély megrendüléssel tudatja, hogy dr. Faludi Béláné dr. Dániel Ágnes, a biológiai tudományok doktora, tudományos tanácsadó május 18-án, életének 57. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Halálával a magyar tudomány a növényi fotoszintézis élenjáró kutatóját vesztette el. Faludiné Dániel Ágnes a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen végzett 1953-ban. Kutatói és oktatói munkájának fontosabb állomásai: MTA Genetikai Intézete, ELTE Származás- és Örökléstani Tanszéke, MTA Növényélettani Intézet Buda"pest és az MTA Szegedi Biológiai Központ Növényélettani Intézete. Ez utóbbinak megalakulásától kezdve haláláig vezető munkatársa volt. Nevéhez fűződik a növényélettani intézetben a fotoszintézis-kutatás megszervezése, és a művelt kutatási témák elindítása. Szegedre költözését követően bekapcsolódott az egyetemi oktatásba, és a város közéletébe is. Tevékenységével a magyar tudományos kutatás, valamint Szeged tudományos hírnevét öregbítette. A fotoszintézis körében szerzett mély, széles körű szaktudása a hazai fotoszintézis-kutatás iskolateremtő egyéniségévé tette. Az MTA Szegedi Biológiai Központja zés korszaka, a különféle neoavantgárd kísérletek zsákutcába jutottak. A követendő modell a pszichoanalízis: egymás élettörténetét megismerő, egymást segítő emberek, embercsoportok, spontán mozgalmak hosszas clejnző munkája vezethet e! annak felismeréséhez, hogy mi a teendő. Természetes, hogy hozzánk a magyar valósághoz legközelebb álló, említett három parasztregénye jutott el először. Az a három regény, amelyben olykor múltunkra ismerhetünk, amelyben ittolt Illyés, Nagy Lajos, Féja Géza és mások szociográfiai érzékenységét láthatjuk viszont, és amelyben egy-egy epizód, egy-egy kép vagy sor olvastán Móricz, Móra vagy éppen Siitö András meghitt közelségét érezzük. Szénási Ferenc Hétköznapok Szösz Mindenféle szösz kevereg immár napok óta a levegőben. És mindenki szitkozódik. A háziasszony: mert bekúszik a legapróbb ablakrésen is (a szellőztetés persze teljesen reménytelen). A házmester: mert hiába takarítja ki a lépcsőházat, fél óra múlva ismét csomókban áll odabent, némiképpen disznóólszerű hatást keltve. A járókelő és utcaseprő: mert egyes helyeken szinte bokáig érnek a szöszcsomók. Az allergiára csak valamelyest is hajlók: mert levegőt egyszerűen alig-alig tudnak venni, s félelmetes viszketegség fogja el őket. A makkegészségesek: mert levegőt ők is csak hiátusokkal és olykor képesek venni. A tettes: néhány kanadai nyár. * Száll a pehely, Széchenyi tér és Stefánia szerte. Hány nyár lehet a gazdája? Kiderül, mindössze kettő. Egyik a Juhász Gyula Művelődési Ház, a másik az építőipari szakközépiskola udvarán. És száll a pehely még sokfelé a városban. Tarjánban, Ézakiban, Újszegeden, ahová csak betétettük lábát e városba semmiképpen nem való, bár félelmetes gyorsasággal növő papirfának. Ki kellene vágni őket? Bizonyosan. Igaz, nyilván sokan ragadnának ismét tollat a favédők közül: micsoda barbárság, irtják Szegeden a fákat. De ezt is el lehetne viselni, a város tisztaságáért és sokakért. Mert — tudom — Pécsett is volt vita a kanadai nyáron, ahol az Uránvárost telepítették be vele egy időben, mondván: ez legalább gyorsan nő. És gyorsan is nőtt, csak éppen a környéken ugrásszerűen („az összehasonlító mintákhoz viszonyítva szignifikánsan") megnőtt az asztmában szenvedő gyerekek száma. Hosszas vita után végül Pécsett a fák veszítettek. Itt nem lehetne hasonlóképpen? Mint például a fél várost valaha összerondító madárcseresznyefák esetében ? Főzelék Nem eszi a gyerek a főzeléket. Jó, hát mi sem szerettük valaha. Illetve — mondja —, megeszi ő, de csak az óvodában, mert ott más. Milyen? Egyszerűen és csakis más! Aztán idővel kiderül: persze, hogy más. Mert otthon mondjuk vajon párolva kapja a zöldborsót, az óvodában pedig tíz szem borsóhoz jár két deci víz, öt deka liszt... stb. És ez a főzelék. Nézegetem nem túlságosan jó hírű üzemi étkezdénk kosztját, ha főzelék van. Kevés zöldséghez rengeteg vízzel és híg rántással. Sok liszttel, hogy azért valami külleme is legyen. És még ezt hívják zöldfőzeléknek ... Aztán lassan rájövök a megoldásra (bár lehet, hogy hamisan!). Mert ugye a főzelékből egy merőkanálnyi jár a tányérba, a költségvetés meg mondjuk egy-egy adagra számítva tíz-húsz szem zöldborsóra futja. Mit lehet ilyenkor tenni? Fölvizezzük, föllisztezzük azt a kis zöldséget, s a sok lében elvész a zöld, no meg a hat-nyolc dekányi hússzeletecsjce is nagyobbnak látszódhat. Látszat. Nem tehetek róla, de egyszer szeretnék valóban annyi zöldköretet kapni, amennyit a zöldség valóban kitesz. Főzeléket, párolva, liszt és víz nélkül. Legföljebb picit üresebb maradna á gyomrom. De legalább jóízűen enném meg azt a négy-öt falatot, s gyermekeink sem húznák el szájukat, ha a valósáában is találkoznának azzal, amit valóban főzeléknek hívnak. Sz. I. 1