Délmagyarország, 1986. január (76. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-11 / 9. szám

10 Szombat, 1986. január 11. A gondnok halkan énekel... „Alulírott Homokvári Petőfi Sport Klub ezennel sportkombinátja gondnokává nevezi ki Müller Ferenc (szül.: 1918. november 5., Homokvár, anyja neve: Nagy Borbála) elvtársat, s egyben megbízza a klub tulajdonát képező sportteleppel összefüggő valamennyi gazdaságilag indokolt állagfenntartó és fejlesztő munka vezetésével, a sporttevékenységhez szükséges tárgyi feltételek biztosításával, a sporttelep rendjének fenntartásával. A megbízatás 1949. piájus 1-i hatállyal lép érvénybe. Aláírás: Fekete Elek sportköri elnök, Nagy Mihály, a Homokvári Egyesült Művek igazgatója (gazdasági felügyelet) * Percekig nézte a papirt, de nem akart hinni a szemének. Te jó isten! De szépen is fogalmazták ezt az irást. — Köszönöm az elvtársaknak, igazán köszönöm és ígérem, hogy... Az ünneplő egybegyűltek, az egész' sportkör, a futballcsapat őt éltette — őt, Müller Ferencet, aki Homokváron született még 1918-ban. Inaskodott, félrecsukló szerelmeit siratta, bakának indult a nagy háborúban. hogy ballagjon vissza megnyomorodott lábbal, portásnak álljon a „Schmidt és társá"-hoz. De most... igazán meg lehet mutatni! A feladat tehát a következő: ügyelni a pálya rendjére, hogy egyszer a homokvári csapat feljusson a csúcsra. Aznap tíz órát aludt: füstölt sonkáról és a Rimet Kupáról álmodott. És kaszált tovább. A csapat pedig ugrott egy osztályt, a nagy semmiből még pénz is került, munkások lepték el a pályát, új kerítést húztak, kimeszelték az öltözőt és Nagy Mihály (Homokvári Egyesült Művek igazgatója, gazdasági felügyelet) egy szép tavaszi délelőttön bejelentette: lelátót is építenek a helyi és egyre izmosodó munkásosztály szórakoztatási igényeinek magasabb szintű kielégítése végett. Müller Ferencnek különösen az a „kielégítése végett" tetszett, de azért megjegyezte, hogy új kapufa se ártana. Miután erre is határozott ígéretet kapott, nyúlt a kaszáért, és ballagott a két tizenhatos között. Észre sem vette, hogy ő, született Müller Ferenc lassan hatalommá vált. Ment a csapatnak, potyogtak a gólok, és a sok kifizetett nagyfröccsből neki is jutott tucatjával. Nyakig gombolt fehér ingben üldögélt a pálya melletti kocsmában, s csak akkor engedett kimért komolyságából, amikor megkérte valaki, énekeljen a csapat dicsőségére. És ő énekelt. Halkan, de tisztán. A városban ez idő tájt az is eldőlt, hogy a vas és acél országában nagy dicsőség éri a környéket: vasöntöde épül a homokra. Zúgtak az indulók, Müller Ferenc pedig az új lelátó mögött kaszálta a füvet. Két darab emeletes ház képében megjelent az első homokvári lakótelep, Müller Ferenc pedig az átadás napján tizedszer húzta ki a felezővonal fehér csikját, majd a délutáni bóbiskolásban új szögletzászlóról álmodott. Mikor Kolonics Friciéket kitelepítették, döbbenten ült az öltözőben, és el sem tudta képzelni, kit állítanak be a vasárnapi rangadón centerbe. Mivel Varga Tibi remekül pótolta Kolonicsot, Müller Ferenc megnyugodott, s kijelentette: nincs semmi baj, csak így tovább. A fiúk meghallgatták Müller Ferenc jelszavát, mert a csapat a területből is följebb kapaszkodott, s a bajnoki győzelmet köszöntő marhapörkölt fölött már Puskásról álmodoztak, az aranycsapatról, amely itt, igenis itt, Homokváron marad majd alul. Mikor Puskásék kikaptak a világbajnoki döntőn, Müller Ferenc öngyilkos akart lenni. Amikor kiderült, hogy Homokvár mégsem lesz a vas és acél országának hatalmas bázisa, pontosabban nem is lesz vas- és acélország, fogta a kaszát és körbevágta az oldalvonalat. Amikor pedig Nagy Tóni, a „balbekk" egy edzés után szidta a rendszert, és olyanokat kiabált, hogy nem hajlandó három órát sorba állni egy pofa húsért, Müller Ferenc kiment az öltözőből, összeszedte a sarokzászlókat, majd éjfélig mosott. — Baj lesz itt. Müller elvtárs, baj lesz — motyogta egy meccs szünetében a göndör Kovács, és telitömte a száját tökmaggal. 1956 tavasza volt éppen. — Baj bizony, Kovács elvtárs. A Fekete Zsiga lesérült, a Schmidt Pistát behívták katonának, a többiek meg... Mintha ez a csapat már nem lenne olyan lelkes. Hát itt a baj. A göndör Kovács buta szemekkel bámulta Müller Ferencet, és kiköpte a tökmagot. És baj lett. A Homokvári Petőfi sorra bukta a mérkőzéseket, a Homokvári Láda- és Székgyár dolgozói pedig kivonultak az utcára. — Pesten kitört a forradalom! — rohant az öltözőbe Fekete Zsiga. — Az nem forradalom, hanem ellenforradalom. — Cibálta magára a gatyát Fehér Jani. — Én meg aztat mondom az elvtársaknak, hogy jobb lesz, ha nem foglalkoznak ilyenekkel, hanem szépen befejezik az átöltözést és mennek a fűre, mert ha megjön a mester, és még mindig nem futják a köröket, baj lesz. Hát én csak eztet mondom — lépett közéjük Müller Ferenc. Ekkor jegyezte meg Fekete Zsiga, hogy a Müller elvtárs egy nagy marha, és vegye már észre, hogy a világ nemcsak abból a rohadt fociból áll. Müller Ferencet a Homokvári Petőfi labdarúgói kiröhögték, és Müller Ferenc ekkor úgy érezte, valóban baj van. így ugyanis ki fognak esni. * Ki is estek. De akkor már nem volt Fekete Zsiga, nem volt Fehér Jani se — a mesterrel együtt vonatoztak át a határon. És nem volt aranycsapat se. Müller Ferenc pedig észrevette, hogy a két kapu előtt kikopott a fű. Hát ez tragédia, bámulta ijedten a pályát. Majd szervezett, intézkedett, pecsételt, esténként pedig némán ült az öltöző előtti lépcsőn. Ha énekelt is, halkan, nagyon halkan vánszorogtak a hangok. — Müller elvtárs, kidőlt a kerítés — panaszkodott 1960 őszén az egyik pályamunkás. — És baj van a lelátóval is. Megszaggatta a tetőt a szél. Müller Ferenc újra intézkedett, kért és kilincselt, de a papírokra már nem került pecsét. — Nézze, Müller elvtárs, most másra kell a pénz — magyarázta az elutasítást Kiss József, a Homokvári Egyesült Művek igazgatója. Az új igazgató. — Nagy beruházásokba fogtunk. Végre modern, igazán modern lesz a gyár. És felépítjük az új szociális épületet is. Lesz a dolgozóknak fürdő, új ebédlő, öltöző. Müller Ferenc az utolsó szavakat már nem is értette. — De a pálya, igazgató elvtárs, a lelátó... Tudja, a szél... — Ugyan már, Müller elvtárs, nemcsak foci van a világon. Nemcsak foci... Amikor másnap meglátták Müller Ferencet a lelátó tetején imbolyogni, az új mester megtiltotta a röhögést, és kijelentette: hülye az öreg, de legalább nem ártalmas. Amikor pedig saját zsebből fizette a kerítésléceket, sajnálkozva bólogattak a háta mögött: na, ez a Müller is megöregedett. De Müller Ferenc nem érezte a kort. Kaszált minden reggel, szép, fehér csíkot húzott a tizenhatosokra, és énekelt. Persze, halkan, s mintha a hangja sem lenne már olyan igazi. Lehet, hogy ezért nem kérték a győzelmet ünneplő marhapörkölt után az „Akácos út"-at? Vagy egyszerűen azért, mert már a vacsorák is elmaradtak? Mert elmaradtak. „Minek a megyeiben akkora feneket keríteni egy győzelemnek!" — rántotta meg a vállát az új jobbszélső, és már rohant is a kocsijához. És rohantak a többiek is. — Igazgató elvtárs, most már beszakadt az egész tető. Tudja, a lelátó teteje. — Na, de Müller úr. Most, amikor az egész gazdaság, így a mi gyárunk is az új gazdasági mechanizmus beindításán fáradozik, maga a lelátó teteje miatt izgul. Hát az most a legkevesebb. Nézzen már körül egy kicsit a világban. Egész Homokvár újjáépült, aszfaltos utak mindenhol, nemsokára átadják a kétemeletes áruházat, meg az új buszpályaudvart. Müller úr, hát ez magának semmi? Müller Ferenc nem válaszolt. Halkan elköszönt, visszaballagott a pályára, és a két kapu mögött lekaszálta a füvet. Ott ugyanis még volt fű. A pályán viszont... — Ez is jó a megyei másodban. Nem igaz, Müller bácsi? — A megyei másodban? — Miért, mit hisz, tata, hogy bagóért tán focizunk! Ha nincs semmi jatt, akkor gurigázok. Tudja maga, hogy Kőváron mennyit kap egy srác? Ezreket. Azért már lehet hajtani. De itt?... Müller Ferenc életében először ordított. Azt kiabálta, hogy focizni csak szívvel lehet, hogy hajtani kötelesség és becsület dolga, és az a világ nem ér semmit, amelyikben nem végzi minden ember becsülettel a dolgát. Müller Ferencet ekkor kiröhögték. Valaki azt vágta a képébe, hogy menjen a boltba, és hozzon neki tíz sö[t. Aztán fizessen becsülettel. De fizethet aZzal a fenenagy szivével is. Müller Ferenc soha többet nem énekelt. Kaszálta a füvet, mosatta a gatyákat, kimeszelte az öltözőt, és döbbenten számolta a bevételt egy meccs után: 96 fizető néző, az annyi, mint... Kilencvenhat fizető néző. Kilencvenhat... * „Alulírott, Homokvári Petőfi Sport Klub, ezennel tudatjuk, hogy labdarúgó-szakosztályunkat megszüntetjük, sporttelepünket felszámoljuk. Egyben felszólítjuk Müller Ferencet (szül.: 1918. november 5., Homokvár, anyja neve: Nagy Borbála), hogy a gyár tulajdonát képező egy szoba, konyha, kamrás szolgálati lakást hagyja el. Megfelelő, hasonló komfortfokozatú lakást biztosítunk." Aláirás, dátum, meg ami csak kell. BÁTYI ZOLTÁN KISS BENEDEK Égi szarvas irtáson meghajszolt szarvas: a zene erdőbe fut. Fájó testét szép ravatalnak, avarnak ott vesse, ott. Zöld makogúsú lombok, zöld tipegésű levél — hárfáját: a halott agancsot tépi, tépi a szél. VERESS MIKLÓS Esti fohász Már fölrobbqntak a színek hamujuk hull szemembe s asszonyok árnya elremeg a hűvös végtelenbe: gyönyörűek s kegyetlenek akár csuklón a penge S lám megint föllobbanni kész a láthatár: mint rőzsét gyújtja föl valami kéz hogy csak megállok hirtelen és fölsóhajtok: Istenem minek ez a nagy bőség sugár és dinnyecsordulás visszhangzó harangkondulás füvek rácsa közt vad darázs lelkében az elhalkulás minek a csönd a zöld palást amely nyugodni megtanít hogy elhidd önmagad — zúgasd inkább rovaraid a véres csillagokat sírjon kapu nyüszítsen eb idegen éjszakára Az élet hihetetlenebb mint a halál halála TARJÁNI IMRE Zsuzsa-versek Szerettelek hasonlatok nélkül emberi módra most hogy lepergett megfakult a fénye szeretnék megkeresni egy tiszta órát mit nem zavart semmiféle indulat mikor a világ csak két test öröme volt a halványodó csillagok alatt * Az utca megrugdalt, elfeküdt, kemény. Szitál a hó, feketedik, arcod tör felém. Mozdulok, ígéretektől terhesen, — zsibbadás kicsinyt. Szorítanálak, elcsuklik kezem és aprókat legyint. 4 f 4