Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

Szombat, 1986. február 22. 49 MAGAZIN Család, törvény — szankciók (?) Csak ülök... és hallgatok... Jó alany lehetek, mert az utóbbi időben legalább egy tucat ismerősöm öntötte ki válástól — régebben vagy mostanában — megsebzett lelkét: — Csak azt nem értem, ha a lakás az enyém volt, akkor miért ő kapja azt is, meg a két gyermekemet is? — Ha tudnám, hogy mire költi a havi háromezer gyerektartást, mikor a gyerek még csak hatéves? — Be kellett látnom, hogy ő a hátrányos helyzetű anya, aki egy fizetésből tartja el a két gyereket. Igazán érthető, hogy a közös lakásból való kiköltözésem után én fizessem a tartásdíjat, meg a lakásrészietet is... no meg a saját 1500 forintos albérletem. Újra nősülni? Ennyi adósság mellett már csak a bolond jönne hozzám!... No meg a bátorságom is elment. — Az a baj, hogy a bíróság semmiképpen sem akarja megérteni, hogy a tíz évvel ezelőtt volt feleségemet nem nekem kell eltartanom!... Nem házastársi tartás, — gyermektartásdíj felemelése. Megmagyarázta a bírónő, hogy az asszonynak joga van gyesen maradni... dehogyis az én gyerekemmel, az már tízéves, — a harmadik házasságából származó — harmadik gyermekével... Igaz, hogy nincs miből élnie, én megértem, hiszen harmadszor is elvált, a gyesből ráeső rész pedig alig hatszáz forint, értsem meg tehát, hogy neki lehetőleg minden — tőlem megítélhető — fillérre szüksége van. — Kizáró okot nem látott a bíróság az apaságomat illetően, — így az én fizetésemből vonják a 20 százalékot... bár, ha jól meggondolom, elég világos a helyzet, a jelöltek közül csak én voltam nőtlen... Láthatási problémánk egyáltalán nincs... miért akarnám a más gyerekét látni... Csak ülök... és nézek... Vasárnap délelőtt a Virágban... a vasárnapi apukákat... — anyuka egy sincs — ...elégedetten nézik somlói galuskát faló csemetéjüket, s közben számolják, hogy ebédelni még elmehetnek a Boszorkányba, s ha majd hétkor leadták a gyereket, az albérletben — már egyedül — megeszik vacsorára a parízeres kenyeret. Csak ülök... és gondolkodom... Ha majd a válás miatt felelős azon a téren kerülne hátrányosabb helyzetbe, (pl. költekező, iszákos a vagyonmegosztásnál), amelyen felelős, talán a házasságon belüli magatartás is más lenne még a „mézesévek" után is. Ha a lakás (vagyon) odaítélésénél nagyobb mértékben veszi a törvény figyelembe, hogy annak megszerzéséhez melyik fél milyen mértékben járult hozzá. Vagy ha a lakásproblémák megoldódnak: nevezetesen, ha nincs más életképes megoldás, a bíróság akár árverés útján is értékesíthetné a közös ingatlant, elejét véve annak a lehetetlen helyzetnek, hogy bármelyik fél kénytelen legyen akár egy évtizeden keresztül is, kis részleteket elfogadni egykori lakása fejében, s így az új lakás megszerzésénél is igen kis esélyekkel startolna. És azt is el tudnám képzelni, hogy a válás után, a lakás odaítélésénél nem az lesz a fő szempont, hogy ki kapja a gyermeket. A mai gyakorlat szerint ugyanis egyértelműen előnyös pozíciót kapnak a nők, az esetek többségében a gyermeket náluk helyezi el a bíróság (ez nem szegedi, hanem országos gyakorlat), ennek szinte természetes következménye, hogy a lakás az övék lesz, (hiszen a gyereket valahol fel kell nevelni), s a világ legtermészetesebb dolga, hogy a tartásdíjat is ők kapják. (Ez tényleg természetes ilyen körülmények között.) Valamint azt, hogy a tartásdíj ne legyen a volt feleségek (vagy férjek) bosszújának eszköze, még a válás után — akár évek múlva is. így nem okozhatnának volt férjüknek esetenként évtizedekre szóló egzisztenciális problémákat, melyhez most elegendő csupán ártatlan arccal a köztudatban is elterjedt húsz százalékot kérni, melyet a bíróságok nagy része minden további nélkül meg is ítél. (ítélhetne ugyanis tizenöttől huszonöt százalékig, a gyermek szükségleteinek megfelelően!) Hogy a húsz százalékból már nemcsak a gyermek, hanem a volt feleség is megél?! Istenem! Ilyen előfordul, s most már nem is ritkán. De ezen a „tartásdíj fizetésére kötelezett" legfeljebb csak mérgelődhet, a letiltás miatt érzett megaláztatástól, s a kollégák „kibeszélésétől" pedig sápadozhat. Ugyanis a letiltást nemcsak a késedelmesen, hiányosan, vagy egyáltalán nem fizetőkkel szemben lehet alkalmazni. (Legalábbis a ma hatályban lévő törvény szerint.) Mert elképzelhető lenne, hogy az ártatlanság vélelméhez hasonlóan (büntetőjogi kategória) a rendesen, s önként fizetést is vélelmeznék a jövőben, s csak annak elmaradásakor alkalmaznák a letiltást. Ez bizony sok „kötelezett" arcát derítené fel. Ha majd a családjogi törvénytervezet valóra válik, s a tartásdíjat szigorúan a gyermek szükségleteinek mértékében állapítja meg a bíróság — százalékoktól és ezrelékektől függetlenül —, akkor a díj fizetésére kötelezett már nem haragot érez, s esetleg egy-egy új ruhadarabot sem sajnál ajándékozni gyermekének — ha módja van rá — mert tudja, hogy az kifejezetten a gyereké lesz, s a hálás szeretetet, köszönetet ő zsebeli be. Míg a mai gyakorlat mellett, az utolsó fillérekig menő — esetenként a gyermek szükségleteit meghaladó —, letiltás bosszúvágyat ébreszt. A feltalálót például arra ösztönzi, hogy találmányát más nevén jegyeztesse be, mert úgy érzi, hogy gyermektartásdíj címén mégiscsak méltánytalan nyolcvan-százezer forintot kifizetnie évente. Mert venne ő inkább a lányának 18 éves korára lakást, még azt sem bánná, ha a bíróság kötelezné erre, de hát a volt feleségének?! Vagy nem egy esetben munkaviszonyuk felmondására, s inkább alkalmi munkák vállalására ösztönzi az apákat, — hiszen valahol ők is gyarló emberek — egyik eljárás követi a másikat, s csúsznak, csúsznak lefelé a társadalmi ranglétrán. S ha majd a törvény hatályba lépésével még mindig lesz a válásnak vesztese, vagy aki vesztesnek érzi magát, s ha gyermek van, az egy kicsit — vagy nagyon! — mindig vesztes, akkor sem mindegy, sem a családok —, sem a társadalmi közérzet szempontjából, hogy ez a veszteség mekkora. Mert igenis beszélhetünk társadalmi közérzetről, hiszen egyegy válásnál pszichésen általában 1015 személy, anyagilag pedig a váló feleken és a gyermeken, vagy a gyermekeken kívül nem ritkán a felek szülei és a kialakuló új családok is érintettek. A családjogi törvény életviszonyokat, realitásokat figyelembe vevő változtatása esetén — tehát a társadalmi közérzet nagymértékű javulása is várható. TATÁR RÓZSA A hídverő író AMBRUS ZOLTÁN EMLÉKEZETE Irodalmunk sajátos jellemzője, hogy nem kedveli a tekintélyeket. Visszatekintve a századvég forrongó, újakra készülő világára, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Ambrus Zoltánnak viszont olyan tekintélye volt, ami önmagában is jelezheti, hogy e mindig halk, előzékeny és finom modorú író valami olyat tudott az írásról és az irodalomról, amivel meg tudta ejteni tekintélyromboló kortársait. Talán azzal szerzett magának osztatlan elismerést, hogy ki tudta fejezni a század végi életérzés céltalan pesszimizmusát, azt az akaratgyengeséget, melyet a hivatalos irodalom képviselői tévesen a modern irodalom által terjesztett kórnak hittek. Való igaz, soha annyi kedélybeteg, cselekvésre képtelen, helyét kereső hős nem imbolygott a regényekben, mint Ambrus Zoltán működésének idején. Az ő egyik híres regényének, a Solus erisnek Asztalos Gyulája is így jellemzi önmagát: „Mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem ügyetlen, néha valósággal béna." Ezeket a céltalan és pesszimista figurákat azonban nem a modernségre való törekvés tette bénává, hanem a kor, amelyben születtek és éltek. Ambrus Írói nagyságának titka alighanem abban rejlett, hogy felismerte kora természetét, és megpróbált irányt mutatni neki. Látókörét jelentékenyen tágította, hogy Párizsban megismerkedett az irodalom és a művészet új törekvéseivel, s ez az élménye meghatározta egész életművét. Regényeivel hatni és nevelni akart, az volt a törekvése, hogy a kor által felvetett kérdéseket megválaszolja, a polgárosuiás által keltett szellemi zűrzavart valamiképp áthidalja és megmagyarázza. Nagyszerű törekvés volt, csak éppen nem regénybe illő! Abban a hősöknek fejlődniük, alakulniuk kell, mégpedig a valósággal szembesülve. Ambrus Zoltán alakjait viszont az író didaktikus szándéka mozgatja, nem fejlödnek, inkább egy-egy fontos tétel megjelenítői. A hagyományos regényforma általuk és bennük kezdett bomlani, s ezt kicsit értetlenül fogadták Ambrus Zoltán kortársai, ma viszont már inkább úgy látjuk, hogy a Midas király és a Solus eris a magyar regényforma megújulásának fontos híradásai, írójuk hidat épített bennük a huszadik századi regényforma felé. Fontos szerepe volt abban is, hogy közvetítette annak a franciás, racionális, világos esszéstilusnak minden pozitivumát, melynek ő volt egyik első és nagy mestere irodalmunkban. Az érzelem létjogát és fontosságát hirdető kritikai közgondolkozás virágzása idején kivételesen fontos szerepet töltöttek be Ambrus Zoltán elemzései, melyekben a megértetés vágya, a mű átvilágításának szándéka vezérelte. Jól látta — és népszerű elbeszéléseiben sok változatban meg is írta —, hogy a magyar társadalom szerkezete felbomlóban, átalakulóban volt a századforduló időszakában. Arra törekedett, hogy necsak leírja, ábrázolja ezt a folyamatot, hanem a részvét megjelenítésével állásfoglalásra is késztessen. írásainak együttérző hangja a két világháború között megerősödő részvétlira előkészítője. Élete vége felé másik nagy szerelme, a színház kötötte le erőit. A Nemzeti Színház igazgatójaként megpróbált a jövő szempontjából is kamatozó programot megvalósítani, melynek lényege az volt, hogy a színpadon igazi irodalmi értékek kell, hogy életre keljenek. Ez az értékközvetítő szerep jellemezte egész életét és irodalmi tevékenységét. R. L. Berzsenyihagyományok Minthogy ebben az évben kettős okból is lesz mód Berzsenyi-emlékezésre (február 24-én halálának százötvenedik, május 7-én születésének kétszáztizedik évfordulóján), Vas és Somogy megyék szines programokkal készülnek. Természetesen feladatának érzi az elmúlt év májusában újjáalakult Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság is, hogy a névadó szellemének megfelelően rendezzen, szervezzen eseményeket. Szavalóverseny, költői tiszteletadás és tudományos tanácskozás egyaránt lesz. Tudjuk, hogy Berzsenyi költői fölfedeztetése Kemenessömjénben történt. Kis János látogatta meg egyszer Vas megyei birtokán, s a szobába beléptekor azt látta, hogy Dániel uraság papírlapokra írt valamit, majd hirtelen az asztalfiókba dugta. Kis elnézést kért a háborgatásért, a munka megszakításáért. Berzsenyi zavartan nézett rá: — Nem háborgat bizon, kedves tisztelendő komámuram, haszontalanság, amit irkáltam. Csak úgy jött. Versek az eba... Az elharapott szó (ebadták) kettős tiszteletlenségét hamar felmérte, s még nagyobb zavarral, összeborzolt hajjal nézett Kisre, aki csodálkozva megkérdezte: — Versek? Először hallom, hogy komámuram ilyesmiben töri a fejét. — Nem töröm biz én — mondta Berzsenyi —, ha csattan, mint a BERZSENYI DÁNIEL vijlám, jó, ha nem föíy, azzal sem törődöm. El kell ismernem most már a haszontalan időtöltést, mert rajtakapott, de eddig senki nem tudott e bolondságomról... így történt-e pontosan a beszélgetés, nem tudjuk, de a hagyományok ekként őrizték meg. S még színezték is azzal, hogy Kis János további munkára biztatta, és kilátásba helyezte a közlést. Ezzel még nagyobb ijedelmet okozott Dani uraságnak, mert attól félt, ha költeményeit kiadja a kezéből, akkor kinevetik. Ezután persze még jó néhány évnek kellett eltelni, hogy első verseskötete megjelenhessen. Tudjuk, hogy a kiadáshoz nagy segítséget kapott a pesti papnevelde hallgatóitól, akik Tatay János lelkesítő felhivása nyomán pénzt adtak össze... 1948-ban Berzsenyi-ünnepséget szerveztek. Nem csupán a hagyományok őrzése indokolta, hanem az is, hogy harmadszor is el kellett temetni a test maradványait Niklán. 1859-ben obeliszket állítottak neki, amit a felszabadító harcok során szétlőttek. 1948. május 9-én keltezett elégiájában ezért írta,Takáts Gyula, a Berzsenyi Társaság elnöke: „Szétszórt csontjaidat ünnepi urna viszi". Beszédében pedig ezt mondta: „e niklai földből nőtt, szilfából készült urna előtt... egy háborútól végigszántott ország példaadó, építő lelkiismerete áll." L. A. Napóleonhoz Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság. Melynek zászlóit hordta dicső sereged. A népek fényes csalatásba merülve imádtak S a szent emberiség sorsa kezedbe került. Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted, S isteni pálmádat váltja töviskoszorú. Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag; Benned az emberiség ügye boszulva vagyon. 1814