Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-03 / 28. szám

Hétfő, 1986. február 3. 7 Angliában nincs utóvizsga Felsőoktatásunk nyugati szemmel Act hiszrm — mert látom! —, „a lazaság" fogalmát sok helyütt még mindig összetévesztik a látszatmunkával, a lógással, s az ebből fakadó eredménytelenséggel. A „feszítettség" kategóriáját pedig a maximaiizmussal. Teher alatt nö a pálma — mondják, holott Szabó Magda ezt már régen megcáfolta Kívül a körön című munkájában, ahol a kővetkezőt írja: „De mennyivel gyorsabban nőne. ha nem teher alatt lenne!" A képlet tehát igy is módosítandó: teher alatt is nő a pálma. Jobb híján. Nem beszélve arról, hogy a magyar felsőoktatás maximaiizmusa legföljebb a hallgatók idejének maximális kihasználtságát jelenti. mást semmi esetre sem. Kizárólag ebből magyarázható az a nem tőlem származó, hanem a nép ajkán terjedő mondás, mely szerint sosem nálunk találják föl a meleg vizet. Itt pedig meglehetős bukfenc következik. Én ugyanis azt mondom: mégis igazuk van azoknak (önkritika!), akik a „feszesség" függvényének látják az elért eredményeket. Ha viszont ez így van — és miért ne lenne így? —, akkor az angol egyetemeket kell „feszesnek" neveznünk, nem a/, ittenieket. Kevés óraszámban is lehet sokat tanulni, s hiába van nálunk horribilis óraszám, plusz katalógus, ha a hallgató kötni meg horgolni jár az órákra. Egy előadás alatt meg lehet kötni egy' fél sálat, illetőleg pulóvernyakat. Az előadó előad, a hallgató köt, a karaván halad. S mi a helyzet az angol (meg általában a nyugati) felsőoktatásban? Azaz: hatékonyabb mint a magyar? Nigel H Foxcroft néhány éve él Magyarországon, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola nyelvtanára a lektorátuson. A múlt év szeptemberétől oktat orosz és angol nyelvet, azelőtt a JATE-n dolgozott könyvtárosként. — A válasz több aspektusból is megadható. Ezek közül válasszuk ki a felsőoktatási rendszer hallgatóformáló hatását. Az angol egyetemek egyfelől lehetőséget adnak a hallgatónak az általános értelemben vett önállósulásra, ugyanakkor nagy figyelmet fordítanak arra is, hogy az oktatók szinte egyénenként foglalkozzanak a hallgatókkal. A sokat emlegetett „lazaság" tehát nem más, mint önállóságra nevelés. Megnyilvánulási formája pedig a magyarországihoz képest nagyon kevés, heti 10-12 óra, humán tárgyak esetén, öszszehasonlításképpen: az itteni' tanárképző főiskolán a heti óraszám ennek általában több mint kétszerese, az egyetemekről nem is beszélve. A „szabadidő" rengeteg, amikor a hallgató azt tesz, amit jónak lát, de egy részét feltétlenül önálló tanulással, könyvtározással, önműveléssel tölti. Hogy ki mennyi időt fordít erre, képessége válogatja. A foglalkozásoknak általában csak kis része előadás — melynek hatásfoka tudvalevően a legalacsonyabb —, nagy szerepe van viszont a szemináriumoknak, sőt — például a nyelvi órákon — a csökkentett létszámú szemináriumoknak. Ez utóbbi oktatási forma keretében akár egyetlen hallgatóval is foglalkozhat az oktató, s a „nagy" szemináriumok hallgatói létszáma sem haladja meg a 12 főt. Még egy összehasonlítás: Magyarországon ennek csaknem duplája az általános, de ennek okai ismertek. Bőségesen van idő és mód a hallgatókkal való egyéni . foglalkozásra. az anyag megértésének hiányosságai hamar kiderülnek. Információsz^'-óáés —amikor az oklató a falnak beszél — éppen ezért alig lehetséges, hiszen mindig tudja, mit nem tudnak a hallgatók, s a hangsúlyt erre helyezi. — Egy dolog, azt hiszem, mindebből kimaradt, pedig részben hozzátartozik az önállóságra neveléshez, de nem általános, hanem szakmai téren. Ez a kreativitás kérdése. A tananyagot mindenütt a világom „másodkézből" kapja a hallgató, tehát a szakirodalomból, for1 írásokból, sőt kedvező esetben a mindezeket szintetizá. jJló jegyzetekből. Ez eddig rendben is van. Az igy megkapott anyagot azonban már neki, sajat magának „első kézből" kéne rendeznie önmagában, nem pedig „harmadkézből", az elbadók kész rendszerén keresztül. A hallgató nem rendelkezik azokkal az élményekkel, melyek az előadóban olyanna formálták a tananyagot, af ¡ilyenné, s hiba lenne, ha az oktató megismertetné velük ezeket. Csak a (szerencsés esetben) nagyjából objektív írott anyagot szedje magába a hallgató, a „pluszt" sajat maga tegye ehhez, majd ha felért a témához. — Éppen ezt teszi lehetővé az angol felsőoktatás, s nemcsak lehetővé, hanem szükségessé is. Hiszen kevés előadással, sok és hatékony szemináriummal, rengeteg önálló hozzáolvasást lehetővé teve dolgozik. Az egyéni ítélőképesség kialakulása egyszerűen létkérdés. Ha egy hallgató nem tud lényegelni, nem látja a tényt és a folyamatot a maga szikroniájában és diakróniájában, akkor vége, hiszen aí oktató legfeljebb irányithatja, kész. sémát nem ad. S igy tanulni jóval nehezebb, mint az egyszerű reprodukálás, ebbén áll az angol felsőoktatás „feszessége". Az órák száma teljességgel mellékkérdés, nem lehet cél. csak eszköz, s a nagyszámú, kötött témájú. időt rabló előadás még eszköz sem nagyon. Míg Nagy-Britanniában a felsőoktatási intézményekbe felvett. de reproduktív jellegű emberek nem mindig végzik el azt — Magyarországon általában igen. És hát, persze hogy nem találják föl a „meleg vizet". — A téma itt kétfelé ágaztatható: egyrészt a fölvételi, másrészt a vizsgák irányába. A fölvételi feltételek az angol egyetemeken enyhék, a szabályozó szerepét tehát főleg a vizsgák — elsősorban an első és az utolsó év végi — adják meg. Az első vizsga a fölvetteket szűri meg. az utolsó pedig nagyjából az itteni államvizsgának felel meg. Ez azonban nem előny, csak tény. Az előny: a vizsgáztatás jórészt írásban történik, a vizsgalapokat pedig több tanár is átnézi. Mindez objektiváló tényező. Utóvizsga nincs. Ha valaki megbukik, csak egy év munkavégzés után folytathatja tanulmányait, újabb bukás esetén pedig nem tanulhat tovább. — Ez — látható — korántsem közvetlen, „kézikapcsolós" irányítás. — Persze, hogy nem az. A hallgató fölismeri, hiába van meg a lehetősége a nem tanulásra, mégis tanulnia kell. Illetve, nem kell, csak lehet. Erre is megvan a tehetősége. s az, hogy ő melyiket választja, kizárólag saját magát erdekeiheti. Farkas Csaba Zenei naptár Háttal a világvárosoknak Ha nem is általános érvényű a szentencia, miszerint „jól szerkesztett műsor: fél siker!", az azért biztos, hogy a stilárisan vagy tartalmilag összefüggő, az egymást mintegy magyarázó zeneművek gazdagabb, több oldalú élményhez segíthetik a koncertlátogató közönséget. Ügy, ahogyan az a Szegedi Szimfonikus Zenekar Cser Miklós vezényelte hangversenyén történt a Zenés színházban. Az elhangzott művek összetartozása nemcsak, vagy nem elsődlegesen 20. századi mivoltukból fákad. (Mellékes, hogy közülük a legkorábbi még a múlt század utolsó éveiben született, hiszen bemutatója már a századforduló után volt.) A stílusában egymástól élesen elütő három kompozíció között az igazi közös nevezőt a szerzők jellegzetes, és műveikben tükröződő magatartása teremti meg: az az attitűd, ahogyan — paradox módon — hátat fordítanak annak a nyüzsgő világvárosi környezetnek, amely nélkül élvonalbeli zeneművészet már a századelőn sem lehetett Debussy három zenekari Nocturne- je — elsősorban a Felhők és Szirének révén — panteista természet imádatban keres feloldódás!. míg Bartók korábbi zongoraműveiből meghangszerelt. ciklusa, a Magyar képek, a szerző parasztfolklór iránti romantikus lelkesedésének .szószólója. Velük szemben Carl Orff Carmina fíuranája a közénkor nversen egyértelmű, színgazdag világának felidézéséből meríti életnedveit. A hangversenyt nyitó Bartók-mű elsősorban lírai, lasCsak úgy abbahagyni? Nem lehet, mondja Szőkefalvi-Nagy Béla akadémikus A téli esték talán alkalmasabbak, hogy „a szellem napvilágánál" lássunk meg arra érdemes dolgokat — gondolhatták a szervezők, és életre hívták a Somogyi könyvtári esték sorozatot. A Dóm téri könyvtárépületben eddig kétszer találkozhatott a közönség neves előadókkal és jeles témákkal. A havonta megrendezett elöadasok és beszélgetések sorában a kővetkezőn ma, hétfőn este: Szőkefalvi-Nagy Béla akadémikus a szegedi matematikai iskoláról beszél. Abban a reményben, hogy olvasóink közül is sokan meghallgatják majd a matematika szegedi kiválóságainak munkájáról, a nagy elődökről és a mai eredményekről való beszámolót, néhány személyesebb természetű kérdéssel kerestük meg Szőkefalvi-Nagy Bélát. — Kérem, ne tekintse tolakodásnak: mit csinál egy nyugdijas professzor? — Ugyanazt, amit a nyugdíjba vonulása előtt. Talán érthető és természete-, hogy sem a kutatást, a matematikával való foglalkozást, sem az oktatást, sem a tudományszervezői. folyóiratszerkesztői munkát nem lehet csak úgy abbahagvni, egyik napról a másikra. Szerencsére nem is kell, sem egészségi, sem egyíb őkok miatt. Tudományos tanácsadói tisztem van a Bolyai Intézetben, itt végzem a szerkesztői munkáimat, innen bonyolítom a tudományos levelezést, itt találom meg a szükséges irodalmat, dokumentumokat, friss közleményeket. Mindennap bejövök. Tiszteletbeli • tagja vagyok az intézetet vezető tanácsnak. Jól érzem magam. kedves kollégáim társaságában. Aztán hazamegyek, a dolgozataimat általában otthon készítem. — Tudom, hogy híres funkcionálanalíz szemináriumait is folytatja. De csak fölszabadult valamennyi ideje azzal, hopy nem kell tartania órarendi, kötelező előadásokat. — 1939-től 1983-ig minden esztendőben megtartottam matematikai előadásaimat az úi és új évfolyamoknak, vizsgáztattam generációkat. Ebből elég is ennyi Szabadidőm mégsincs, legföljebb azt mondhatnám, valamivel több idő jut arra, hogy eleget tegyek különféle meghívásoknak. — Hová készül? — Mivel hosszabb időre már nem szeretek távol maradni Szegedtől, viszont továbbra is szüksegem van a tudományos kapcsolatokra és felfrissülésre, szivesebben megyek konferenciákra, rövidebb konzultációkra, mint — mondjuk — vendégprofesszornak. Utoljára 198.2-ben töltöttem egy szemesztert az Indiana Egyetemen Bloomingtonban, tehát ismerős környezet, közeli munkatársak várnak most, áprilisban. A funkcionálanalízis témakörből rendeznek előadásokat, konferenciákat az idei speciális évükben, ezért hívtak meg. Herkulesfürdöre is készülök, a hagyományos operátorelméleti nemzetközi konferenciára, augusztusban pedig Nizzába megyek az UNESCO speciális kurzusára. A fejlődő országok tudósainak nyújt segítséget ez a kurzus, most a funkcionálanalízis 'témaköreiben tartanak előadásokat a világ neves tudósai, s engem emellett a négyhetes programsorozat tudományos vezetőjének is fölkértek. — Lehet, hogy a ma esti könyvtári beszélgetésen is szóba kerül, olvasóinkat is érdekelheti: a világ tudományos élete és az itthoni viszonyok ismeretében — milyennek látja az elméleti alaptudományok jövőjét? — Gondolom, a mostanában sokat hangoztatott aggodalom lappang a kérdésében, mely általában az alapkutatásokat, az elméleti alaptudományokat félti olyan gazdasági helyzetben, amikor úgy látszik, hogy a közvetlenül alkalmazható kutatási eredményekre kell koncentrálni. A magam részéről: nem lenne tisztességes, ha panaszkodnék. Hiszen az én tudományom müveléséhez a legfontosabb egy megfelelően gazdag könyvtár, amit a mi intézetünkben évtizedek alatt, sok munka árán meg is teremtettünk. Legföljebb arra kell figyelnem, hogy egyre nehezebb a külföldi folyóiratok beszerzése, mert egyre több van belőlük, és folyamatosan drágulnak. Szerencsére személyes kapcsolatainkra és tudományos eredményeinkre, külföldi hírünkre tekintettel mi az átlagosnál könnyebben, ajándék vagy csere formájában is hozzájutunk egyes nélkülözhetetlen kiadványokhoz. Sokkal inkább aggaszt a tudományos utánpótlás ügye. A fiatalok közül szemmelláthatóan egyre kevesebb tehetséges ember vállalja a kevéssé megfizetett elméleti munkát, s. mind több elhivatottságérzés, személyes áldozatok és roppant ambíció szükséges a kutatói pálya vállalásához, a valódi tudományos sikerekhez. Kérdés, hogy nem lesznek-e túlontúl kevesen, akik minderre hajlandók és képesek? Sulyok Erzsébet sú intonációiban teljesedett ki. A gyors tételek energikussága, a „Kicsit ázottan" kedélyessége még fokozható lett volna. Már ekkor feltűnt, hogy a fúvóskar néhány muzsikusa kiemelkedő formában van ezen az estén. Mindenekelőtt az első fuvola, az oboa, illetve később az angolkürt tónusát, gyönyörű megoldásait kell kiemelnem, de a rézfúvóskar „balszárnyának" precizitását serri hagyhatjuk szó nélkül. Debussy érzékien szép, üdén természetes zenéjét hallgatva, sokakban bizonyára fel sem merült, hogy milyen hallatlanul kényes feladat e zene megszólaltatása. Sok félig megoldott momentumot tartalmazott ez az előadás, bár az alapvető szándékokat rokonszenvesnek éreztem. A Felhők halk, vibratót alig-alig elviselő, tartott hangzatai komoly intonációs nehézségek elé állították a vonóskart, az Ünnepek indulóközéprésze, a talán kissé lassú tempó eredményeként, nem igazán haladt előre, a Szirének esetében pedig egy dinamikusabb. nagyobb csúcspontokat épitő előadás tehette volna igazán szuggesztivvá az élményt. A Debussy-zene Cser Miklóstól általában több hajlékonyságot igényelt volna, mint amennyit ezúttal tanúsított. A gvilkoáan nehéz női kari szólamokat a Délén Szegedi Zenebarátok Kórusa énekelte (karigazgató: Molnár László). A forró koncerthangulatot Orff hatalmas méretű és álloképességű előadógárdát követelő műve, a Carmina Burana hozta meg. A már említett kórus az érces hangúnak éppen nem mondható férfiszólamokkal kiegészülve állt pódiumra — különösen a tenor volt képtelen áténekelni a zenekar fölött. Őket el len pontozta a Gyüdi Sándor vezette Szegedi Egyetemi Énekkar, amely kis méretét meghazudtoló intenzitással zenélt, valamint a Kisteleki II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola énekkara, szivmelengető bájjal és őszinte odaadással énekelve (vezetőjük Balogh Irén). A szólisták közül Iván Ildikót kell első helyen említenem. Nemcsak hangja páratlanul szép, hanem az a muzikalitás és kulturáltság, ahogyan e hangot a mű szolgálatába állította. Érdemes volt megfigyelni, miként karakterizálta egymástól elütő szólótételeit tónusának jelentős megváltoztatásával. Keönch Boldizsár vendégszereplése külön értéke volt a produkciónak. Bámulatos biztonsággal állította közismerten hatalmas tudását, énekkultűráját, stílusérzékét a fanyar komikum, a groteszk szolgálatába. Egri László is dicséretes teljesítményt nyújtott, még ha nem is győzte mindenütt hangterjedelemmel a különleges szólamának maximalista igényeit. Cser Miklós biztos kézzel, koncepciózusán, jól követhető útmutatásokat adva fogta össze térben és időben a nagyszabású müvet, s a zenekar is koncentrált, jó összjátékkal járult a megérdemelt sikerhez. Ez az előadás jól érzékeltette azt a különleges helyet, melyet ez a népszerű kompozíció századunk zenéjében betölt: hangszín- és ritmusközpontúságával, nyelvének egyértelműségével és differenciálatlanságával valahol félúton Sztravinszkij neoklaszszicizmusa és a későbbi popkultúra számos ágának vitalitása között. Gönczy László Egyetemistáink Hollandiában A József Attila Tudományegyetem énekkarának öt tagja vett részt az Európa Kórus (Europecs Chor: E. C.) téli találkozóján. Az immár hagyományos találkozót először 1983-ban Ausztriában, Innsbruckban rendezték meg: hét országból 44 fiatal alkotta az első magot. Azóta- minden évben más-más országban (a vendéglátók énekeseinek szervezésében) került sor a találkozóra. Az E. C. állandó karmestere, Fritz der Wey, 1943ban Aachenben született, Kölnben végzett karvezetői tanulmányt, majd Bécsben, á kórus vezetők mesterkurzusán, Eric Ericssonnál abszolvált. Minden találkozón ott van a vendéglátó ország egyik karmestere is: Hollandiában ez Eduárd Nieland volt, aki tradicionális zenész család tagja. Utrechtben és Rotterdamban tanult, orgonista, kórus- és zenekarvezető. Zeneszerzőként, zeneteoretikusként és Bachszakértőként is ismerik, karvezetői módszertani könyveiből tanulnak ma a holland karmesterek. E. Nieland zeneiskolai főigazgató és az SNK (Holland Kórusszövetség Karvezetői Bizottság) professzora. A hagyomány szerint minden találkozóra meghívják Európa különböző országaiból a tagokat — akiknek száma évről évre újakkal bővül —, néhány napig próbálnak, majd koncerteznek. Az E. C. most Zoetermeerben tartotta próbált, ahol Magyarországol az öt szegedi fiatal képviselte. A három lány (Ruszcsák Mária, Tóth Eva, Mayer Ilona) és a két fiú (Kohlmann Péter, Bense Pál) meleg barátságot kötött a résztvevőkkel, a próbák és a koncertek alatt szólamuk vezetői voltak. Zenei tudásukkal, pontosságukkal kivívták a tapasztalt karmesterek elismerését. Az E. C. 1986. január 1—4. között, Zoetermeerben, Delftben, Amszterdamban (Hollandia), Antwerpenben (Belgium) és Aachenben (NSZK) adott koncertet, 4 napos próbasorozat után. Az öt egyetemista tapasztalatokkal, ismeretekkel, és élményekkel gazdag tíz nap után tért vissza. Teljesítményükkel a magyar zenekultúra jó hírét öregbítették. Mayer Ilona Lacika? Szerencsére nem! ö csak a legutóbbi Kék fény kapcsán jutott eszembe, ügyeskedéseit eddig 12 év, újabban plusz három „fémjelzi". Amiért aranyos, az az úttörőcsapat kirándulásának megszervezése. Miért tolakodom vele? Tegnap, fél egykor, kék busz állt a Sajtóház előtt. Iderendelték — gyerekeket szállítani. Ide? Ha a busz kék, akkor SZKV. Telefonon érdeklődtem a megrendelőnél, Palásthy Pál testnevelő tanárnál, és kiderült az igazság. Az olimpiai ötpróbára rendelt szombatra járműveket (!), ugyanis háromszáznál több fiatal próbálta teljesíteni a gyaloglófeladatot. Sikerült. Azért is, mert a közlekedési vállalat három csuklóst küldött a sportolókért. Elvitték, megvárták, hazaszállították őket. A megrendelő fizetett, az ügy rendeződött. Tévedés volt tehát a tegnapi „kiállás". Szerencsére. Jobb egy plusz busz vasárnap, mint egy sem, a megrendelt időben — a vállalat költségére —, nem a gyerekek keserűségére. A. S.