Délmagyarország, 1986. január (76. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

Szombat, 1986. január 18. fm 9 • • LŐDI FERENC VERSEI Ivadékok A lányomat, a két fiam dicsérem, mert itt maradtam egyedid és végül. Elmentek, ki a vámon, ki a réven, s a vén diófa helyéből kiszédül. Máé nem leheltek olyan ölelések, mint voltatok, s ez végül rám is rám vall. mert magam körül forgok, mint a részeg, bár sosem álltam senkinek se háttal. Hát még nektek, jó ivadékok sorba', kösselek össze lilekel csokorba, virágok, zöldek, nekem kedvesek, egyik szentem sír, a másik nevel. Miattatok vagy ériem, nem tudom: újra születtem minden májuson. Mondat közben Tudod, én vagyok a Fen, hál hogyne tudnád negyven éve. Szivem, akár a tengeri, mórzsold le, őrködj, állj fölébe. Már nem mehetek messzire, és le sem mehetsz messzi útra. A Föld azt mondja: ess ide! Repültél, szárnyad nem nő újra. Rövidre fogva sok szavam, a lényegeset mondanám ki. Megfogni szivem oktalan, inkább el kéne tőled zárni. Sok-sok titkomnak nincsen karma, de kigyó mind, s halálra marna. Csönd ülte meg a havas reggelt. A csikorgó hidegben mintha gyermek sírt volna valahol. Nem eröltetetl hangon, hogy meghallják, inkább elanyátlanodva, nyöszörgősen. A nyárfasorból véltem hallani, s valóban: ott vinnyogott az árok fenekén gyámoltalanul. Egy kutya. Tacskó, vagy ilyesmi. Nem felnőtt, kifejlett jószág, de már túl a kölyökkoron. Megpróbált a rézsün fölkapaszkodni a csinált útra, de nem boldogult. Körmei véres csikókat húztak a jéggé fagyott hóra, ám a kudarcok okán sem jajgatott hangosan. Mélyen ülő sötét szeme irgalomért könyörgött. Kiábrándító volt az istenadta. Lucskos-véres szőrére sárcsomók giz-gazok tapadtak, förtelmes nyála meg a könnye belefolyni látszott lefittyedt, remegő szájába. Várta a halált. „Csak bőre van, semmi más — (Hol .késel,) irgalmas vadász?!" — jutottak eszembe a költői sorok, s szánakozva néztem a csúf ebet. Ez erőt adott neki és újfent próbált fölkaptatni az árok túlsó oldalán. Menekült volna, de képtelen volt megkapaszkodni, visszacsúszott a gödör fenekére, kárba veszejtve a már megtett méternyi utat. Oly esdeklőn nyüszített, hogy ennivalóért nyúltam a szatyorba. A mozdulattól úgy megijedt, hogy hanyattvágódott. Kínnalbajjal bírt csak talprafordulni. Azzal az elszánt megadással pislogott föl a fenékből, hogy „nem bánom, üss agyon, ha akarsz./' Hátraléptem, hadd lássa jóakaratom, majd a jeges kerékvágásba letettem egy darab zsíros kenyeret. Elindultam, de a vállam között visszalestem. Iszonyú erőfeszítések árán m • • • Tucsi fölkecmerkedett az úttestre, pihent egy szusszanásnyit, körülnézett, aztán nekiesett a kosztnak. Egyetlen falással eltüntette. Úgy nézett körül, hogy ez nem lehet igaz. Girbe-gurba lábait támasztékra állítva hosszan bámult utánam. Kiértem az allé végére, ám az árva jószág még mindig ott cövekelt a fehérségben, talán csak a fejét tartotta kissé magasabbra. — Alig gondoltam, rá. Három hét múlva azonban — hirtelen kitavaszodván ismét találkoztunk. Tücsi — ezt a nevet adtam neki — majdnem lesimult szőrrel, testben-lélekben határozottan megizmosodva ült a buszmegállóban. Amint szálltak le a kiskertesek, ennek is, annak is megbiccentette a fejét, két mellső lábát pedig izgatottan váltogatta. Ahogy meglátott, rögtön fölállt és fejét-farát billegetve, kissé szégyenlősen felém tartott. Úgy járt körbe a farka, mint a pörgettyű. Lassan, tétován rakta a tappancsait, mint aki nem biztos abban, hogy szívesen fogadják. — Tücsi, Tücsikém, hát megismersz? — kurjantottam örömömben és leguggoltam hozzá. Akkora bukfencet vetett, mint egy akrobata. Háromszor körülnyargalt, majd önfeledt hempergőzésbe fogott a hőiétől nedves homokon. Oly ügyesen kapta el a földobott- szalonnabőrt, hogy neki is öröme telt benne, előrefutott, visszanyargalt hozzám, hiába kérlelték hárman is: — Idegyere Pici, a hálátlan istenit az anyádnak, többet nem kapsz kolbászt, te nyavalyás... Mások is etették tehát mióta kinyílt az idő, ám Tücsi nem emlékezett egyikükre se, rá se bojszintott a Pici névre. Csak körülöttem bohóckodott, nekem csinálta a műsort teljes odaadással. A szemében nyoma se maradt a szomorúságnak, sőt mintha nevetett volna jókedvében. Ez a grimasz valamelyest megszépítette. Amikor térdemet ütögetve magamhoz hívtam egy simogatásra, majd eszét vesztette a boldogságtól, s a nevetése emberinek tűnt. Nekiiramodott, megtorpant, vakkantott néhányat és usgyi egy sárga macska után. A cirkusz hangjaira kirontott az útra egy pumi, azt nyomban visszakergette a kerítés mögé.' S hogy így megtisztította az utat kutyátólmacskától, nagy peckesen hozzámkocogott bezsebelni az elismerést. — Adj egy pacsit, te betyár! Mintha nem hallotta volna, előrerohant, végigszaglászta a drótsövények alját, meglocsolta egy-egy fának a tövét, eltűnt a gondozatlan kertek bozótjaiban, s mielőtt kiértem volna a tanyára, ő már várt a dűlőn illedelmesen. Jó hajításnyira voltunk csak a kaputól. — Sajnálom pajtás, de nem jöhetsz be, mert szétrugdalod nekem a gyönge pázsitot — mondtam neki, hogy ott toporgott, míg a lakattal bíbelődtem. Mintha megértette volna, elvonult és tíz lépésnyire leheveredetl az útszegélyre, Vittem neki kiadós reggelit, jó étvággyal evett, a maradékot azonban gondosan elspájzolta egy kőrakás mögé, Visszakullogott a helyére, hasrafeküdt, úgy szemlélte, mit művelek a tanya körül. Szótlan türelemmel várt egész nap. Aztán hétről hétre mindig, ha kint tartózkodtam. Fegyelmezetten ült a kapu közelében, s indulhattam haza déltájon, vagy öreg este, Tücsi rendre elkísért a buszhoz. Elmúlt a tavasz, jött a nyár s az én kedvesen csúnya barátomat mások is megszerették. Finomnál finomabb faiatokat vetettek neki, csak maradjon meg a közelükben. A rántottátói, édestejtől, szalámitól, túróslepénytől megnőtt az önbizalma, kifényesedett a szőre, kis pocakot eresztett és a szeméből öröm sugárzott. A gyerekek simogatták és hancúroztak vele. Hozzám mégsem lett hűtlen soha. Sugárzó hangulatban járt velem, csak a megállóban szontyolodott el, ha fölberregett a busz motorja. Mostanában hiába várom a találkozást Tücsi, az életvidám aranyos kamaszkutya, nem üdvözöl ha jövök, nem ugrándozik nekem, s nem ül csöndes belenyugvással, amikor távozom. . , Mi történhetett vele? Elmarták az erősebbek? Agyongázolta egy autó? Vadász lőtte agyon? Befogta valaki? A kérdezettek vállukat vonogatják. Vajon nevet még valahol valakire? F. NAGY ISTVÁN Naplemente előtt SCHMIDT ANDREA KÉPRIPORTJA <