Délmagyarország, 1986. április (76. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-14 / 87. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! Ji <0 V. ' ; M 1 .f-i 1 1 • ¿tiI M .• •twfië i r 76. évfolyam, 87. szám 1986. április 14., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint A „vatta" becsülete? M

ár magam sem tudom, hol kezdődött jelenlegi, tudathasadásos állapotom. Föltehetően sok évvel ezelőtt, amikor mifelénk még a hetvenes évek közepének félig-meddig eufóriás állapotait éltük, amikor is a gazdasági reformfolyamatot — hogy finom legyek — legalábbis lelassítottuk, és esküdtünk rá, hogy mindenféle ár- és egyéb robbanásokat megállítunk határainkon. Szóval, akkortájt volt, hogy mindenféléket beszéltünk magunk között, hogy jó lenne végre valóban előre is lépnünk, kitörnünk mindenféle bűvös és lassú köreinkből, csakhogy ehhez dolgozni is kellene, s nem annyira állásra, mint inkább munkára lenne szükség a teljes fogla'koztatás keretében. Szóval — mondogattuk —egyre inkább munkát kellene adni foglalkoztatottság helyett. Értelmes, hasznot hozó munkát, lehetőség szerint mindenkinek. Mert valahogy így tudnánk tán előrébb is lépni. De mit ád isten, éppen abban a korban dívott leginkább a bérszínvonal-gazdálkodás, aminek visszájaként néhány gazdasági vezető ellen még büntetőeljárás is indult, mert hogy „holt lelkikkel", vagy legalábbis élő emberek valódi munkakönyveivel gazdálkodtak, akiknek semmi dolguk nem volt azon kívül, hogy beballagjanak havonta egyszer-kétszer a maguk jelképes fizetéséért. Mert hogy ezen az áron lehetett megfizetni tisztességesen azt a néhány szakembert, akin — s ez már akkor is világos volt — a vállalat jövője múlott. Mit a vállalaté? Picit tán a népgazdaságé. Hiszen négy-öt-hat 'ezerért aligha lehet elvárni valakitől, hogy félmillió dollárt hozzon, kemény munkával, ha félszázezret is hozhat — lezserül. S összehasonlítási alap híján azért is dicséret, kitüntetés, s miegyéb jár, ha pénz nem is igen, mert az mifelénk nem is túlságosan illik, meg nem is igen fizethető ki. Lassan teltek-múltak az évek. Rájöttünk — keserves tapasztalás volt! —, hogy az árakat nem tudjuk megállítani határainknál. A követelményeket ráadásul még kevésbé, mert hisz amit még négy-öt éve el tudtunk valahogyan adni, azt már csak elnéző mosollyal fogadják üzleti partnereink. Legalábbis a jobbik esetben, mert a rosszabbikban egyszerűen ejtettek bennünket. Mert hát drágán közepes minőséget felajánlani lehet arcátlanság, de inkább naivitás. Mi mintha az utóbbiban szenvedtünk volna évekig. Szenvedtünk volna? A kérdőjel a múlt időnek szól, mert mintha felvilágosodottabb, keserűbb korunkban sem igazán vetnénk számot azzal, hol is tart a világ. Mintha tízéves tapasztalásainkat akarnánk manapság átültetni a gyakorlatba, mert a tíz évvel ezelőtti kompetens rendszerrel mintha már tudnánk valamit kezdeni mára, de a jelenlegivel... Eszembe jutnak jó tizéves viták, jelentések, vizsgálati anyagok. Például, amikor a népi ellenőrzés megnézte akkoriban, hogyan is használják ki mifelénk a munkaidőalapot. És máig sem tudom elfelejteni, amit egy akkori jelentésben olvastam, miszerint a házgyárban dolgozó asztalosok effektív munkaideje mintegy napi három-négy óra. A többi négy-öt órát azzal töltik, hogy anyag, szerszám után futkosnak. S mindezt teszik irgalmatlanul nagy bérért, ami tíz éve is magasan fölötte volt a mai magyar átlagfizetésnek. Ügy éreztük akkoriban, mindennek meg kell változnia. ha élni akarunk. Tarthatatlan az a helyzet, ahol tíz asztalos dolgozik mondjuk napi három-négy órát, ahelyett, hogy négyet alkalmaznának, s hozzájuk egy ötödik, érettségizett gyereket, akinek az az egyedüli feladata, hogy mindent időben előkészítsen. Szerszámot, anyagot, munkát egyaránt. Többen úgy gondoltuk, ha ezen sikerül változtatni mifelénk, már eleve nem járhatunk rosszul. Már eleve versenyképesebbek leszünk, mint mások, ahol ugyan feszes szervezésben dolgoznak az emberek, de jóval nagyobb bérért. S még tán akkor is állhatjuk valamelyest a versenyt, ha technológiában le is maradtunk. Mostanában újra ülök különböző tanácskozásokon, eszmecseréken, előadásokon, ankétokon. Nem győzöm hallgatni az előadókat, akik kifejtik, hogy óriási bajok vannak nálunk a szakmai struktúrával, amely legalább annyira konzerválja a magyar gazdaság teljesítőképességét, mint a technológiai és marketingbeli lemaradás. És amikor mindezt meghallgatom a szakemberektől, nem győzöm olvasni az álláshirdetéseket. Amelyekben ugyan egyre több mar keting-, reklám-, s ki tudja, még milyen szakembert keresnek, de még mindig a világ korszerűbb hányadán kihalóban levő szakmák viszik a prímet, mint például az esztergályos. Ha pedig ráadásul foglalkoztatáspolitikával foglalkozó tanácskozáson ülök, mást sem hallok, mint hogy a vállalatok részéről akkora a kereslet, hogy átképzésen, s miegyéb faksznikon nem kell gondolkodnunk. Mert ha valahol „le is építenek" valakit, harminc állás közül válogathat. N

éhány józanabb, a gyakorlattal saját tapasztalataiból ismerős szakember teszi legföljebb hozzá: válogatni addig lehet az avítt szakmák birtokosainak jobbnál jobb munkahelyek között, amíg ilyen a bérszabályozás, s egyáltalán a gazdasági szabályozás. Hiszen ma is mesterségesen olcsó mifelénk az ember, ma is becsülete van a fillérekért alkalmazott vattaembernek. Mert jelenleg csak így tudjuk — mélyen áron alul ugyan, de relatíve tisztességesen — megfizetni a valódi hasznot hajtó szakértelmet. Ami így viszont — a dolgok természete szerint — azért nem is hajt igazán hasznot. Szávay IstváJi A természet találmánya Nagy találmánya az emberiségnek: megtanulta, hogyan járjon túl a természet eszén. Fóliát liúz a növényekre, üvegházat épít föléjük, mire elolvad a hó. paprikával, paradicsommal, uborkával hozakodik elő. Persze a természet nem adja meg magát ilyen könynyen. Mindenféle kártevőt csatasorba állít. A melegházi növénytermesztés legveszélyesebb „hétfejű sárkánya" az üvegházi molytetű. Ha harmincszor megpermetezik, akkor is visszafészkeli magát a növények levelére. Nem is hét feje van, hanem hétszázhetvenhét. Ragacsos, korompenészes bevonatot rak a zöldségekre, „elöregíti" a termést. Igen nehéz túladni az ilyen portékán. Ha pénzt akar látni munkájáért a termelő, permeteznie kell, sokszor két-három naponként is. Nagy bosszúsága ez minden kertészkedönek... Talán még fele fóliaházukat, meg a lányuk kezét is odaígérnék annak, aki ezektől az alattomos bogaraktól végleg megszabadítaná őket. Néhány éve találták csak meg a gyógyirt, úgy hívják: encarsia formosa, vagyis a fürkészdarázs. Kifürkészett gondolatok Népes család a darazsaké: hazánkban több mint kétezer faj él csak „fürkészékből": a nagy sarlósfürkész, a nagy szederfürkész, a fenyődarázsfürkész, a hőscincérfürkész a leggyakoribb. A dolgozó darázs azonban nem volt mindig honos nálunk. Néhány éve érkezett Hollandiából, még szerencse, hogy nem kellett útlevél neki. Igencsak bajban lettek volna, ha a „termetét" a rubrikába szerették volna írni. Olyan kicsi, hogy szabad szemmel alig látni. Ma már azt is tudjuk róluk, hogy petéiket a rovarok lárváiba, vagy bábjaiba rakják, s úgy növekednek, hogy azokat belülről felfalják. így bánnak el az üvegházi molytetűvel, azaz a liszteskével is. Teljesen nem pusztítják ki, hanem olyan biológiai egyensúlyt teremtenek, hogy a kártételi szint alatt tartják a paraziták seregét. Hódmezővásárhelyen, a Csongrád Megyei Agrokémiai és Növényvédelmi Állomáson gondoltak rá néhány évvel ezelőtt: ha már a természet ilyen bölcsen elrendezte a dolgokat, miért ne lehetne a hasznosat még egyértelműbbé tenni az ember számára? Mondjuk nemcsak tudomásul venni, hogy egyes rovarok segítenek megvédeni kultúrnövényeinket, hanem tervszerűen a gazdálkodás szolgálatába állítani ezeket az élőlényeket. Kidolgozták az eredményes technológiát az üvegházi zöldségek biológiai védelmére; vegyszer helyett fürkészdarazsakkal > Közel tízévi kísérletezés eredménye, hogy megtalálták a helyes technológiát. Hogy miféle előnyükkel jár, azt Budai Csaba, a kutatólaboratórium munkatársa tudja a legjobban: — Az üveg- és l'óliaházakban az összes vegyszeres védekezés háromnegyed részét Darázsgarázs „Volt egyszer egy darázs-garázs. Élt benne négy fürkészdarázs. Ahogy jött a tavasz-varázs, kiszállt a négy fürkészdarázs. Füsti fecskék ott cikáztak: megcélozták mind a négyet... Megcélozták: ...hamm... bekapták..." (Tamkó Sirató Károly) n molytetű elleni permetezés teszi ki. A vegyszer azonban csak a kifejlett egyedeket pusztítja el, a petére, lárvára ártalmatlan. így a védekezésnek tulajdonképpen soha nincs vége. Bizonyos idő után a kártevők is egyre ellenállóbbakká válnak a vegyszerekkel szemben. Ma már a szabad földön is áttelel a liszteske, egész felhők vannak belőlük környékünkön. Hiába irtjuk őket a fóliaházon belül, mindig akad utánpótlás kívülről. Ezeket a gondokat csak a védekezés biológiai formájával lehet megoldani. Húsz-harminc permetezést lehet egy vegetáció alatt megtakarítani az új módszerrel. Csökken a felfokozott veszély a növényvédő szerekkel bánó emberekre, és a környezetet is jobban kíméljük így. A gyakorlat színe... — Ennyi előnyös tulajdonság mellett már csak egy kérdés marad: mennyibe kerül mindez? — A zsebünknek is ez a módszer a jobb. A hagyományos vegyszeres védekezés 40—60 ezer forintba kerül hektáronként. A mi módszerünkkel ez csak 10 ezerbe jön. Az apróbb fóliaházakra átszámítva 1 forintot számíthatunk négyzetméterenként. Soknak tűnik a megtakarítás így is, még többnek, ha azt is tudjuk, hogy az elmúlt években valóságos fólia-nagyhatalom lettünk. Közel 5 ezer hektár ma az üvegházak, fóliasátrak területe az országban. Ha általános programmá sikerülne szélesíteni az eljárást, kétszázmilliós megtakarítást jelenthetne évente. Nézzük meg, hogyan is fest a dolog a gyakorlatban? Mondjuk, gondol egy nagyot Józsi bácsi az üveghegyen túl, a hetedik határon innen: elege van már a liszteskével vívott örökös háborúskodásból. Felad egy levelet, megírja benne, mekkora fóliaházba kellene a segítség, aztán várja a postást. Előbbutóbb meg is érkezik a darazsakkal telt doboz. Azaz a leendő darazsakkal... Dohánylevélen termesztik ugyanis a fürkészdarazsakat. A kikelés előtt levő petéket küldik el egy speciális ragasztóval megkent lapon. A termelőnek nincs más dolga, csak kiaggatni a növényekre a lapocskákat, s ha kikelnek a darazsak, a többit ők már elintézik. A vásárhelyiek már azt is keresik, hogyan lehetne a dísznövényekre is bevethetővé tenni a darazsakat. Nagyüzemben még nagyobb körültekintést igényel a betelepítés. Két-három lépcsőben 100—120 ezer rovart kell hektáronként telepíteni. A szentesi tájkörzetben terjedt el leginkább a módszer eddig: termelőszövetkezetek és magángazdák egyaránt sikerrel alkalmazzák. Miért nem lett ez idáig országos méretű program belőle? A válaszért ismét vissza kell térni a zsebünkhöz. ...és fonákja Kétszázmilliós megtakarítást számoltunk ki az előbb. Ehhez persze országos méretű hasznosítás kellene. Mint minden, a darázstermesztés is csak nagyban érné meg igazán. A kereslettel nem is volna gond, a kínálattal egyre inkább. I.ehet, hogy többen hiába adják fel segítséget kérő levelüket mostanában. A tömegtenyésztés hiánya az egész, program népszerűségéi veszélyeztetni kezdi ma már. Ahhoz, hogy az igényeket ki is tudják elégíteni, építeni kellene egy új üvegházat, ami csak a darazsaké. Mindent egybevetve úgy 5 millióba kerülne mindez. Ha még az üzemelés — fűtés, munkadíj — számláját is hozzávennénk, akkor is maradna még megtakarj lás jócskán a kétszázmillióból. De csak első látásra tűnik ilyen egyszerűnek a dolog. Mert egyik zsebből ki kellene adni a pénzt, de nem ugyanabba a zsebbe vándorolna vissza a haszon. öszszességében persze a nadrág gazdája járna jól, de a két zseb néha még olyan messzire esik egymástól, hogy ezt nem mindig ilyen egyszerű fölismerni. A növényvédő állomás szívesen magára vállalná a termesztés-értékesítés gondját, hiszen a technológiát ők kísérletezték ki, tehát ők ismerik. Most az lenne a legfontosabb, hogy sikerüljön jövedelmezővé tenni a nagyüzemi termelést. A legideálisabb formát megkeresni az érdekeltek dolga. Értelmes, hasznos ötletről van szó, ezt senki sem vitatja. Hogy élni kellene a lehetőséggel, azt sem. Egy biztos, a továbblépés útjait kifürkészni már igazán nem a darazsak feladata. Nekik ugyanis egyetlen gondjuk akad mostanában: hogy a füsti fecskék csőrét messzire elkerüljék. Rafai Gábor Á rókusi páros Ebből a városrészből is kettő lett mára már: egy régi és egy új. Az öreg. földszintes házak és a föléjük magasodó panelek kontrasztjából lassan teljesen elhalványul a régi városrész képe, s vele együtt a zegzugos utcák hangulata is. i