Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-28 / 50. szám

6 Péntek, 1986. február 28 Sokféle területen A SZAB pályázati felhívása A Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Bizottsá­ga hagyományaihoz híven ismét pályázatot irt ki. Ez­úttal az alábbi témákban várják a tudományos mun­kákat: Az alkalmazotti ré­teg helyzetének alakulása a Dél-Alföldön; A takarószer­kezet jelenlétének és kiala­kulásának igazolása az Al­jöld medencealjzatában; A számitógép alkalmazása Dél­Magyarország egészségügyi szolgálatában; Energiataka­rékos gyártmányok és gyár­tási eljárások; A magyar ne­veléstörténetet gazdagító, helyi pedagógiatörténeti ku­tatások (intézmények, isko­lák története, neves pedagó­gus személyiségek munkás­ságának feldolgozása, helyi pedagógiai mozgalmak his­tóriája ...). A SZAB pályázatán bárki részt vehet egyéni vagy kol­lektív munkával, eddig még nem publikált, máshová be nem nyújtott tanulmány­nyal. A dolgozatoknak az irodalomban közöltekhez és az eddigi gyakorlathoz ké­pest lényegesen új tudomá­nyos eredményeket kell tar­talmaznia. A pályamunká­kat két kötött (esetleg fű­zött) példányban kell be­nyújtani 1987. szeptember elsejéig a Szegedi Akadé­miai Bizottsághoz (Somogyi utca 7 ). A bírálóbizottság javasla­ta alapján a SZAB az elfo­gadott pályamunkákat 3-tól 6 ezer forintig terjedő díja­zásban részesiti. Eredmény­hirdetésre 1987 decemberé­ben kerül sor. A fönti tételek mellett to­vábbi témákban is pályáza­tot hirdetett a SZAB, me­lyekről felvilágosítást az il­letékes szakbizottságok ad­nak. Ezeknek a pályamun­káknak a benyújtási határ­ideje 1986. szeptember 30. Tanácsülés Szatymaz községi tanács tegnap, csütörtökön rend­kívüli ülést tartott. A testü­let megvitatta és elfogadta az 1986. évi pénzügyi tervet, majd előterjesztések és in­terpellációk hangzottak el. A tanácsülésen rendeletet alkottak, amely a település­fejlesztési hozzájárulásról szól. A személyi tulajdon­ban és a tartós használat­ban levő ingatlanok után — a lakosság előzetes egyetér­tésével — évente 600 forin­tot kell fizetni, amely ösz­szeget 1990-ig ezer forintra emelnek. Éves átlagban a hozzájárulás így 800 forin­tot tesz ki családonként. A felajánlott összeget torna­terem-építésre fordítják. Családi hét vége Ismét családi hét végét rendeznek a Juhász Gyula Művelődési Központban: ma, pénteken délelőtt 10, valamint délután fél 3 és fél 5 órai kezdettel Kernény Henrik bábszínháza Vitéz László kalandjait mutatja be a kicsinyeknek, este 6 órától pedig a Szegedi Nem­zeti Színház művészei — Fodor Zsóka, Káló Sándor és Holtai Kálmán — Tóth Arpád-emlékműsort adnak elő, Kun Zsuzsa rendezésé­ben. Holnap, szombaton dél­előtt 10 órától a gyerekek Nóvák Andrásné vezetésé­vel farsangi maszkokat ké­szíthetnek, s ugyanebben az időpontban Katasztrófák a természetben cimmel Csiz­mazia György tart előadást Délután 3-tól: „Itt a far­sang, áll a bál!" Ha pedig így van, ez jelen esetben mókás-játékos jelmezbálat jelent — a gyerekeknek, a kissé nagyobbacskáknak dél­után hattól videodiszkó. Március 2-án, vasárnap délelőtt 10 órakor kezdődik a video-mesefilmvetités, majd délután fél 4 és fél 6 órától az Életben maradni című, John Travolta fősze­replésével készült amerikai film zárja a Családi hétvé­ge programsorozatát — ez utóbbi a Kossuth Lajos su­gárút 53. sz. alatti Dugonics moziban. Üdvözlet a karneválról Magánbajok, közügyek Azúr-ország. álomország. Ellenállhatatlan. varázsere­jét, gazdagságát, szín- és fénypompáját már akkor megérzékeltette, amikor a buszunk kibújt a harminca­dik alagútból (összesen 41­et számoltunk meg az úton), mi lenéztünk balra, a tenger felé, és megláttuk Monaco parti fényeit... Addigra ki­válóan megtanultuk, hogy fest az „utazó alakzat" Kris­tó Imre és Várhelyi József járgányában. Mely küllemre hétköznapi, hazai Ikarus volt, belbecseinek, s kor­mányosainak köszönhetően azonban derekasan bírta az alpesi kapaszkodókat-ka­nyargókat, igaz sztrádán. Rafinált görbületekbe csa­vartuk végtagjainkat, tör­zsünket, hogy tartós együtt­élésünk a szatyrok, bőrön­dök, takarók, kabátok tö­megével viszonylag békés lehessen, s megtanultunk szfinx-tartásban szunyókál­ni. Ezernégyszázötvenhét ki­lométer itthontól — Nizzáig. Letenye, Ljubljana, Trieszt, Velence, Milánó, Genova ... Huszonnyolc óra úton-bu­szon. El tudják képzelni, rni minden juthat az ember eszébe ennyi tétlen óra alatt? Magam például, megálla­pítván, hogy kínzó álmossá­gom és a behavazott jugosz­láviai utak zökkenői földold­hatatlan ellentmondásban vannak, a 60-as években dí­vó francia sláger második strófáját igyekeztem emléke­zetembe idézni, mindhiába, pedig ama nevezetes osz­tálybulin, nem dicsekvésből mondom, óriási sikert arat­tam az előadásával. Nem sokkal e zenés alkalom után igen jól fogadta az érettségi vizsgabizottság Rostand Cy­ranojáról „rögtönzött", fran­cia nyelven bemutatott ér­tekezésemet. Azóta 20 esz­tendő telt el, s most, hogy a Szeged Táncegyüttessel a ..táncoslétszám terhére", s elmondhatatlan szerencsém­re (köszönet érte mindazok­nak, akiket illet) a francia riviérán járhattam — meg sem tudtam mukkanni fran­ciául! A buszon különb, s különb gondolatok jártak a fejemben bajainkról, a ma gaméiról, s a magyar okta­tásügyéiről. őszintén - druk­kolok — mondjuk — Farkas Orsinak, a szegedi néptánc­együttes egyik tagjának, aki civilben ságvárista lévén, úgy társalgott a kedves Patríciával, csoportunk fran­cia gardedámjávál (ki mel­lesleg Cambridge-ben, Los Angelesben, Rómában és Nizzában tanult angol és olasz nyelvet), hogy csak úgy ágaskodott bennem a (narancs? vagy citrom?) sárga irigység ... E purparlé már a nizzai Cimiez egyik narancsfákkai szegélyezett utcáján, mimó­zákkal, pálmákkal ékes ker­tek és luxusvillák között zajlott. Bizony, narancsérés idején, a híres-neves, három hetes fesztivál utolsó nap­jain lehettünk Azúr-ország fővárosában, ahol ezúttal mindenféle karneváli ese­ményt-nevezetességet ma­ga mögé utasított „Tél tá­bornok". Az érő narancsok alatt roskadozó fák hóleplet kaptak Nizzában ez volt a szenzáció a helybélieknek. Ottlétünk alatt kétszer esett Hó, másnapra nyoma alig volt, a ragyogó napsütésben majdnem 20 fokig szökött a higanyszál, de hát a télen is kellemes klímájáról ne­vezetes tengerparton ez így is a legnagyobb szokatlan­ságok közé számított. A másnapi, 16 lepedönyi olda­las, kitűnően szerkesztett Nice-Matin cím- és hátolda­lán az én DM-fotókhoz szo­kott szememnek elképesz­tően jó minőségű szines fényképek a „fehér aggo­dalom"-ról regéltek, szalag­cím csodálkozott: „Friss hó alatt a riviérai tengerpart''. A keleti partvidéken ter­jesztett, Nizzában szerkesz­tett napilapból (hétfőn 20 ol­dalas sportmelléklete van!) egy másfajta aggodalomról is értesültem, hogy tudniil­lik „Kire marad bébé?..." Tudják, Baby Doc, alias Jean-Claud Duvalier. Haiti diktátorának villája előtt tüntetőket fotografált aznap a Télévision Française ri­portere. Néztem a szállodai szobában (a négycsillagos Hotel Parkban laktunk) el­helyezett szines tévén, me lyen, az ot francia program és Monte-Carla műsorai kö­zött válogathattunk (az idén elindul a könnyűzenei pro­filú hatodik műsor is!). A mi Híradónkhoz hasonlatos, esti, egy órás hírmagazinban a márciusi nemzetgyűlési választásokról esett a leg­több szó. A tévében láttuk Jacques Médecin urat is, Nizza polgármesterét, akihez úgyszintén a választási elő­készületek miatt nem lehetett szerencsénk „élőben" — a tiszteletünkre, pontosabban Nizza 48 testvérvárosa közül az egyiknek, Szeged „köve­teinek" tiszteletére a pol­gármester nevében celeb­rált fogadáson. Viszont ajándékba kaptunk egy bi­zonyára kitűnő szakács­könyvet, melynek írója nem más, mint Médecin úr, aki sejtéseim szerint nem csak konyhaművészete miatt nép­szerű gyönyörű városában. (A polgármesteri székben az edesapja volt az elődje, ki­ről sugárutat neveztek el Nizzában . .) Am alighanem attól füg­getlenül, mi történik a ha­marost lezajló választáso­kon, „a riviéra fő­városának" és „a napfény városának" képviselői kö­zött ezentúl sűrűbbek lesz­nek a találkozók. „Csoport­főnökünk" Juhász Pál, a sze­gedi tanács művelődésügyi osztályának helyettes veze­tője erről tárgyalt Jean Oíti­rával, a fesztivál igazgató­jával, aki egyszersmind a város nemzetközi kapcso­latainak „felelőse" is. A Sze­ged Táncegyüttes mostani nizzai vendégeskedését ha­marosan módunk lesz viszo­nozni : a Liszt-évforduló ren­dezvényeire nizzai énekkar érkezik hozzánk. Emellett iskolák és művészeti intéz­mények kapcsolatfelvételét tervezik, s egyáltalán, pro­tokoláris gesztusok helyett tényleges oda-vissza láto­gatásokat, eleven barátko­zást, egymás megismerésé­nek mind több alkalmát. Mit mondjak: nem kerül rossz helyre, aki e testvér­városi kapcsolatok révén legközelebb elmegv Nizzá­ba... Sulyok Erzsébet (Folytatjuk) A tapsért van az egész Kőszegi Ákos a színházról, az életről, magáról Első évadját tölti Szege­den Kőszegi Akos, ám már tavaly, végzősként is fősze­repet játszott Schiller Ár­mány és szerelem című drá­májában. Pethes György, a darab rendezője tanít a fő­iskolán. Öt kérte meg Sán­dor János főrendező, nézzen ki egy hallgatót. — Nagy lehetőség poty­tyant az ölembe... És per­sze, óriási feladat. — A főiskolán, gondolom, edzettél már . .. — Csak az utolsó évben tartottunk vizsgaelöadást. Gábor Pál rendezte a Ka­kukkfészket, én McMurphy voltam. Örült siker, negyed­órás taps, de sajnos elmúlt, ahogy távozott az évfolyam. — Miért lettél színész? — Azt is mondhatnám; mert máshoz nem értek. Ko­csit tudok még vezetni. Egyébként mindig imádtam szerepelni, amikor engem figyelnek, nem mást. így, utólag, rájöttem, a tapsért van az egész. Hogy örömet, élményt tudok szerezni má­soknak, hogy adhatok vala­mit. A katarzist nyújtom át a nézőknek. Ám ehhez az kell, hogy előtte nálam le­gyen ... Arra törekszem, ne csak jó színész legyek, ha­nem a legjobb. Minden elő­adást maximális erőbedo­bással csinálok végig, úgy, ahogyan a legelsőt. Inkább százkét százalékos teljesít­ményt tűzök ki magam elé, mint kilencvenkilencet. — Mennyire befolyásol­nak a színpadon magánéle­ted eseményei? — Egy az egyben nem szabad felvinni. Vagy ha igen, akkor az előadás ja­vára kell, hogy váljon. Szo­morú példa, hogy épp a IV. Henriket játszottuk^ amikor haláleset történt a családom­ban. A halál dörömbölt, az agyamban, s közben a saját tragédiámat alakítottam, zo­kogva. Igen, a színészem­bernek fel kell használnia, amit tapasztalt. Amit nem élt meg, nem lehet hiteles, akkor csak játszik. Sőt, meg­kockáztatom : ebben látom a színészet lényegét. A tehet­ség tíz százalék. Aztán ötven százalék saját magad, 40 pe­dig a mások megfigyelése! Most például lesem, ahogy írsz, sót, azt is, ahogy én gesztikulálok. — S ha nincs közvetlen élmény? — Akkor valami hasonló érzést kell visszakeresni, mindent elfelejteni, s arra koncentrálni. Például, mi'kor harmadéves főiskolásként középkorú, felszarvazott férfit alakítottam egy Lorca­darabban, arra emlékeztem, mikor megcsalt a kedvesem. Persze nem ettől oldódnak meg a szerepek, csak köny­nyebbek lesznek. De fordít­va is áll: sokszor kihaszná­lom az életet, hogy a színé­szetet gyakoroljam, igazol­ja-e a valóság, ahogy a figu­rát elképzeltem. — Szeptember óta szinte le sem jöttél a színpadról. — Hál' istennek. Március­ban huszonnégy előadásom lesz. Az Ármányon kívül a Régi nyárban, a Galoppban. a /V. Henrikben, a Hairben játszottam. Most pedig p'AfetIZ-darab, a Vágy a szilfák alatt bemutatójára készülök. — Szereped? — Eben, a keménykötésű parasztgazda legkisebb fia Az apja ellen lázad, miköz­ben szakasztott apja. Nehe­zen kezdtem neki. Bodo­lay Géza, a rendező, renge­teget segített. Mostanában végzett ő is, de a főiskolán nem sök derült ki róla. Nem hittem volna, hogy ilyen fia­tal emberben ennyi rutin és tapasztalat rejtőzik. Olyan jókat, igazakat mondott! Fantasztikusan jó érzékkel vezetett bennünket. A sze­rep egyébként azért is oko­zott gondot, mert nem aka­rom ismételni magam. Nyil­ván van egy habitusom, de ebből faragni szeretnék. Mindig újat kell produkál­ni. — De hiszen még csak egy éved volt rá . .. — Ennyire is érvényes. Ahogy az embert szeretik, ugyanúgy vannak irigyei. Ahhoz, hogy elhallgattassuk őket, mindig mást, és min­dig jót kell felmutatni... * ... és még másfél órát be­szélgettünk arról. hogy imádja a Hairt és Vásári Mó­nikát; hogy nincs is jó hang­ja, csak az igyekezet teszi, meg a lelkesedés; hogy jól érzi magát Szegeden, és ki­tűnő rendezőkkel dolgozha­tott együtt; hogy egyszerre egy egész nézőtér is téved­het; hogy a színészet is mun­ka; hogy szereti, ha művész úrnak szólítják, s lehet, hogy nagyképűnek tartják, de másképpen nem megy . ,, * O'Neill Vágy a szilfák alatt című darabját ma, pénteken este 7-kor mutat­ják be a Kisszínházban. Kő­szegi Ákos partnerei Simon György, Dobos Kati, Szirmai Péter és Kovács Zsolt. Varjú Erika Vendégjátékok A szegedi Kisszinház mai O'Neüí-premierjével egy idő­ben tartják Klagenfurtban Görgey Gábornak, a Szegedi színház irodalmi vezetőjé­nek újabb külföldi bemuta­tóját: Komámasszony, hol a stiikker? A közeljövőben többfelé vendégeskedik a szegedi pró­zatársulat is. Március 11 —12­én Budapesten, a Játékszín­ben mutatják be a klubszín­pad két egyfelvonásosát, a Mária Magdolnát és a Him­nuszt, április 27-én pedig a gödöllői agráregyetemen Witkiewicz Az örült és az apáca című drámáját játsz­szák, melynek szegedi klub­szinpadi premierje, Sándor János rendezésében, márci­us 16-án lesz Szegeden. A Hair produkció szép elisme­rése: április 4-én léphetnek föl vele Budapesten, a Pető­fi-csarnokban. Ferenc-est a Tiszában Ha jól emlékszem, tavaly nyáron Csongrádon, zeneis­kolások szakmai táborát diskuráltam át Szecsödi Fe­renccel, a kitűnő hegedűs­sel arról, minő komisz do­log is a pedagógia. Szöve­gel a tanár, hogy így, meg úgy kellene, okos arcot vág a gyerek, de tekintete akkor ragyog föl, ha maga veszi kézbe a hangszert, ha meg­mutatja. Rögvest van presz­tízse, mert a zenére sem ke­vésbé érvényes: mindenfaj­ta elmélet talpköve a gya­korlat. A puding próbája ... Pedagógiát sem tudok ha­tásosabbat, mint amire a zeneművészeti főiskola sze­gedi tagozatának két fiatal művésze, Szecsödi és a zon­gorista Kerek Ferenc — né­hány társával egyetemben — vállalkozik már jó né­hány éve. Filharmóniai kon­certeken mutatják meg. Olyan terepen, a zenei élet legelső vonalában, ahol vá­logatott játékosoké a pálya. Más kérdés persze, ha ők már eljuthattak ide —külö­nösebb magyarázatra nem szorulóan jeles ambíció azo­ké, akik ezt szorgalmazzák, hisz máról holnapra ilyes­fajta lehetőség sem egy­könnyen adatik, ki kell küzdeni, érdemelni. (A vé­letlen különös játéka, ha éppen Szecsődiék szerda es­ti koncertjének délelőttjén parázslott kisebbfajta vita: milyen mértékben kapjanak szót helyi előadóművészek ilyen reprezentatív pódiu­mon, mint a filharmóniáé, melynek tiszte a legjobbat kínálni, országos, sőt, nem­zetközi válogatást. Szerény véleményem szerint is mél­tóak már effajta mecana­túrára néhányan.) Szó sincs arról persze, hogy a két Ferenc legfris­sebb koncertjét — a filhar­mónia kamarabérleti ' soro­zatában, a Tisza Szállóban — mindössze e fenti peda­gógiai célzatosság indokol­ná. Akkor sem, ha műsoruk némiképp a bemutatkozó alkalmak szokványos (kissé iskolás) receptje szerint ala­kult: barokk szonáta, klasz­szikus szonáta, romantikus ihletésű, illetve századunk zenéjéből tallózó, virtuóz ké­pességek csillogtatására is biztató, rövidebb lélegzetű kompozíciók. Arra azért mindenképpen alkalmasnak tűnt ez a program, hogy új­fent meggyőzze a publiku­mot: egészséges stílusérzé­kű, vérbeli muzsikusok ját­szanak együtt, akik ismerik egymás gondolatait. Kerek Ferenc ideális kamarapart­ner. Nemcsak tartalmas hangjaival, míves billentés­kultúrá jávai, hanem mert pillanatra sem hivalkodik — hangszerének intenzívebb lehetőségeivel — a hegedű fölé: élni hagyja Szecsödi érzékeny vibrátóit, briliáns technikáját. S hogy ilyen modorban zongorázik, ami­kor kísérő jellegű feladatai támadnak (Szymanowski: Notturno és tarantella, De­bussy: La plus que lente, Hacsaturján—Heifetz Kard­tánc), tulajdonképpen ter­mészetes és szükségszerű, de például akkor js rokonszen­ves ez a mérsékletesség, mi­kor erős a csábítás „szólóz­ni". Beethoven híres Kreu­tzer-szonátájában kivált tetszettek a második, variá­ciós tétel megkapó hangzás­arányai. Szecsödi és Kerek játékában a hangok képzé­sének selymes ér/ék isége, kiműveltsége, ápoltsága a közös — és felette szimpa­tikus. Hogy úgyszólván nincs odavetett hangjuk, erőszakos megoldásuk. Sze­csődiről jó ideje tudni, hang­szervirtuóz, ám mintha most mindenáron azon fáradozott volna, ne csak ezt tudják róla, ő több annál: muzsi­kus. Ezért választhatta így műsorát, melyből viszont a nagyobb formátumú techni­ka káprázata hiányzott ki­csit, éppen amivel pár esz­tendeje valósággal berob­bant a város koncertéletébe. Neki sem kell már bizonyí­tania, bátran próbálkozhat „rétegesebb" ajánlattal. Több olyasmivel, mint a Heifetz átiratában felfede­zett Hacsaturján-Kardtánc, Nikolényi Islvá" i

Next

/
Thumbnails
Contents