Délmagyarország, 1986. január (76. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

RÓZSA ENDRE Szülőföldemen Gyújts világot! A Nap már fölkelt. Itt ez a szál virág, világíts vele. Szebb a fény, ha lángba néz a láng, szembe e szem. A régi úton indulj el, ibolyás mezőn, hol gyermek-arcodat hozza a vízfolyás, • a szél a bibic-kocogókon kioldja füttyödet a káka közül, ahová már húsz éve rekedt, nem tévedsz el. Hol emlékektől surrogóbb a kalász, arra eredj; arra megint, mindig hazatalálsz. így a mese. De milyen táj ez? Lábikrán kap, kemény és örvénylő sűrűbe ránt; kizsebel a kökény. A feltépett tér mellkasából kiáltanak a fák, erek, zsigerek; messziség vérzi be ágbogát, levél rézpókhálója csörren: eged, az ősz eget szűri le hulló fémszitáján. Üres szérű az est. Ez marad: szél-benőtte dombok. s az út, hogy nincs tovább. Adhat-e mézes holdkaréjt? Kérd fennhangon halott anyád! Szeged műemlékei 12. A ZSÓTÉR-HÁZ A Széchenyi tér 9. szám alatti impozáns épület „Műemlék, Zsótér-ház: földszintjén klasszicista. Emelete romantikus. Épült 1842. Felújítva 1961." Szokatlanul nagyméretű, négy utcára néző, több emeletes klasszicista épület földszintjén üzletsor található. Mai alakját többszöri hozzáépítés útján nyerte el. Először szesz- és keményítőgyárnak, majd bérháznak és gabonaraktárnak épült. A ház déli szárnyát és homlokzatának egy részét a Dercsényi testvérek 1840-ben kezdték építtetni, de hamarosan csődbe jutottak és 1844-ben eladták Zsótér János hajósgazdának és gabonakereskedőnek. A Széchenyi teret továbbra is csúfító, toldalékos épület befejezését 1856-tól már a hatóság is sürgeti, dokumentálásához 1860-ban Knezevich Györggyel körbefényképezteti. Végül Zsótér János fia, Andor fejezi be az építkezést 1863—70 között. Bietler 1872-es aquarell fényképén már a kész épületet látjuk. A nagyárvízkor Zsótér Andor háztulajdonos mellett 13 károsultat sorolnak fel, akik foglalkozásukból ítélve az üzletsor bérlői lehettek, a „házmester" és egy „lottógyűjtő" kivételével. KASS JÁNOS RAJZA Normákról — rendhagyóan Egykoron, számomra a régmúltak ködébe vesző valahai időkben állítólag nyomatékosan hangot adtam egy írásomban véleményemnek, mely szerint a tolerancia alapvetően fontos tulajdonság világunkban. Olyan tulajdonság, amely nélkül működésképtelenné, s főként fejlődésképtelenné válhat világunk; amely nélkül akár retrográd tendenciák is kibontakozhatnak, bármikor; s amely nélkül nemcsak hogy elviselhetetlen világol alakítanánk ki magunk körül, de semmiféle újnak sem hagynánk időt ahhoz, hogy akár egy nyelet levegőhöz jusson, nemhogy kibontakozhasson. Példákat akár százszám lehetne idézni, csak a közelmúltból. Ha mást nem — és hagyjuk a vastagját, például a kibernetikát vagy a pszichológiát! — az olyan perifériális eseteket, mint az elítélt és háttérbe szorított zenei irányzatokat és zenekarokat, amelyek manapság lassanként piacképesebbek a világon sok más termékünknél, s több dollárt hoznak, szinte ingyen az országnak, mint egy-egy öt-hatezer fős nagyvállalat. De nem is erről van szó, s magamnak sem jutna eszembe a toleranciáról elmélkednem, ha nem hívnák föl újabban egyre gyakrabban figyelmemet egy valaha volt Írásomra. Megvallom, hogy jól esik, hogy mások emlékeznek arra, amit magam jószerével immár el is feledtem. S számomra legföljebb annyiban tanulságosak az ilyen hivatkozások, hogy ha az ember kifejti egy-egy nyomasztó, pillanatnyi nyűge körüli benyomásait, ötleteit, napi ellentmondásokban fogant, ellentmondásoktól terhes, feltételes véleményeit, hát az is lehet hasznos valamiféle ügy számára. Ha másként nem, hát úgy, hogy mások is hasonló gondok, nyűgök közepette törik fejüket hasonló problémákon. Mert hiszen az újságíró is ember, abban a világban él, mint mi valamennyien. Hasonló meghatározottságok közepette. Legföljebb kiterjedtebb forrásokból, bár kevesebb konkrét tárgyi ismeretre támaszkodva szerzi információit, s kevesebb napi kötöttséggel meditálhat el bizonyos dolgokon. Talán ezért is foglalhattam állást valaha a számunkra egyéni, családi és munkahelyi méretekben sokszor még ma is idegen, de társadalmi összméretekben immár következetesen alkalmazott tolerancia kiterjesztése mellett, mondván: az újdonságok elviselése, a szelekció lehetőségének biztosítása anyagi, erkölcsi, politikai, közérzeti — és ki tudná felsorolni, mifélét még! — hasznot szülhet és hozhat ennek az országnak... Tudom, mindenféle hagyományuk szerint ez sem egyszerű dolog. Mert a toleranciának ma is híjával vagyunk, sokszor egészen egyszerű esetekben is. Pedig hát úgy érzem, lassan már innen is tovább kellene lépnünk. Az egyszerű toleranciától, az „elviseléstől" az aktív és szelektált támogatás irányába. Mert hisz egyre-másra találkozom mostanában olyan esetekkel, amelyek lassanként inkább a deviancia kereteibe illeszthetők, semmint a normál medrekbe, és amelyeket tolerálni is nehéz, nemhogy támogatni. Pedig éppen ez utóbbit érdemelnék. Rendben van, elismerem, ilyenkor konkrét példákkal illene előállnom. Hogy nem teszem, nem bátortalanságom miatt van, hanem mert jobb, ha bizonyos ügyek csak a végkifejletkor kerülnek nyilvánosságra. Úgy, hogy olyankor illedelmesen elhallgatjuk a sikerhez vezető utak buktatóit, nyűgeit, kételyeit, önemésztő pillanatait, családi életeket szétziláló, dühödten keserű hangulatait. Mert irunk mi sikerekről, ha vannak, de a hozzá vezető utakról igyekszünk olyankor megfeledkezni. Mert azok az általánosan elfogadott, „békés" normákkal szemben a deviancia határait súroló, vagy túl is lépő pillanatokkal, órákkal vagy éppen évekkel terheltek. Sokféle példát tudnék idézni mai mindennapokból is. Olyanokat, melyeket emlegetni sem méltó. Mint a középiskolás irodalomkönyvben azt, hogy Ady mellékesen szifiliszes volt, Balassi Bálint pedig olykor rabló hajlamainak is áldozott. Fölösleges ilyesmin elmélkedni, mert ma össznépi felháborodás kíséri azt, ha bárkiről ezredannyi „terhelő" adat is kiderül, mint történelmi nagyjaink bármelyikéről. Az lehet karrierlovag; véletlen kreálta balfácán, aki többre vitte, mint belőle futhatta volna; lehet csodás zseni, országnak és népnek közép- vagy hosszú távon milliárdokat kereső ötletember — nem húzza sokáig. Nem, mert ma valamennyien nagyon nehezen viseljük a kispolgári átlagtól eltérő normákat, viselkedést, életvitelt, s a közvélemény meglehetősen erőteljesen lép közbe bármi elhajlásnál, hogy lassanként békésen egyféle norma érvényesüljön minálunk: a békés középszeré. Tudom, ebben is vannak korlátok. Mert egyes emberek és elképzelések és akarások tartják magukat, mert védi őket és ügyüket az egészséges politikai tolerancia. De azt is tudom, ugyanokét nyomasztja és visszafogja a mindennapi tolerancia hiánya, az, hogy dolgaik mindennapi megítélésében lassanként már a deviancia kérdése merül föl. Példákra lenne szükség, alighanem. De konkrét ügyekről nagyon nehéz beszélni. Mert ki nem tartaná elmebetegnek azt az igazgatót, aki kis cége termelési értékét a mai háromszászmillióról egy-két éven belül egymilliárdra akarja fölfuttatni. Pedig egy fityinggel sem keres majd többet, mint ahogyan munkatársai sem, akiknek — mint neki —, viszont háromszor annyi munka jut cserébe. Mi a csodának cselekszik valaki így manapság, amikor még adókedvezményt sem kap fejlesztéseiért cserébe és szinte saját zsebből, rengeteg — senki által el nem várt és meg nem követelt — plusz munkával előteremti az országnak évi néhány ezer tonna kőolaj importjának fedezetét? Miért teszi? És tán nem is hinnék neki, amikor este, a harmadik fröccs után előadja elképzeléseit a kocsmában, teljesen baráti alapon, ha nem tudnám, hogy harmincmilliós termelést értékből csinált tízegynéhány év alatt háromszázat, s akkoriban sem volt „jobb" fiú. És ha nem tudnám, hogy sokszor a rendhagyóan viselkedő emberek viszik előre a világot. Ha nem kalkulálnám be, hogy ellene is sok panasz lesz valamikor. Mert akit majd nem kap cl az új, kibővült határok, lehetőségek láza, az tiltakozni fog a rengeteg többletmunkáért, amit mifelénk jövedelemben honorálni semmiképpen sem lehet. Sokféle tiltakozást, a békés átlaghoz mindent köieliteni szándékozó tirádát hallgattam végig magam is az utóbbi tízegynéhány évben. Tudom és vallom, saját tapasztalataim alapján is: sok igazság van ezekben az álláspontokban. Hiszen egy társadalom működésének az alapjait az az átlagos készség határozza meg, amellyel a társadalom tagjainak többsége hajlandó részt venni a társadalmi értékteremtő folyamatokban. Ez a hajlandóság átlagosan aligha függ jövedelmi viszonyoktól, erkölcsi normáktól, sokkal inkább történetileg kialakult normáktól, szokásoktól, feltételektől. A baj csak ott kezdődik, ha az átlagos készség össztársadalmi norma színezetét ölti föl, ha devianciának kezeli a mást és többet akarást, az eltérő viselkedést. Mindenütt a világon uralkodnak normák. Ám a világ egy részén éppenhogy természetes, ha valaki eltér c normáktól. Meri azzal is számot kellene vetnünk, hogy az előrevivő folyamatok emberei sok szempontból deviánsak az átlagos megítélés számára. Csakhogy a Volkswagen cég munkása tisztában van azzal, hogy az újat akarásból rá háruló plusz munka legbiztosabb garanciája annak, hogy a jövőben is megmarad az állása; míg az újat valóban létrehozók extravaganciáját, kispolgári értelemben vett devianciáját általában elfedi a mérhetetlen jövedelmi különbözőségekből adódó külön világ. Mifelénk viszont az új akarásának általában csak a terheit regisztrálja a környezet (az állás úgy is biztos, a fizetés úgysem lesz nagyobb!), mig az újat akarók-hozók eltérő viselkedése folyamatos beszédtéma, hiszen fölfedezzük: a főnök is jár kocsmába. (Mert ugyanabban a kisvendéglőben issza meg esti fröccsét, mint segédmunkása, s nem a Bahama szigeteken vagy az exkluzív klub exkluzív társaságában.) Volt idő, amikor a színész azt mondta: mindegy, mit, csak Írjanak, beszéljenek róla. Mert az is reklám. Most pedig, mintha olyan időket élnénk, amelyben az jár jól, akiről nem beszélnek, aki békésen teszi a dolgát. Nem, nem hiszem, hogy igy lenne jól. Mert hiszem, lehel jobb egy csinnadrattával megbukó kulturális vezető, mint egy szürkén helyén maradó. (Igaz, minálunk bukni nem kifizetődő vállalkozás!) És hiszem, hogy jobb egy változtatni, minden, ellenhatás ellenére fejleszteni akaró, okosan számoló gazdasági vezető, mint egy számiigatón helybenjárást választó, bármily tisztes életet él. Még akkor is így hiszem, ha rendhagyó véleményt képviselek aszerint a normarendszer szerint, amely deviánsnak tartja mindazt, ami — kilóg a sorból. SZÁVAY ISTVÁN 12 Szombat, 1986. január 4.