Délmagyarország, 1986. január (76. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

MAGAZIN 70 Szombat, 1986. január 25. Az utolsó pillanatban ugrottam fel a vicinálisra. Rögtön az ajtó mellett szabadon volt a pad, leültem. Velem szemben egy idős paraszt néni nyugtatta kezét a szatyrán. Amikor megmozdult a vonat, egy nagy fekete bukszából elővett egy karórát, megnézte. — Pontosan indulunk — mondta. — Mostanában pontosabbak a vonatok. Vállat vontam. Aztán tekintetemet újra a nénire kaptam. — Olyan gyakran utazik a néni, hogy ennyire tudja? A nagy bukszát elrejtette szatyrába, amit körülölelt, mint egy gyermeket. — Gyakran bizony, mert én hontalan vagyok. Érthetetlenül bámultam rá. Hogyan? Hontalan? Magyarországon? Vagy csak huncutkodva ugrat, gondoltam. De tekintete nyugodt volt, árnyéka sem rejtőzött benne a viccelődésnek. — Hogyhogy hontalan? — Hát csak úgy, hontalan, otthontalan. — Nincs családja? A néni elmosolyodott, hüvelyk- és mutatóujjával végigsimított ajkán. — Jaj, dehogynincs! Öt gyermeket neveltem én fel Békésben. Most mind itt él Pesten, no meg Pest környékén. A mosoly kibújt ráncai közül, arca tükrözte a boldogságot. Döbbenten néztem rá. — Ugye nem érti? Nem is csodálom. Ritka sors az enyém — mondta egy pillanat múlva, amikor látta, hogy arcomról nem tűnik el a csodálkozó kétkedés. — Mondom, öt gyermeket neveltünk fel. De őt évvel ezelőtt meghalt az uram, s vesztemre azon az őszön én is leestem a lábamról, valami kórt elkaptam, úgyhogy .hónapokig nyomtam az ágyat. Jöttek a gyerekek haza, persze, hogy jöttek, hol az egyik, hol a másik egykét napra. Mert akkor már mind itt dolgozott. Az is különös, hogy mind messzire röppent a szülői fészekből. Előbb a középső fiú jött fel, az aztán mint a mágnes, húzta maga után a többit. Mire észbe kaptunk az urammal, már csak ketten voltunk. Baj nem volt, fiatalabbak voltunk, a munkát is bírtuk. Hanem az uram halála után az a néhány hónap, amit betegen töltöttem az ágyban kornyadozva, az bizony rettenetesen hosszú volt. Csak töprengtem, hogy mi is lesz énvelem. A gyerekek nem szaladgálhatnak le állandóan Pestről, mert nekik is megvan a maguk baja. A szomszédasszony se gondozhat örökké, az is olyan vén, mint én vagyok. Nem marad más, be kell mennem az otthonba. Egy pillanatra elhallgatott, ölében megigazította szatyrát, amit egy pillanatra sem engedett el, aztán egy leheletnyi örömmel a hangjában folytatta: — Karácsony előtt jobban lettem. Mire lejöttek ünnepelni a gyerekek, A hontalan már fel is keltem. Örültem, hát hogyne örültem volna, hogy ott vannak köröttem. Csak később fogtam gyanút, hogy mind ott van. Mert minden ünnepre jöttek, de hol az egyik, hol a másik. Egyszerre? Soha. Csak nem vagyok halálomon, hogy leszaladtak? Ki tudja, mit írt nekik az orvos?! Elszomorodtam, de nem szóltam, vártam. Ünnep első napján, délután, amikor csak úgy ültünk, beszélgettünk, az unokák meg kint az udvaron, a kertben szánkóztak a nagy hóban, azt mondja a kisebbik lányom: mama, ez így nem mehet tovább. Egyikőnk se tud itt lenni magával állandóan, de azt se várhatja el tőlünk, hogy ott rettegjünk, hogy mi van a mamával, nehogy úgy járjon, mint Bencéné, akit egy hét múlva találtak meg holtan az ágyában, amikor rátörték az ajtót. Megmondom őszintén, pityeregni kezdtem, hogy megemlítette azt a szomorú esetet. Ha ez a sorsunk, mondtam a lányomnak. Na lett erre haddelhadd, hogy így, hogy amúgy, a sorsot is lehet irányítani. Egyszerre beszéltek a lányaim, a fiaim, a menyeim, a vejeim. Befogtam a fülemet, felét sem értettem annak, amit mondtak. — Elrontották az ünnepi hangulatot — jegyeztem meg. — El, el alaposan. És jó, hogy igy történt. Azt mondja az idősebbik fiam: mama, a házat eladjuk, a pénzt beteszi a takarékba, jön velünk, egy percre sem hagyjuk magára. Hol az egyikőnknél, hol a másikónknál fog lakni, ameddig jólesik. Szóval körbe-körbe-karikába. A házra már vevő is van. Úgy, gondoltam, és mondtam is: szóval eladnátok a fejem fölül a tetőt. Nem úgy van az, a ház fele az enyém, az apátok részére meg haszonélvezetem van. Arról lemondok, azt eladhatjátok máris, de az enyémet nem. Jaj, de nem akarom untatni hosszú történettel — nevetett. — Mire lámpát gyújtottunk és becsalogatták a gyerekeket az udvarról, beláttam én is, hogy jobb a békesség, hogy nincs értelme az én makacskodásomnak, mert ki tudja, hogy kilábalok-e még egy betegségből. Szóval beleegyeztem. — Eladták a házat, szétosztották a pénzt egymás között, kocsit, meg isten tudja mit vettek rajta, és a néni most meg hontalan — mondtam csipkelődve. — A pénz fele megvan. A másik felét meg én osztottam szét. Nem elfajzott gyerekek. Jói keresnek, szépen élnek. Még a Laci fiam is, akinek nem sikerült az első házassága. No, szóval a tavaszt én már az idősebbik fiaméknál töltöttem, a nyarat a lányomnál, az őszt a kisebbik lányomnál. De minek folytassam, vándorlok egyik gyermekemtől a másikig. Nem vagyok sokáig egyiknél se, hogy meg ne unjanak. Mert azt nem szeretném, ha láb alatt lennék. Az a szerencsém, mondom, hogy mind itt, a közelben lakik. Nem kell sokat vonatozni. Vidám hangú kalauz kérte a jegyeket. Amikor rápillantott a nénire, majdnem harsányan felnevetett: — Jó napot, Mariska néni, már megint költözik? — Letelt az idő, fiam, megyek tovább. — És most melyik gyermekéhez? — A lányomhoz. A kisebbikhez. — Hej, de jó sora van magának, Mariska néni. Csak utazgat, élvezi az életet. — Ahhoz már óreg vagyok. Meg aztán mit is tehetnék, utazni muszáj, hontalan vagyok, fiam. — Hontalan! — nevetett a kalauz. — Maga, Mariska néni, akinek annyi otthona van, ahány gyermeke?! Még ilyet! — csattogtatta jegylyukasztóját, s rtevetgélve lépett tovább. — Jó ember — intett a néni a kalauz után. — Ha nincs utas, leül mellém és elbeszélgetünk. És én úgy szeretem, ha meghallgatnak. A gyermekeimnek nincs idejük, rohannak, örökké csak rohannak. Néha egy hét is eltelik, hogy szót váltunk, hogy elbeszélgetünk. Zökkent a vonat, fékezett. A néni kinézett az ablakon, aztán gyorsan felállt. — Én már itthon vagyok. Minden jót — búcsúzott sietve. BÁBA MIHÁLY Városdokumentumok DEZSÓ MIHÁLY FOTOSOROZATA