Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

Szombat, 1986. február 22. 47 PAPP GYÖRGY: MAGYAR NÉPTÁNCOK Népzene kontra lárma C

ikket írt Pribojszki Mátyás okányi születésű, országosan ismert és becsült citeraművész az Élet és Irodalom múlrtv november 29-i számába Citerás nemzet leszünk? címmel, majd a beérkezett széles körű visszhangról is közreadott mintegy kéthasábnyit ugyanott, február elején. Csak gratulálni tudok ennek az embernek. Nekigyürkőzését, nemes elszántságát, okos érvelését ének-zenei oktatásunk fölserkentése érdekében azonban olyan gigantikus vállalkozásnak látom, hogy félő: Szlszifosz válik belőle. Kétségtelenül biztató és reményt csillantó jelenség, hogy homloknyi hazánk minden zugából érkezik biztatás a címére, ám érzésem szerint a szépért hevülök csöndes-szerény hangja — a kemény rock dübörgése, hisztériája és agresszivitása miatt — ma nehezen fogható Euterpé lakóhelyén. Mondom, tartok ettől, anélkül azonban, hogy küzdelmét hiábavalónak tartanám. Sőt, magam is beállok a csatasorba, hátha többen — esetleg citerázva és dalolgatva — messzebbre jutunk. Magam is alig értem, miért megyek behívó nélkül ebbe a háborúba. Talán abban rejlik a magyarázat, hogy éneklő-citerázó családban termettem, ahol esténként, lámpagyújtás előtt, dalban jajongtuk el a szegénység fájdalmait. Nyitott lélekkel fogadtam édesapám kellemes baritonján, hogy Kimegyek a doberdói harctérre, fölnevelő anyámtól még Szendre báró kisebbik lányát, aki megszökött a kisbojtárral. Hol sírással, hol nevetéssel végződött egy-egy „kórusszám", s végül is azt eredményezte, hogy mire belenőttem az élet igájába, összevissza keveredve ugyan, de ismertem az új stílusú népdalok és a magyar nóták zömét. Természetesen csak jóval később — szakpedagógusokra és zenei kiadványokra figyelve — tudtam különbséget tenni köztük, illetve voltam képes nemcsak érzékelni, hanem érteni is, hogy mekkora különbség van a fűzfára fölmászott kecskebéka és a Kötöttem lovamat pirosalma-fához dallama és szövege között. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a népdalban több örömet leltem, mint bármiféle szórakozásban. Ha úgy elfáradtam — kaszálásban, menetelésben, vitatkozásban —, hogy élni se maradt kedvem, a bennem örökké zsongózengő gyönyörű parasztnóták közül rögtön föltámadt egy-kettő, amelyek kiszínezték a horizontot. Ha ismeretlen, gyanakvó emberek közé mentem, akik bizalmatlanul pislogtak rám, népdal-dúdolgatásaim és füttyös hangulatom hamar megoldotta a nyelvüket. Bartókhoz szintén a népdal révén jutottam közel úgyannyira, hogy ma már minden „csikorgó" műve feszültségoldó orvosság rángatózó idegeimre. Szeretek mindenfajta jó muzsikát. Albinonit és Paganinit, Verdit és Rossinit, Mozartot és Beethovent, Dankó Pistát és Fráter Lorándot, Kálmán Imrét és a Neoton famíliát — hangulatomtól függően szívesen hallgatom, mert örömtüzet gyújtanak bennem, pihentetnek és erőt adnak. Az egy kaptafára készült tam-tam, a doboló, üvöltöző, rángatózó, zenének nevezett valami, a szöveg nélküli artikulátlan ordítozás hallatára azonban elnémítom a rádiót. Nem haragszom én, szó sincs róla. Még szegény Fenyő Miki erőlködésén is csak nevetgélek. Mindössze megállapítom: nem nekem valók, az én dobhártyámat (csak az enyémet ?) bántják. De ha csak rólam lenne szó! Sajnos, az angolt majmoló, csillapíthatatlannak tűnő ugrabugrának alighanem mindnyájan isszuk a levét. A kritikusok — mondjuk ki nyiltan — a szájukat tátják, vagy azért, mert félnek elmarasztalni ezt a jellegtelen, minden melódiát elnyomó, társasan dalolhatatlan efemer divatot, vagy maguk is szégyellik azt, ami népi. Bartók Béla és Kodály Zoltán az ilyen múltat szégyellő magatartás láttán menekült Pestről a tiszta forrásokhoz. S mivel ma is sokan nem a mértéktelen rocktól, hanem a „népdalmérgezéstől" féltik az országot, oda juthatunk, hogy zenei kultúránk elvész, kommercializálódik, s mint értéktelen lim-lomra tekint a világ. Igaza van a Kórusok Országos Tanácsa elnökségének, hogy „a nemes zenei értékek társadalmi szerepének csökkenése szoros és szerves összefüggésben áll a művészet és a humán kultúra egészének leértékelődésével." , „Zene nélkül nincs ember" — idézte Kodály Zoltánt Pribojszki Mátyásnak irt levelében Herbály Jánosné énektanárnő. És mintha napról napra fényesedne a Tanár úr igazsága! Az emberek mind kevesebbet énekelnek együtt. Nemhogy keresnék egymás kezét, barátságát, melegét, hanem látványosan — már-már tüntetően — távolodnak egymástól. Hovatovább csak a kisebb falvakban, ott is inkább az idősebbek körében hallhatók szivet melegítő, emberséget dúsító közös éneklések. Jó szemmel vette ezt észre Illyés Gyula is, azért tartotta szükségesnek az utókorra hagyni: „ Úgy ember az ember, ha társa van." Társakat, egymást nemesíteni, jobbítani, pallérozni, építgetni kész embertársakat azonban — mint fentebb utaltam rá — elsősorban a népdal, a könnyen megtanulható clterázgatás révén lehet szerezni. Erre mifelénk is sokan hangsúlyozzák, hogy a sándorfalvi citerásokéhoz hasonló együttmuzsikálás milyen fölemelő érzéseket támaszt bennünk, ha nagy ritkán összejönnek. Jóllehet, ma már nem a báli belépődíj hiánya motiválná a házi citerabálakat, de a hosszú téli estéken talán ma is szükség lenne rá ott, ahol messze a magas kultúra és nem tartják póriasnak a kéznél levő citera vagy furulya hangjára táncolni. Igen helyesen állapították meg a népdalpártiak, hogy aki erős vágyat érez a magasabb szintű zene iránt, ám nincs pénze, lehetősége drága hangszerekre, annak valóságos mentőláda egy szép hangú népi zeneszerszám. „Csak azért szeretek Patakszögben lakni, oda jár a babám lovát megitatni..." — kezdem pengetni könnyű nyárfaciterámon a Hargita tövéből hozott dalt, de megakad a kezem. Vajon mi ebben a taszító? Ott Nagygalambfalván senki nem röstellte szépen, pianóban, ám szíves odaadással elénekelni. Nálunk? Ha csak dúdolni kezd valaki, könnyen megkapja: „Hagyd a kornyikálást!" Miért? A Tiszatájban olvastam nem is oly rég, hogy „a népi kultúrában való tájékozatlanság és érdektelenség már-már a modernség kritériumának tűnik". így van ez? Németh László megfogalmazásában „A félművelt magyar számára semmi sem olyan ellenszenves, mint ami a magyarságára emlékezteti. A népköltészet anakronizmusát a magyarság önutálata fokozza, minden divatnak több reménye van az elterjedésre, mint amit népünk jellegében, problémakörében akar megtartani." K

eserű szavak, de megszívlelendők, különben szétszéledünk, elvadulunk és morgunk egymásra, mint az ebek. Rossz embereknek nincsenek dalaik — tartja egy francia közmondás. Viszont ahol énekelnek, ott nyugodtan letelepedhetünk, az ott lakók szeretik egymást és összetartanak. Jaj nekünk, ha elfelejtjük, honnan lovagoltunk és milyen dalok tartottak össze bennünket, amig idáig értünk. „Az ember, aki legbelül zenétien — mondja Shakespeare — s nem hat rá édes hangok egyezése, az kész az árulásra, taktikára, a szelleme tompa, mint az éjszaka s érzelme komor, mint az Erebus: meg ne bízz benne! Hallgass a zenére!" Bartók Bélát és Kodály Zoltánt kegyetlenül kigúnyolták a pesti sznobok és ostobák, mert az Ürögi kanásztáncot meg A rossz asszonyt bevitték „a fennen finom, elzárt zeneterembe". Mégis azóta van a magyar klasszikus zenének karaktere és becsülete világszerte, mióta a „példamutató nagy ikerpár" minden sértegetés és megalázás ellenére ki mert menni oda, ahol citeráztak, és siralmasan is énekeltek a nehéz életű emberek. Azt az ösvényt, amelyen ők indultak, kötelességünk járható állapotban tartani. F. NAGY ISTVÁN FODOR ANDRAS Felhő Felhő kék-szürke árnya alatt remeg a város. Hegyen ülök, homlokomon egymást üti a nap, a szél. Följebb a hó bujkál, de már a völgyben gyűl a zöld. Túl a torony mögött a ház, ahol kínlódtam, száműzött. Megváltott örömöm talán a pára hűs ernyője lenn. A vízszintes halál, a reggel volt leggyötrelmesebb, mikor az álom rése közt kinyílt az irgalmatlan ég. Mindig az istállóba zárt fogolyra gondoltam, kinek egy rozsdás lánc jutott csak, hogy felhúzza magát. Az ablakból a hegycsúcs is jeges közönybe fagyva állt. ¡gaz, egy asszony biztatott, kísérjem el az Arany-hidakig. Most vígan érte küldenem eszméletem kék szőnyegét de tegnap mikor ráköszöntem, már nem emlékezett rám. TÖRŐ ISTVÁN Téli napok Ropog a fagy földön, levegőben prüszkölve kelünk, álmunk beleroppan az éjszakába, annyi nesszel hurcol a sötét; nap nélküli láthatáron leng a pára, Iwfüggönyt biggyeszt a föld ablakára, s belénk bújik a tél — disznót ölnek, hallom a hörgő tusát, s a fogók ujjongó neszét, meghívást a vacsorához, ily távol semmi sincsen, alvó fák, fagyott tó, hóval behintett utak, melyek nemrég a szívekig értek — a varjak közénk sírják magukat, házak mélyéről vakkantanak a kutyák, a sózott, latyakos főutakon toporognak lusta járművek, s a fűlött szobában, hol egész nap ég a villany, már tervezgetjük a tavaszt. Szeged műemlékei 19. A FEKETE-HAZ A Somogyi u. 13. számú épület „Műemlék, ,Fekete-ház' romantikusstílusú 1857-ben épült, tervezte Gerster Károly." Egyemeletes lakóház, főhomlokzattal a Somogyi és Kelemen utcára néz. Nádor utcai kertes résszel. Az angol neogótika ihlette épület a szegedi romanticizmus elindítója. Erősen tagolt homlokzata mozgalmas oromzattal és tornyocskákkal zárul, kiugró sarokerkélye, szép kiképzésű kapuja és keresztboltozatos kapualja van. Udvari függőfolyosójának öntöttvas rácsai és konzolai mívesek. Sötét faltónusáról kapta népies elnevezését. Mayer Ferdinánd vaskereskedő házának építését Kováts István építőmesterre bízta. Az épületet 1861ben Hoffer Károly építész bővítette a Kelemen utcai oldalon két helyiséggel és csigalépcsővel, az ehhez csatlakozó udvari épületrész a család emlékezete szerint a nagyárvíz utáni. A házat Letzter 1872-es fényképsorozatán kétszer is megörökítette. A nagyárvíz idején még az építtető a tulajdonos, míg az 1880-as években már az örökösök egész sora (Mayer Irma, Kornél, Paulin, Adél, Jenő, Ilona, Irén, Aranka). Juhász Gyula szegedi „Pilvaxnak" nevezte. A múlt század végén kaszinó volt, 1917-19ben Munkásotthon, itt alakult meg 1918. október 22-én a szegedi Nemzeti Tanács. Ma a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteményének és munkásmozgalmi emlékeinek kiállítóhelye.