Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

Szombat, 1986. február 1. 9 ^ MAGAZIN Nosztalgiamagyarázatok HAGYOMÁNY ÉS FOLYTONOSSÁG A

lényekkel kezdem. Annyi van belőlük, hogy fölsorolásuk órákig tartana, de ha önkényesen választok is közülük, ugyanarra az egy pontra mutat mindegyik: folytonosság-éhünk támadt, és igyekszünk ezt az éhet csillapítani. Az első tény: egy hirdetés. A Hortobágyi Állami Gazdaság közli mindenkivel, aki nádtetős házat szeretne, hogy nemcsak öszállítja a nádat, hanem föl is rakja a tetőre. Alig mondatott ki erre az évezredes anyagra, hogy korszerűtlen, máris visszanyúlunk hozzá. A nádtető ismét korszerű, de korszerű a fagerendaváz, a boltív, a hullámvonalas oromzat is. A második tény: egy ember újrafölfedezése. „Budapest vőlegényének" nevezték báró Podmaniczky Frigyest a múlt század végén. Alig vettük el tőle nemcsak „menyasszonyát", a várost, hanem a város egyik utcáját is, már bocsánatkérőn visszanyúlunk hozzá: teret kapott. Emléktáblát és emlékkönyvet. A harmadik tény: egy gyárkeresztelő. A Magyar Hajóés Darugyár, amely Gheorghiu Dej nevét viselte, most bejelenti, hogy a Ganz Danubius nevet veszi föl. Vele párhuzamosan díj létesül a gyáralapító emlékére. Ganz Ábrahám ismét korszerű. Végül a negyedik tény: egy reklamáció. Azt írta valaki a Magyarország cimű hetilapban, hogy a Soproni Városszépítő Egyesület alighanem a legrégibb egyesülete az országiak. Alig jelent meg a cikk ezzel az ártatlan föltételezéssel, máris jelentkezett másvalaki, hogy nem oda, Buda. Mert a legrégibb egyesület igenis a Magyar Honvédelmi Szövetség Központi Lövész Klubja. A budai polgárok ugyanis 1696-ban alapították meg lövészegyletüket, a hosszú nevű klub pedig épp az idén jelentette be, hogy a régi lövészegylet utódjaként kivánja elismertetni magát. Ami tegnap még „polgári", korszerűtlen volt, most főtitkárral, főjegyzővel és főpénztárossal ismét korszerű. A tényekből elég ennyi, jöjjön a magyarázat. Igen ám, de ebből is sok van; elég lesz, ha csak egy külföldit és egy hazait ismertetek. A külföldit éppoly találomra választom, ahogy a tényeket is választottam, csak bele kellett lapoznom a Valóság című folyóirat egyik számába. Szemelvények külföldi folyóiratokból, a magyarázatkínáló cikk az amerikai Harper's Magazine-ben jelent meg eredetileg. A tünetet, amelyet én folytonosság-éhnek neveztem, a cikkíró nosztalgiának hívja. Terjedését: nosztalgiahullámnak. Mi magyarázza? A cikk szerzője szerint sok magyarázatkísérlet van rá Amerikában, de mindegyik akörül kering, hogy az emberek csalódtak a fejlődésben. Hogy triZörrytálanságérzés hatalmasodott el rajtuk. Hogy nem is ánnyífa megőrizni vagy megérteni akarják a múltat, ifíSfPinkábtfidealizálni az elvesztettnek érzett — noha eredetileg sem létező — ártatlanságot. Hogy „az ipart társadalom átalakulása... megzavarta az embereket. Sokan nem képesek szembenézni a jövővel, és a múltban keresnek menedéket." Hogy tehát azért töltekeznek nosztalgikus érzelmekkel, mert ezek az érzelmek „folyamatosságot keltenek vagy legalábbis a folyamatosság illúzióját keltik egy olyan társadalomban, amely a gyors változások korát éli." E

s most lássunk egy hazai magyarázatot! A terep síkos, óvatosan indulok cl rajta. Rosszul értelmezett szocialista büszkeség volna, gondolom én, ha tagadnánk a hazai tények magyarázat kísérlete közben, hogy mi is csalódtunk. És nem egyszerűen a fejlődésben. Inkább fejlődés-reményeinkben. Mert egyrészt nem váltak be. Másrészt ami bevált, annak csak üdvös következményeire számítottunk. Csodát vártunk a technikától, a tudománytól. És kaptunk is csodát. De kaptunk zajt, levegőszennyezést, növénypusztulást, nitrátos vizet. Ez a csalódás persze általános, hazai magyarázatnak nem elég. A mi folytonosság-éhünknek közelibb magyarázata is van, és ez a magyarázat saját társadalmi fejlődéstörténetünkben rejlik. Saját illúzióinkban és saját kijózanodásainkban. Azzal kezdtük negyven évvel ezelőtt, hogy „a múltai végképp eltöröljük", és hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot". Soha vakmerőbb programot. Ahhoz, amire hajlam van manapság, hogy ezt a programot, úgy ahogy van, megmosolyogjuk, semmi kedvem. Korparancs volt ez a program akkor, és valódi elszánás is volt hozzá. Abból a múltból sokmindent kellett végképp eltörölni. Azt a világot csakugyan meg kellett forgatni. De mint kezdők a történelemcsinálásban, túl sok mindent töröltünk el, és túl sok mindent forgattunk meg. És eljött az idő, gyakorlatot szerezvén immár a történelemcsinálásban, hogy belássuk: aki teljesen eltörli a múltját, vagyis nem néz visszafelé, az nem lát előre sem: aki pedig teljesen megforgatott világban lakik, annak kényelmetlen az élete. A történelmet kemény erők formálják, de ami puhának látszik — az érzelem például —, kemény történelemformáló erő az is. Egyszerűen vágyódni kezdtünk rá, hogy ami túlbuzgóságból megszakadt, összeköttessék. Hogy legyen nádfedél a házon, és hullámvonal az oromzaton. Hogy aki Budapest szépítője volt vagy iparteremtő, az megbecsültessék. És hogy vallhassa magát Őspolgári egyesület jogutódjának egy mai lövészklub. Honfoglalás ez — visszafelé. És még csak az elején tartunk ttqáí FARAGÓ VILMOS TANDORI DEZSŐ Közzétevések avagy: A KÖLTÉSZET ÁTALAKUL — DE MI VOLT? Mi volt a költészet, azt kellene tudni, mielőtt átalakulásáról beszélünk! Mi volt a tegnapi alkonyat, mi volt az éjszaka, ugyan mit töprengek ezen, ha legalább jól-rosszul sikerül fölkászálódnom hajnalban, valami munkavégzésre! Nekilátok a mesterséges fényben, és minden nagyképűség nélkül érzem, társaim vannak ebben, ismeretlenek, messze mást csinálnak, másképp örülnek meg hirtelen valami részletnek, másképp káromkodjak et magukat, másképp vétik el a mozdulatot, mást helyesbitenek, másképp alakulnak, mondjuk, át... de hogy „a költészet"? Hajnalban ki áll neki erről töprengeni. És mégis, mindenki végül csak azzal kezdi, hogy a dolgán töpreng, nevezhetjük magát ezt a működést „hajnalnak", igen, mert olyan ez, mint maga az idő, az elgondolkodás a látszólag legtermészetesebb adottságokon, az még semmi, az csak kitöltendő lehetőség, elrontható űrlap, és ezek csak hasonlatok; hát a költészet sosem volt hasonlat, mindig valami valóságos, az volt a költészet, már eleve megvolt, mint a kőről mondják, hogy benne a kifaragandó, vagy a szótárban, mit mondjak, minden szó, a nyelvtanban minden kapcsolat esélye... megint ott tartunk, ahol nem érdemes. Mit érdemes csinálni, mit lehet így, pontosan és mégis kérdezetlenül jól megtenni, függetlenül az eredmény belátható hasznától, fölmentve az önzetlenség vagy „jutány" emlegetésének belső kényszerétől, ami ideges vakaródzás — ilyen kérdésekkel már, főként ha a néma hajnali tevékenység közepette tesszük föl vagy hallgatjuk el őket, már közelebb jutunk ahhoz, hogy mi is az, amit aztán a hétköznapnak vagy ünnepnek, költészetnek vagy gondolkodásnak, tartalomnak vagy formának, tegnapnak vagy mának nevezünk, és ami folyton átalakul, s nem tudni miből!" KOPASZ MARI A METSZETE SASS ERVIN TOITI VALERIA: NENA Odón egy múzeum ódon falai közt ódon órák ketyegnek ódon képekről ódon asszony mosolyog és ódon öregúr emeli büszke fejét kire vársz itt a telefon néma csak a múlt vizeiben úszhatsz és tenyeredbe simul egy ódon váza elmúlt szobáknak dísze merre jársz itt az őszben kérdezik az ódon ablakon behajtó fák átrepülve hallgatag házakon a villanó sárga melegben időtlenül mint az élet itt egy ódon múzeum falai közt Szeged műemlékei 16. A RIEGER-HAZ A Horváth Mihály utca 7. számú ház „műemlék „Rieger-ház" klasszicista stílusú, XIX. sz. dereka. Szerény, lábazat nélküli egyemeletes lakóház a régi Széchenyi tér északi házsorának egyik hírmondója. Földszintjén üzletsor, melyek védelmét 'ma is kifelé nyíló vasból készült áblak- és ajtótáblák biztosítják. Középen íves kapuzat látható tágas kapualjjal. Udvari függőfolyosóját kőkonzolok tartják. Emeletére falépcső vezet, lépcső- és folyosórácsai szépek. Csató 1861 -es vizfestményén a homokszín homlokzat ablak- és ajtótáblái zöldre festettek. 1863-ban itt építtetett műtermet Bietler Ferenc fényképész, aki „fényirdája" hirdetésében az épületet Rieger Mihály házaként jelölte. Bietler Széchenyi térről készült 1872-es aquarell fényképeinek egyike és több árvízkép is megörökítette a házat. A nagyárvízkor még Rieger Mihály tulajdona, károsultak: „Könyvhegyi József szíjgyártó, Tölcsért Ferenc bormérő és Kiss József gyógyszerész". Az 1880-as években már az örökösök egész sora (Rieger Béta, Gyula, Hermina, Cornélia, Mihály, Lajos, Mária és a kiskorú Mihály) a tulajdonos. 1881 végén itt nyílt meg Ravasz Imre fényképészete.