Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-11 / 59. szám

67 Kedd, 1986. március II. Portrék A kézilabdameccseken kívül kétségtelenül a portrék voltak a hét legérdekesebb műsorai. Kedden kezdődött, a szegedi stúdió körzeti programjában — „az utolsó dunazugi fejfafaragóval". (Egyébként is, amióta egyórás a körzeti műsor, ez a mostani tűnt a legkiíorrottabbnak, a Szegedi Akadémiai Bizottság szerteágazó tevékenységének frappánsan lényegre törő bemutatásával, a szolnoki éjszakák lírai-melankolikus, helyenként szürrealisztikus filmetűdjével ...) Szerdán folytatódott, Vitray Tamás Berdál Valériáról készített portrémüsorával, amelyben Vitray — szokása szerint — érzékenyen a háttérben maradt, hogy a „Csodát csendben ..." elővarázsolja. Ez az idézőjeles volt a műsor címe, sokat mondó a főszereplőről, kit Szegeden— szeretete megnyilvánulásaként — mindenki úgy emleget: „Valika". Aki a színházban szerepelni látta, énekelni hallotta — azért, aki az iskolában, énektanárként találkozott vele — azért. Egyéniségében, lényében ellenállhatatlan közvetlenség, barátságosság, kedvesség van. S aki nem tudta volna, a mostani tévés programból megtudhatta, tiszteletreméltó akaraterő, elszántság, és szakmai tudás is jellemzi Berdál Valériát. O maga azt mondta ugyan, szerencse dolga, hogy ennyi tehetséges tanítvány került ki a keze alól. A magam részéről abban hiszek, hogy Fortuna nem osztogatja annyira véletlenszerűen a kegyeit. Az meg teljességgel valószerűtlen, hogy Szegeden és környékén hirtelen több tehetség teremjen, mint egyébkor. A neves énekeseket, a hajdani Berdál-tanitványokat, Tokody Ilonát, Temesi Máriát, Komlóssy Ildikót hallgatva készséggel elhiszem viszont: Valika tud valamit, amitől sorra énekesegyéniségek válnak neveltjeiből. S amitől kevésbé széD hangú tanítványai is — emberebbek lesznek. Hiszen — a szakmán túl — éppen ebből: emberségből, odaadásból, életgazdagságból vehetnek tőle leckéket. A „csendes csodák" további sorozatát kívánjuk szeretettel, amely kívánság megalapozott, hiszen láttuk, a művésznő éppoly fiatal a katedrán, mint nemrég a színpadon, s a nyugdíjas énekesnő nem véletlenszerűen, óraadóként oktat a Tömörkényben, mint Vitray mondta az ajánlóműsorban, hanem 12 hónapra szóló, 15 éve mindig megújított szerződéssel ... A nőnaD előestéjén férfiakat láttunk, akik egyedül nevelik gyermekeiket. Ez ma még, úgy látszik, kuriózum, amiről dokumentumfilmet kell csinálni. Nem szeretnék elfogultnak látszani, hiszen valójában szülőpárti vagyok. A telies családot tartom életrevalónak, ugyanúgy, mint — a rengeteg válás ellenére — a legtöbben. Am, ha muszáj szülőt választani a gyermeknevelésre, igen komoly gondossággal kell tenni: nem irigylem érte a bíróságokat — közös elfogultságaink miatt sem. Mert ugyebár az sem igazság, hogy automatikusan az anya joga és terhe az utód. S vajon igazság-e, hogy automatikusan az apáé. ha történetesen nem ő „lépett le", mint ezt megszoktuk volt, hanem a mama? Figyeltem magamat, miközben hallgattam a műsor tiszteletre méltó papáit, s rájöttem valamire: igazából maguk a nők tartják megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen véteknek, ha „lelépnek", s elhagyják gyereküket is. Ezt a képzetüket ráerőszakolják mindenkire — s az érintettek egyetlen tudatkimaradásos perc miatt végigszenvedik az életüket... Szomorú film volt ez az Apák egyedül. Persze az sem lett volna szívderítőbb, ha — Anyák egyedül. A legszomorúbb. hogy a tények nem foglalkoznak a mi hangulatainkkal. Ezért hát nekünk kell foglalkozni velük, lehetőleg hangulati befolyásoltság nélkül. Sulyok Erzsebet Sereghumor Mióta csak magyarok élnek ezen a világon, úgy ötven százalékuknak van egy meghatározó erejű; teljességgel kollektív élménye, amelynek alakulását, mítoszát és egész históriáját, ha jól tudom, a mai napig nem dolgozta föl átfogóan senki. Igen, a katonaságról van szó. Pontosabban ennek egy vetületéről, „a sereg" roppant sajátos humoráról, e legvadabb emberi foglalatosság legemberibb oldaláról — a katonaélet komikumáról. Aki volt katona, utóbb szükségszerűen kissé epikus művésszé válik. Elbeszélő mesterré. Hiszen a katonatörténetek sora, amiket idővel feleségek, szeretők, általában ama bizonyos ötven százalék közvetlen környezetében élő, kvázi más nemű emberiség oly idegesen és unalommal fogad — eme óriási közös élmény nekünk oly kedves játékkockáinak doboza. Es tudjuk: ahogy az évek múlnak, úgy válnak mind csillogóbbá, maradandóbbá és főként mind kizárólagosabban vicces históriákká ama esetek, amiket ott, akkor, pillanatnyilag tán nem is oly derűs hangulatban éltünk meg. Ám amelyek nélkül — mégis csak van valami a réges-régi mondásban — tán nem is lennénk igazán férfiak . . . Hogy a magyarság ősi katonanép, s nemzetünkben tagadhatatlanul léteznek bizonyos, jó értelemben veendő katonás jellemvonások, szinte történelmi közhely, jóllehet e tulajdonságok jelenlétéről jómagam immáron másfél évtizedes, tizenegy hónapon át tartó tapasztalataim fényében nem vagyok egészen meggyőződve. Az is igaz, csupa bölcsésszel voltam katona, ez pedig körülbelül annyit jelent, mintha sok tucatnyi Vanek úr csetlett-botlott volna velem együtt a vásárhelyi „alaki" környékén. Mindenesetre tény; a Kossuth rádió Világablak című adása Humor és történelem című sorozatának kedden délután sugárzott hatodik része, a hadi humorról szóló fél óra keresve sem igen találhatott volna jobb terepet témájának illusztrálására, mint a tovatűnt évszázadok hazai hadi eseményeinek (volt biza bőven) vonatkozó vizsgálata. Meg is tette becsülettel, s a szerkesztő-műsorvezető Lukácsi Béla még arra is ügyelt, hogy a vendégül hívott két hadtörténész, Nagy László és Rázsó Gyula segítségével ki-kitekintsen még a világ, vagy legalábbis Európa embergyilkoló iparának történetében fellelhető humorsziporkákra. Aforizmák, kuriózumszámba menő, ám annál bájosabb régi szokások, esetek^ stílusfordulatok és kiszólások végeláthatatlan sorát termelte ki e téren a történelem. A kiképzési szabályzatok szinte örökéletű nyel-> vezetének afféle gyöngyszemeitől kezdve, hogy „az emberek farcsontban igen merevek", egészen ama aranyigazságig. hogyha egy huszár hagyja magát 'kidobni a kacsmából, az már nem huszár — csak ember. Mindezeket a történelmi sereghumordarabkákat hangulatosan és rendkívül érdekfeszítően bányászta elő a műsor — egyetlen aprócska kifogásom viszont csak maradt. Midőn a többé-kevésbé kronológiai sorrendet követő tallózás korunkhoz ért, kijelentették: e század katonahumora eltűnt. Eszembe jut a híres anekdota, melyben a katona egy szál vödörre^ jött haza a Dontól, s egészen Debrecenig senki sem kérdezte tőle, hová igyekszik, hiszen nyilvánvaló volt, hogy vízért megy valahová. Csak a hazai tájon kapott óriási pofont egy' váratlanul előbukkanó őrmestertől: „Tudod-e nyavalyás, miért kaptad?" „Tudom, jelentem alássan! Mert nincs feneke a vödörnek." Vajon tényleg nincs katonahumor — rettenetes és minden korábbinál kegyetlenebb — századunkban? Vagy vegyük akár a mi történeteinket a .seregből, melyeknek idézésétől a hely szűkén túl azért is el kell tekintenem, mert bármilyen aranyosak is — a nyomdafesték sem bír el mindent. . . Hogyan lehet nevetéssel csatát nyerni? így hangzott a hadi humorról szóló Világablak legjobb kérdése. A válasz olyasféle lehet, hogy látszólag sehogy. De csak látszólag. Mert ha már emberemlékezet óta van hadsereg, létezik fajtánk szörnyű átka, a háború — legalább nevethessünk egy kicsit. S tudunk is, hallhattuk, bizonyították. Hátha ettől az az igazi, az a nagy csata is — megnyert lesz egyszer. Dimonkos László Mától Szegeden Éneklő ifjúság Több mint félszázados múltra tekint vissza az a kórusmozgalom, mely Éneklő ifjúság néven vált ismertté, s az elkövetkezendő hetekben immár 51. alkalommal rendezik meg Szegeden. illetve Csongrád megyében. Idén kisebb fajta rekordnak számít, hogy 14 énekkari koncertet tartanak, ötöt Szegeden, a többit Csongrádon, Hódmezővásárhelyen, Makón. Kisteleken, Mindszenten, Szentesen, Mórahalmon. Ma, kedden este 6 órától, szegedi egyetemi és főiskolai kórusok lépnek közönség elé a 624. számú szakmunkásképző intézet aulájában A .Juhász Gyula Tanárképző Főiskolát három együttes is képviseli, a Kreuter Vilmosné vezette vegyeskar, valamint két női kar, Mihálka György, illetve Ordasi Péter dirigálásával. Az orvosegyetemiek vegyeskarát Joó Ele, az Ifjú Zenebarátok kamarakórusát Erdős János, a József Attila Tudományegyetem vegyeskarát Gyüdi Sándor irányítja. Legközelebb csütörtökön középiskolás énekkarok koncertje lesz, délután 3-tól, ugyanott. Az Éneklő ifjúság sorozat kiemelkedő eseményének ígérkezik ismét az úgynevezett daloló nap, melyet április 27-én immár harmadízben tartanak, a sportcsarnoki rendezvények után új helyszínen, a Dóm téren. Ugyancsak áprilisban, 18-án, Kisteleken találkoznak a megye ének-zenei általános iskoláinak kórusai, s érdekes színfoltnak számít a mórahalmi találkozó is, ahol a volt szegedi járás együtteséinek 480 diákja dalol. Ovodaavatás Kótajban Üj óvodát nyitottak hétfőn Kótajban. Az ötven kisgyerekre méretezett intézményt bensőséges ünnepségen avatta fel Berecz János, az MSZMP KB titkára, a körzet országgyűlési képviselője. A Nyíregyházához közeli, négyezres lélekszámú faluban hatmillió forintos beruházással elkészült óvoda megépítésének költségeit a lakosság által fizetett, több éven át erre a célra gyűjtött községfejlesztési hozzájárulásból fedezték. A beépített berendezések felszerelésében, és a környezet parkosításában a szülők jelentős értékű társadalmi munkát végeztek. (MTI) „Könyv és ifjúság" döntője Hatodik alkalommal került sor az elmúlt hét végén Szegeden a Somogyi-könyvtárban a"„Könyv és ifjúság" megyei döntőjére. A pályázat kiírói — a Csongrád Megyei KISZ-bizottság és a Somogyi-könyvtár — az elmúlt években megszokotthoz képest kicsit változtattak a játékszabályokon az idén. Elődöntő helyett a vetélkedőben, részt venni kívánó középiskolások és ifjú szakmunkások legkedvesebb olvasmányaik írásos „ajánlólevelét" adhatták be nevezésként. A húsz jelentkező — csapat es egyén — közül a hat legjobbnak minősített kerülhetett be a vasárnap megrendezett megyei döntőbe. ahol tizennyolc — a résztvevők által választott — irodalmi alkotás legfontosabb tudnivalóiról kellett számot adni: szóban, írásban, rajzban és dramatikus játékban. A csapatok teljesítményét háromtagú zsűri értékelte: Rácz Erzsébet, a Csongrád Megyei KISZ-bizottság munkatársa. Árpás Károly, a Vedres István Szakközépiskola tanára és 'Olasz Sándori, a Tiszatáj munkatársa. A verseny győztese a Sze gedi Radnóti Miklós Gimnázium háromfős csapata lett, másodikként a Makói Juhász Gyula Szakközépiskola diákjai értek célba, őket a Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium csapata követte. A döntő többi résztvevője: Lantos Mónika (egyéni) és két makói csapat, az Erdei Ferenc Szakközépiskola és a Lenin Tsz versenyzői is győztesként kerültek ki a játékból — legalábbis élményekben, irodalmi ismeretekben gazdagodva térhettek haza. A versenyzők végül könyvjutalmakat vehettek át Ái egészségügy mecénásai S

ok apró, akár baráti beszélgetés mozaikjából áll össze a kép: mintha manapság lelkiismereti válságban lennének a magyar orvosok. A szemész, a gyermekgyógyász, az agysebész, a belgyógyász egyaránt úgy érzi, hogy hiába világviszonylatban is versenyképes szaktudása, megtántorithatatlan elhivatottsága, ha rajta kívülálló okok miatt nem képes a legtöbbet tenni betegéért, ami a tudomány és a technika mai állása szerint pedig lehetséges lenne. Tény, hogy a már valahol a világban létező fejlett eszközök, új eljárások föltámasztják az igényeket, nemcsak a gyógyulni vágyó emberben, hanem a gyógyításra fölesküdött orvosokban is. Óvakodnék attól, hogy ezeket az igényeket megalapozatlan jelzővel illessem, elvégre élet s halál forog kockán. A minap hosszasan beszélgettem a SZOTE l-es Számú Belgyógyászati Klinikáján az emésztőszervek betegségeivel foglalkozó orvosokkal: Nagy Ferenc adjunktussal, Várkonyi Tibor docenssel és Papp Ákos adjunktussal. Elmondták, akár büszkék is lehetnének az itt folyó szakmai munkára, hiszen fölkészült orvosokban, tudásban és tettre kész kezekben nincs hiány, de hát a hiányos eszközpark nem egyszer gúzsba köti a legnagyobb elszántságot is. Létezik ugyanis egy csodálatos készülék, amelynek egy 10 évvel ezelőtti változata működik is a klinikán — amikor működik Ez az öreg, japán berendezés áldás a betegek számára. Amíg néhány éve a különböző cpeútbetegségek pontos diagnosztikájához és gyógyításához mindig sebészi beavatkozásra volt szükség, ma ezzel az endoszkópos parkkal a hasfal fölvágása nélkül is sokszor sikerrel végezheti mindezt a belgyógyász. Egy különleges, hajlékony üvegszálakból készített, fényt vezető cső segítségével tájékozódhat az orvos a belső szervek — a nyelőcső, az epe, a hasnyálmirigy, a gyomor, a nyombél, a vékonybél, a vastagbél — állapotáról. Egy áramforrással különböző eszközök működtethetők a cső fölülről irányítható, mozg^jsony végén: mintát „csíphet" ki valamelyik szervből vagy daganatból, kontrasztanyagot tölthet bele: egy másik áramforrással elektromos kés végzi munkáját, polipot vág át vagy az epevezeték nyílását, hogy a levezetett kis kosárkába beleessék az elzáródást okozó kő. Az ilyen beavatkozás után 2 nap múlva hazamehet a beteg, s munkába állhat. Míg a hasműtét után? A japánok ezt a készülékét összesen 500 vizsgálat elvégzésére tervezték. A szegedi klinikán a hozzácsatlakozó négy eszközt évente 2 ezer 500-3 ezer alkalommal használják. Ha töredeznek, elszakadnak az üvegszálak, itt nem dobják el az egészet, hanem megkurtítják a vezetéket, a lejhez csatlakoztatható egységeket is „végkimerülésig" alkalmazzák. De hát minden berendezésnek véges az élettartama, öregedvén, gyakran meghibásodik ez is, tekintet nélkül arra, hogy éppen egy, sebészi eljárással nem műthető szívbetegnek vagy egy idős, 80 éves embernek kellene jó szolgálatot tennie „A haláleset nem az eszköz lelkén szárad, hanem az orvosén. Ha tudom, hogy van a világon eljárás, amellyel megmenthető a beteg, hát n^ törekedjem erre? Boldogok lennénk, ha a jövőben legalább azt tudnánk tenni a betegért, amit eddig..." — mondta az egyik fiatal orvos, s hozzátette: „Miért ne lehetnének mecénásai az egészségügynek egyes nagyvallalntok?" Mi a véleménye erről a klinika igazgatójának, Varró Vince professzornak? Beszélgetésünk elején leszögezte: az egészségügyi ellátás állami feladat. De rá kell jönnünk, hogy az állam nem vehet át minden közösségi terhet. A beteget ellátja az egészségügyi szolgálat, gyógyszerhez juttatja, megoperálják, ha szükséges. „Ha valakinek epeköve van, megműtik a sebészeten. Ám ha létezik a világon új, de igen drága eljárás, s csak néhány helyen élhetnek vele, jogos igénye valamennyi embernek, hogy őt is a korszerűbb módon gyógyítsák meg. Csak azt kellene elérnünk, hogy mindenki megértse: ha egy-egy kisebb közösség, egy megye, egy város lakói is a hazai átlagnál magasabb szintű ellátást igényelnek, az ő áldozataikra is szükség van" — mondta. A professzor kiszámolta: ha a régió minden lakója hetente lemondana egv üveg sörről, s ennek az árát föláldozná az egészségügy oltárán, egy év alatt majd' 1 milliárd forinttal gazdagodna az egyetem. Sok egyéb mellett kivehetnénk például epeköveket rizikómentesen, műtét nélkül, s nem nyújtanánk hosszú hetekig a táppénzes napok számát. Micsoda nyereség ez a betegnek, a népgazdaságnak! De ehhez nem elég egyetlen készülék, háromra lenne szükség: egy dolgozna, egyet, mondjuk, javítanának Budapesten, egy lenne a tartalék. Ugyancsak kevés a folyamatos, megnyugtató munkához az egész egyetem egyetlen hasi ultrahangdiagnosztikai készüléke, amely tehermentesíti a röntgen munkáját, s emellett még számtalan előnye van. A hangvisszaverődés elvével működő berendezés monitoron ábrázolja a belső szervek elváltozásait, videóra vehető képet ad, amely megállítható, visszajátszható, nagyítható — emiatt még az oktatás számára is nélkülözhetetlen. Ha ez a készülék fölmondja a szolgálatot, a három-négy évtizeddel ezelőtti vizsgálati módszerekhez kénytelenek folyamodni az orvosok. Kontrasztanyagot itatnak a beteggel, az esetleges daganat természetének vizsgálatához nem lehetséges egyetlen szúrással járó mintavétel; irány a sebészet. A

z ultrahangkészülék, az endoszkópos park magas szintű ellátást biztosít a betegeknek. Az állami kasszából tellett egyre-egyre, amely arra elég, hogy orvosok, betegek korszerű gyógyítási, illetve gyógyulási igényét fölkeltse. Márpedig a makói hagymásnak, a csongrádi kubikosnak, a szegcdi üzemek minden dolgozójának alkalomadtán egyformán életbe vágó szüksége lehet ezeknek a berendezéseknek a jótéteményére. Mi itt, Csongrád megyében vagy csak Szegeden, talán hozhatunk némi áldozatot önmagunkért, amit busásan megfizet az élet, szenvedéstől mentes, egészségben töltött napok, hónapok, évek formájában. S a mecénások előtt mindig kalapot emel a jelen, s az utókor is. Chikán Ágnes