Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-10 / 58. szám

Hétfő, 1986. március 10. Macbeth Verdi fiatalkori operáiból ment már Szegeden a Nabucco, a Giovanna Darco, sőt a Macbet is. A Johannával Pál Tamás, a másik kettővel még Vaszy Viktor ismertette meg a nagyérdeműt. Ujabb korok azon törekvéseiben tehát, ahol mostohán kezelt, elfeledett operák, jelesül Verdi korai alkotásai felé fordul az operai társulatok figyelme, a szegedi csapat mindétig élen járt. Igaz viszont, a Macbeth csak részben sorolható a „gályarabságos évek" terméseihez. ősbemutatója 1847-ben hatalmas sikert aratott ugyan Firenzében, később azonban mind ritkábban játszották, úgy hogy 18 évre rá maga a maestro érezte szükségét az átdolgozásnak. így az 1865-ben Párizsban „felszentelt" változat már az érett Verdit mutatja (legalábbis a módosításokon, melyek közül legfontosabb a darab új befejezése: a csatazene fúga, majd a zárókép himnusza). Színházi falak kozótt kivételes hely illeti a Macbethet. Shakespeare drámája ugyanúgy élteti, mint Verdi operája. Még ha igaz is lehet, jó dráma nem viseli a zene, az új minőség köntösét, egyiknek népszerűsége sem ment a másiknak rovására. Maga Verdi nagy tisztelője volt Shakespeare-nek. Foglalkoztatta a Lear király, a Hamlet és a Vihar is, ám, hogy a tájt mégis a Macbethet választotta (az Otellóra meg a Falstaffra csak jóval később került sor), valószínűleg a mű rövidségének, tömörségének tudható be: kész librettó akár. A kísérlet persze nem ment könnyen. Hiába figyelmeztette Piavét eleget: „egyetlen felesleges szó se legyen . .. rövidség és fennköltség" — a föladat súlyát nagyon is pontosan érzékelte: . ha már nem tudunk valami nagy dolgot belőle, legalább csináljunk szokatlant." S valóban szokatlan a fiatal Verditől, hogy a szöveg vonzásában a cantilena bűvölete fölé képes helyezni a drámaiság szempontjait, új éneksílust teremtve magának (sajátos dallamiság, mondja, un cantabile sui generis). Sötét opera a Macbeth. Sötét egész tónusában, hangnemeivel, harmóniavilágában Basszusok uralják. Két jelentős figurára épül, a címszerepre és a Ladyre, illetve harmadikként itt vannak a boszorkányok. Ez a három vonal kap következetes jellemzést, s a darab gondolatisága is belőlük sarjad, teoretikusan innen nverhet fogódzókat a kivitelezés, a megvalósítás. Közülük jószerivel a Lady képlete a legtisztább A Teremtés bűnre csábító Évája a Nő, akinek hírnév kell, pénz, hatalom, pompa, s ebből az aspektusból másodlagos lehet, hogy tiltott gyümölcsöt tépet Ádámmal a paradicsomi fáról, vagy férjeurát hergeli királygyilkosságra. Lényeges, hogy a tettet nem ő követi el, értelmi szerzője csupán. Bonyolultabb jellem a Macbethé, hiszen nem egvszerű gvilkos. viszont hűséges alattvaló. remek katona Elemzőiből feltétlenül figyelemre érdemes Paul Fechler fejtegetése, aki nem kevesebbet állit, mint hogy tragédiája, akár Hamleté, a cselekvés és a cselekvésre való próbatétel tragédiája Véleménye szerint Macbeth sem otthonos a tettben (bár egy élharcosról ezt nehéz föltételezni), nincs erős akarata. másét hajtja végre. Nem a becsvágyát követi hát, hanem azt a vonzást, amellyel egy jóslat további megvalósulása csalogatja. Vagyis lényéhez nem illő tettet követ el, s szférájának elhagyása miatt kell a bűn minden borzalmával további gyilkosságokkal bűnhődnie — egészen a véres befejezésig, amely tehát nem annyira a bűn levezek •lése, inkább a büntetés, hogy önmagát félreismerte. Nékem szimpatikus ez az okfejtés, hiszen elvibb síkra tereli, egyetemesebb érvényűvé teszi a macbethi konfliktust: ismerhette Németh József, vagy sem, nem tudom, alakításában mégis felfedezhető — talán ki sem kerülhetően — a figura ilyetén való közelítése. Végül a boszorkányok, akikről, vagy amelyekről már a mi Kálmán királyunk is megmondotta, nincsenek (De strigis vero...), és Shakespeare-t sem jelenségként foglalkoztatták. Lynn Snook tanulmánya jó szemmel veszi észre, miért tartották az ördög szövetségeseinek, és égettek óket halomszámra. Mert aggasztóan másmilyenek voltak, mint amilyenre a vallási fanatizmus és a szűk látókörű erkölcsi felfogás egy jámbor háztartásbelit korlátozott, és amilyenre a férfival szemben vak engedelmességre kötelezett nőknek engedélyeztetett. Shakespeare-nél mesebeli lények, „dinamikus elemet testesítenek meg a lélek és természet mélyéből, mozgásra, fokozásra, változásra törekszenek, a férfit a szellem és a tett bátorságára viszik, csábítják." Kerényi Miklós Gábor rendezésének okos értelme, hogy valóságos főszereplőként kezeli őket, mint a bennünk rejtező titkos vágyak megelevenedő jelképeit, vagy sorsunkat szövő párkákat. Három férfitáncost (Horváth Károly, Kolcp Zoltán, Hegedűs Imre) csöppent közibük, akiket koreografált mozgásokkal, folytonos jelenlevőkké avat, a vészbanyák amolyan képviselőivé, hogy az előjátékok, intermezzók során részint némajátékszerűen eljátszszák, részint kommentálják az eseményeket. Makai Péter kétszintes diszletépítménye nagyvonalú inszcenálás lehetőségeit villantja fel. Nordikus tablója kiégett vár költői stilizációja, amelyben é'oúgy megférnek az intim képek, mint a csatajelenet, de alkalmas a víziók megelevenltésére is. Jelmezei szintén sötét alaptónusúak, ám ezen belül érzekeny szín- és formakultúrával öltözteti a szereplőket, figyelve kinekkinek alkati sajátosságaira is. Szó, mi szó, Kerényi remekül tudott élni vele. A nyitókép áttetsző látvlas megoldása (A Nyugat lányáéhoz némileg hasonlóan), Macbeth látomásai, vagy a csatakép valóságos bravúrmutatvány ezen a tenyérnyi színpadon. S Banquo legyilkolásakor sem úgy menekíti el kisfiát, hogy az egyszerűen elszalad, hanem különböző fogásokkal kicselezi hóhérait, vasrudakon nyer egérutat (a vívásokhoz, a harchoz öttusa-világbajnok, Sasics Szvetiszláv asszisztált!) Operában ritkaságszámba megy a rendezés ennyi sok finom észrevétele A színpadi reflektorok olyan belső megvilágítási lehetőségeket adtak Herényinek, amelyekkel érzékletes, varázsos pillanatokat szerzett A trónszéket például háttal helyezi el, így ülteti rá a magányos Macbethet, sűrűn hoz be gyerekszereplőket. hiszen a jövendő uralkodókról esik szó, s így elborzasztóak a gyilkos ságok igazán, Banquo szellemét valósággal körülhordozza a színpadon, mint. holmi véres kardot (apropó, a vér: hellyel-közzel többet használnak piros festékből az ízlésesnél), de érzékeny megfigyelés, ahogy Macbeth halála után MalcoLm, a győző, megbocsát az előző rezsim politikai gyilkosainak: az új hatalom gyakorol amnesztiát. Szép hangok parádéja a premier. Vegre előadás, ahol hovatovább maradéktalan a színpadi élmény — operában nem egy kifejezett hátrány. Oberjrank Géza karakterisztikus zenei tablóját „festi meg" a látványnak. Feszes, zord, drámai ez a tabló, ahová fény ritkán szökik be, sűrű, tömény inferrto, extatikus sorsokkal terhes világ. Szép hangok parádéját írtam, s valóban ritka kincs (vidéken működő operatársulatoknál!), ha egyszerre három is van a színpadon, ráadásul a főszerepekben, akik az időnként forszírozott zenekari hangzás viharát is állják. Németh Józsefnek ez a Macbeth — minek cifrázzam — valószínűleg élete legnagyobb alakítása. Játékban sem lebecsülendő következetességgel tudja végigvinni e figura belső, majd külső meghasonlását, és a hangja is bírja végig fénnyel, intenzitással. Hatalmas állóképességet igénylő szerep, ám Németh akkor sem adja alább, mikor a természet törvényei szerint fáradni „illenék". Mézszínű baritonja valamennyi regiszterben kiegyenlített, átütő, a szólam terces építkezései közben, a kényes fordulatoknál sem igen látszanak frazeálási gondjai — alkatilag pedig mintha ráöntötték volna. Kiváló partnereket is kapott Misura Zsuzsa Ladyjében, meg Gregor József Banguójában. Misurát, a nagy dívát, áradó dallamívekkel ajándékozta meg Verdi, s ezt látványosan hálálja. Fölső hangjai élményszámba menőelt, amikor egyedül van a színpadon, akkor is ott van vele, benne, környezetében a tragikum egész súlya, mélysége, katarzisra ingerlő esztétikai gazdagsága. Ezért aztán áriái is többek, mint látványos magánszámok. Es Némethtel, meg Misurával még nincs vége: Gregor József Banguója a márkás „ráadás". Voltak idők, hogy Gregor epizódszerepben is hátára tudott venni egy előadást. Most szerencsére nincs szükség rá, így dramaturgiailag is eszményien illeszkedhet a színpadi figurációba, ahol éppen az ő meleg, hajlékony, igéző basszusa lesz látványos mártíriuma Macbethék véres indulatának. . Mondom: zenei téren Németh, Misura, Gregor jelenti az előadásnak azt a minőségét, mely a szegedi szimfonikusokkal meg a frappírozott színházi és gyermekkórussal (az előbbinek karigazgatója Molnár László, az utóbbinak, a főiskolai gyakorló általános iskola Bartók gyermekkarának Siposné Csendes Eva) bárhol ütőkártyája lehet Oberfrank Gézának. Pedig a többieket sem érheti panasz. Kivált nem Juhász József erőteljes, magabiztos áriát éneklő Macduffjét Kenesey Gábor Orvosa, Vajk György Malcolmja, Bálint Ilona Dámája, Kácz Imre Gyilkosa mellett a Jelenésekben hallott Herczeg Ferenc, Aszódi Mária, Németh Attila, valamint Banquo fiaként, mint néma szereplő, Kenyeres Gábor tették teljessé ezt a szép sikerű Macbeth-produkciót Kirakatelőadás volt, a szó nemes értelmében, ahol pénzéért a legjobbat kapta a néző. Itt és most, pénteken este, a Zenés színházban Nikolényi István ÉS a SZAB-nál Merről fúj a szél? Néhány napja a Szegedi Akadémiai Bizottság újjáalakult klubja az Élet és Irodalom vezetőit látta vendégül. A szegedi kutatók élénk, tartalmas és őszinte beszélgetést folytattak Bata Imre főszerkesztővel és Bertha Bulcsu főmunkatárssal. Bata Imre: Az Élet és Irodalom az ellenforradalmat követő konszolidáció egyik első terméke. Bölöni György szerkesztésében 1957. március 15-én jelent meg elsőszáma— jövőre már harmincadik születésnapunkat ünnepeljük, s ez. nálunk, Magyarországon, fontos dolog. Most, hogy készülve erre a fordulópontra, gyakorta forgatom a régi évfolyamokat, mindinkább az a meggyőződésem, hogy a három évtized lapszámaiból rekonstruálható a magyar élet humán szellemi szférája. A mi viszonyaink között ez a harminc év szokatlanul hoszszú idő. Jelenleg 60 ezer példányban jelenünk meg, ami körülbelül 180 ezer olvasót jelent. Irodalmi ihletettségű újság vagyunk, az viszont már csak illúziónk lehet, hogy — mint egykoron a magyar történelemben — az irodalom politikai erő, társadalomalakító tényező legyen. Néha megkérdezzük, hol szaladt ki a valóság a kezünkből, s kacérkodunk, hátha újra viszonvba keveredhetünk vele. íróink néha megnyaljak az ujjukat, feltartják, figyelve: Merről fúj a szél? Bertha Bulcsu: — Magyarországon irodalomtörténeti tény, hogy az írók nagyon sok mindennel foglalkoztak. Nem könnyű egyes esetekben eldönteni, hol a lényeg, melyik a fővonal, s melyik a melléktermék. Engem a nyugtalanság sodort erre a területre. Manapság illik a sajtót nem szeretni, szégyelleni az újságírópályát. Én nemcsak vállalom, de szeretem is ezt a munkát. Ez biztosítja, hogy részese lehetek az életnek, nem álruhás hercegként merülhetek el mélységeiben, tanúja és átélője vagyok a történéseknek, először szeretek örülni vagy szörnyülködni a dolgokon. Egy író a színházi próbán, egy vásár zsibongásában, egy tanácskozáson kellemetlen személyiség. Az újságíró szükséges rossz. a természetes kellemetlenkedő, az intézményesített indiszkréció. Ez adja meg számomra a részvételt, az örök kétkedés szabadságát és kötelességét. Hogy aztán hatnak-e írásaim? Volt már olyan érzésem, hogy igen. Élénk vita kerekedett tudomány és irodalom, tudósok és írók nem mindig felhőtlen kapcsolatáról. A tudomány embere sokszor félti tárgyát a felkészületlen zsurna tisztáktól, illetéktelen íróféléktől, azok pedig arisztokratizmussal. szakmai sovinizmussal vádolják őket. Persze, nem ilyen éllel vetődtek föl a nézetkülönbségek, de hogy e téren van még terepe a közeledésnek, az bizonyos. Teljesen természetes állapot — foglalta össze a vitát a főszerkesztő —, hogy a világot sokféleképpen közelítjük meg, másképpen, más módszerekkel gondolkodunk a jelenségek fölött. Természetellenessé akkor válik ez a kapcsolat, ha valamelyik léi arisztokratikus lesz, nem vitatkozik, hanem kinyilatkoztat, nem érvel, hanem támad. Az elmúlt húsz évben a „nehéz emberek" sajátos magyar fogalom volt. írók, filmesek álltak ki a szalagházak, görgős ekék, Béres-cseppek, szójalisztjelenségek stb. mellett. Nem mindig teljes vértezetben, de legtöbbször őszinte indulattal, jobbító szándékkal. A lényeg az. lenne, hogy a tudományos gondolkodás legyen jelen a mindennapi gondolkodásban, de ez, a tudomány specializációja, a fölgyorsult fejlődés nyomán egyre reménytelenebb. Nem lehet véletlen, hogy sokan úgy érzik, fogy a jövő, fakul az utópia, kifosztják a múltat, s ennek nyomán előtérbe kerül az irracionalizmus. Godot-ra várunk?! Nagy kérdés, befolyásolja-e a természettudományok fejlődése a tudományos gondolkodást, s az beépül-e az élet mindennapjaiba, a világképbe?! Jelenleg azt dokumentáljuk, hogy nem. T. L. Tanuló tanárok Gondok és remények az intenzív továbbképzésben Immár második, felide.jéhez közeledik a tavaly őszszel elindult intenzív tanári továbbképzés a JATE Bölcsészeti Karán. 1985-ben — erről a Délmagyarország hasábjain is szó volt — rekordsebességgel kellett megszervezni a tanfolyamot, elkészíteni a programokat, amely szerint magyar, történelem, orosz és francia szakon indulhatott továbbképzés. Persze, a középiskolai tanárok sem voltak jobb helyzetben, sokan szeptember legvégén tudták meg, hogy számukra egyéves intenzív továbbképzés kezdődik november 4-én. Az egyetem mindenesetre a legjobb szakembereket biztosította e célra, ha nagyon szükség volt rá, bizonyos területek oktatására külső kutatókat, előadókat hívtunk, hogy a továbbképzés elérje célját: a jelenleg lehetséges legmagasabb színvonalú képzést adjuk középiskolai tanár kollégáinknak. Ezt a tervet az első részben lényegében sikerült ugyan megvalósítani, de a magas napi óraszám (6—8 óra), s az előadóknak az a törekvése, hogy a rendelkezésre álló időt minél „intenzívebben" töltsék ki, szükségszerűen fárasztóvá, „töménnyé" tette a továbbképzést. Ilyen rendkívül információgazdag volt például a szemiotikai, szociolingvisztikai, strukturalista elemzés, vagy éppen a Homérosz-kutatás legújabb eredményeiről szóló előadás. A témák, a megközelítési módok és szemléletek gazdagsága azonban felvetett egy problémát is az évi százhúsz óra négy-öt blokkra való osztása (ez eredményezi a magas napi óraszámot) túl kevés, nincs mód az anyag „megemésztésére", s a reggeltől estig tartó foglalkozások lehetetlenné teszik. a szegedi könyvtári munkát a Somogyiban vagy az egyetemi könyvtárban, így szándékunkban áll módosítani a jelenlegi rendszert. Esetleg úgy, hogy évi 8—10 alkalommal, hét végén lennének az órák, olyan elhelyezésben, hogy mindenkinek lehetősége nyílna még könyvtári kutatásra, olvasásra, felkészülésre is, itt Szegeden. Súlyos érv azonban e terv ellen: duplájára növekednék az utazások száma, s nyilvánvalóan növekednének a családi nehézségek is. Az eddigi tapasztalatok néhány súlyos, a jelenlegi keretek között meg nem oldható problémát vetettek fel. E munkához semmiféle oktatási segédanyag nem áll az oktatók és a hallgatók rendelkezésére. Elkészült és előre kiküldtük ugyan a magas szakmai igények szerint összeállított, a minisztérium által is elfogadott tematikát, de azzal senki sem számolhatott, hogy a községi (esetleg városi) könyvtárakban országos szakmai folyóiratok, fontos szakkönyvek, egyetemi kiadványok hiányoznak. Következésképpen az egyetemi foglalkozásokra előzetesen felkészülő középiskolai tanároknak be kellett volna járniuk nagyobb városokba, vagy Szegedre, hogy felkészülhessenek. Kellett volna. Erre a tematika összeállításánál a jövőben sem lehet tekintettel lenni, hiszen a jelenlegi vidéki könyvtárrendszer hátterével nehéz a magas színvonalú továbbképzés. Maradna tehát egyetlen megoldás: speciálisan e célra összeállított és megfelelő mennyiségben sokszorosított szöveggyűjtemény De miből? Egy ilyen segédanyag több tízezer forint. A minisztériumi összegből még a Budapestről jövő (esetleg akadémikus) előadó utazási költségeit sem nagyon lehet fedezni, így néhány — az oktatás minőségét különösen szívén viselő — tanszék kénytelen saját költségvetésének fillérjeihez nyúlni. A továbbképzés százhúsz óráját dolgozat és vizsga zárja szeptemberben. A tanulmány témája gyakorlatilag szabadon választható, az egyetem pusztán ajánl bizonyos területeket. Az elkészített tanulmány (szándékaink szerint) akkor kapja a legmagasabb' minősítést, ha megfelel bizonyos tudományos igényeknek is. A vizsgabizottság háromtagú, többféle területen tevékenykedő, lehetőleg tudományos fokozattal rendelkező egyetemi oktató; függően a dolgozat témájától. Például: Ha valaki Kosztolányi Dezső regényeiről irt tanulmányt, olyan bizottság vizsgáztatja a szóbelin, amelynek az elnöke a témavezető, egyik tagja nyelvész, a másik világirodalmár, vagy XX. század-specialista. Az eredmény nem közömbös, hiszen a minősítés a fizetésemelés megállapításában komoly szerepet játszik. A fent vázolt nehézségeken túl az intenzív tanári továbbképzés életképessége attól függ: sikerül-e az elvégzéséért ígért bérkiegészítést minden esetben kifizetni, s nem lesz-e gyakorlat, hogy a továbbképzésben sikeresen szerepelt pedagógusok néhány évig nem. kapnak fizetésemelést, mondván, hogy ezzel ők most 5— 800 Ft-tal „megugrottak"? Idén a továbbképzés szervezése már megkezdődött, tehát a tematika összeállításában, a felkészülésben több idő áll rendelkezésre. S mod nyílik arra, hogy a következő oktatási évre beépítsük munkánkba mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket a hallgatók és a tanárok megszereztek. Pál József