Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-02 / 282. szám

Hétfő, 1985. december 2. Carmen Opera be mutató a Zenés színházban Sfihmidt Andrea felvétele Mozgalmas kocsmakép a második felvonásból GeorQes Rizet egyetlen valóban maradandó müve, a Carmen, a bemutatása óta eltelt száztíz esztendő folyamán „jelenséggé" vált. Művészeti viták gyakori kiindulópontjává, szenvedélyes és szélsőséges állásfoglalásra késztetve a műértő közönséget és az operajátszás bennfenteseit egyaránt. A múlt századi francia operairodalom e remekművének sajátos kisugárzását jelzik Nietzsche rajongó szavai: „Végre a szerelem, a természetbe visszahelyezett szerelem! Nem egy "magasabbrendü szüz<< szerelme! Semmi Sentaérzelgősség: a szerelem, mint végzet, mint balsors; cinikus, ártatlan, kegyetlen és épp ezért — természet!" E gondolatokkal találkozik a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának Carmen-értelmezése is. mellyel — első szereposztásban — pénteken este lépett közön, ség elé. Oberfrank Géza főzeneigazgató nemcsak a zenei irányítást vállalta magára, hanem a rendezést is, biztosítva ezzelt az előadás „zenés színházi" légkörét, a fogalom felsensteini értelmében. Itt elhanyagolható szempont az, hogy a világhírű német rendező szellemi öröksége milyen szinten vagy szinteken hatja át ezt az interpretációt, mennyire konkrétak — ha vannak — az utalások a híres berlini előadásra. Lényeges viszont megállapítanunk, hogy Oberfrank törekvései „helyükön vannak" a Carmenben, hiszen ezt az operát a jellemábrázolás bravúrjai teszik igazán remekművé, és helyükön vannak a jelenlegi szegedi viszonyok között is, minthogy ez a társulat „európaibb" tud lenni igy, a zenés színjátszás eszméjét követve, mint hogyha az egyoldalúan zenecentrikus. hagyományos operajátszást erőltetné. A szükségből erényt kovácsolni — igazán dicséreles művészi magatartás ez: ha elégedetlenek lennénk egy-egy szereplő hangi adottságaival, zenei eszköztárával, azért kárpótol a színpad kavargó színessége, a látvány ezernyi apró utalással, szimbólummal átszőtt gazdagsága; a darab felszín alatti rétegeit megmutató átgondolt és kidolgozott színészi játék. Ehhez persze igazi „játszótársakra" volt szüksége a rendezőnek, elsősorban a színészet részletkérdései iránt is fogékony énekesek és kórustagok, másodsorban a szituációknak hiteles látványbeli kereteket adó díszlet- és jelmeztervezők személyében. Utóbbiak munkáját is elismerés illeti: Mira János a lehetetlent oldotta meg, amikor az óriás tereket igénylő zenemű helyszíneit bezsúfolta az erre tökéletesen alkalmatlan zsebszinpadra. Ék Erzsébet pazar jelmezeinek némelyike pedig már színpadra lépése pillanatában jellemzi egyik-másik figurát (— igy például Mjcaela „angyal-kékje"). Oberfrank karmesterként mindenkor a drámai fejlődésmenet szem előtt tartásával igyekszik tempóit megválasztani. Ez magyarázza például a II. felvonás kocsmajeleneténok szokatlanul vontatott kezdését. Érzékünk tiltakozhat ugyan az adott zenei anyag természetének némiképp ellentmondó megformálás ellen, de el kell ismernünk, hogy a rendező koncepciójába — a kocsmai „dögunalom" érzetének megteremtésébe — következetesen illeszkedik. Más kérdés, hogy Bizet nem utal a jó hangulat későbbi kibontakozására, tehát Oberfrank megoldása csak egy értelmezés a lehetséges jó értelmezések közül, s inkább intellektuális, semmint muzikális fogantatású. A zeneszámok túlnyomó többsége jelentékeny vivőerőt, szuggesztivitást fejt ki, a meghitt és a grandiózus részletek egyaránt „élnek". A zenekar hangzásbeli fogyatékosságai azonban nem mindig engedik maradéktalanul kibontakozni ezt az atmoszférateremtö képességet: tagadhatatlan, hogy az egész este folyamán alig-alig hallhattunk tónusukban és lélegzésükben egyaránt művészinek mondható fúvós-megoldásokat, a csellószólam előtérbe kerülései pedig egyre fokozódó aggodalommal töltöttek el sokunkat. A kórus általában mindent megtett, hogy hangzástömege, „ütőképessége" önmaga duplájának hasson — itt említem meg Molnár László gondos, alapos, a bonyolult színpadi helyzetekben is jó állóképességet biztosító betanító munkáját. A hangulatos táncjelenetek Kuli Ferenc koreográfus munkáját dicsérik. A Carmen legsarkalatosabb pontjai az énekes kulcsfigurák megformálásában rejlenek. A legleleményesebb rendezés, a legnagyobb szabású koncepció is kártyavárként omlik össze, ha nem párosul hitelesen és szuggesztívan megformált egyéni szerepekkel. És itt igazolódik be — legalábbis számomra — a zenés színházi irányvonal helyessége, hiszen Szeged „hangi ellátottsága," nemigen vethető össze slmmilyen világhírű operaházéval, de még a budapestiével sem. Ezért eleve le kellene mondanunk a Carmen es egy sor más remekmű helyi színreviteléről, ha az itteni gárda nem lenne képes arra a megközelítésre. melyet ezen az estén brav.úrosan elénk tárt. Egyértelmű, hogy az opera központi alakja Don Jósé. Az ő személyiségének alakulása adja a mű fövonulatát, mondhatni, ő az egyet, len a résztvevők közül, aki változik. A többiek igen összetett, árnyaltan megrajzolt, de rögzült személyiségével szemben igazi dinamikus figura. Réti Csaba minden rétegében kidolgozott, ugyanakkor mélyen átélt drámaisággal megformált Joséja egy pályája újabb magaslatára érkezett, szuverén művészegyéniségre utal. Nem vitás, Réti hangi adottságai nem túl szerencsések: enyhén nazális színezetű tenorján az idő múlásának jelei is mutatkoznak. Csakhogy: a tehetség éppen abban mutatkozik meg, ahogyan egy-egy művész az adott lehetőségekkel élni tud, azaz a mi esetünkben a hangot mint rendelikezésne álló hangszert a magasabb művészi célok szolgálatába állítani képes. Márpedig ebben az értelemben Réti sokszorosan túllép önnön lehetőségein, s éneklésének-játékának intenzitásával maradandó élményt nyújt. A címszerepet alakító Erdélyi Erzsébet más módon bár, de ugyancsak átlépte tulajdon korlátait. Elsősorban azzal, hogy minimális színpadi múlttal a háta mögött elénekelte, eljátszotta, eltáncolta az operairodalom egyik legösszetettebb, legkíméletlenebb szerepét, másodsorban pedig azzal, ahogyan különös, fátyolos, de korlátozott erejű hangját arcjátékával, mozdulataival „megtámasztva" végeredményben fajsúlyos, erőteljes Carmen-figurává tudott válni — gondoljunk csak az első felvonásbeli csábítási jelenetre! Az idő előrehaladtával nyilván tovább fog csiszolódni mozgása, játékkultúrája, csökkennek vagy elmúlnak majd intonációs megingásai, de ezzel a Carmennel rátermettségét, terhelhetőségét máris bebizonyította. Micaela szerepében Vámossy Évát lálhattuk-hallhattuk. Az 6 szerepformálása annyira spontánnak, belülről fakadónak érződött, hogy már-már azt a látszatot keltette: nem „formál", hanem egyszerűen önmagát adja. Első és harmadik felvonásbeli megnyilatkozásai gyengéd tisztaságukban is erőteljesek voltak, valós alternatívát felmutatva Carmen vadságával, nyerseségével, erotikus vonzásával szemben. Bizet partitúrájában olvasva teljes igazolását kapjuk ennek a megközelítésnek: Micaela '.a legárnyaltabb lírai dallamívek „tulajdonosa". Escamillo ezzel szemben a szerző érezhető szándékai szerint is a leginkább „operái" hős. A magabiztos torreádor pompás zenei jellemzéseit Németh József bontotta ki, hatalmas erejű baritonjával nagy sikert aratva. A nagyhangú, kéjsóvár szakaszvezető figuráját Kenesey Gábor személyesítette meg igen karakterisztikusan. A további szerepeket Terebessy Éva, Bajtay Horváth Ágota, Juhasz József, Bárdi Sándor és Andrejcsik István vállalta magára, általában sok ötlettel, színesen komédiázva, ellenpontozva, a beteljesülés felé haladó sorstragédia fővonulatát, híven Bizet müvének érzelmi komplexitásához Gönczy László Születésnapi levél Varga Mátyáshoz Kedves Matyi Bátyám! Nem tudom, mi járhatott a fejedben, amikor 1931-ben, Kürti György szinidirektor hívására, ifjú tervezőként lekászálódtál a vonatról a szegedi állomáson. Mit gondoltál erről a városról és választott hivatásodról? Nemigen lehetett időd a merengésre, hiszen Helmer és Fellner falai között lázas és felfokozott munka folyt, nagy színésznemzedék tagjai léptek esténként a lelkes szegedi publikum elé, s Téged is azonnal bedobtak a mély vízbe. A Lila test, sárga sapka című operett és a legfrissebb szegedi tervezés, az idei szezon nyitányaként műsorra tűzött Galopp a Vérmezőn között több mint fél évszázad telt el... Nem hinném, hogy sok időd lehetett az évek múlásával foglalkozni. Nyolcszázat is meghaladó színházi díszletterved több mint ötven év magyar kultúrtörténetének kitörölhetetlen része, hisz a nagy színházi előadások tűnő varázsából őrzi a megmenthetót. S akkor még nem szóltam a filmes munkákról — köztük olyan világsikerekről, mint a Budapesti tavasz vagy az Árvácska — és a televíziós feladatokról. Az iparművészeti főiskolán szerzett biztos alapokra nagyszerűen épülhetett a tehetség sokféle megnyilvánulás;! és az egyéniség sokszínű jellemzője: a biztos térformálás, a nagyszerű stilusismeret, a nagyvonalú festőiség, az effektusok szintézisének készsége. Azt mondtad egyszer, hogy amikor elolvasod a darabot, szinte már készen is van a színpadkép. Lám, így kapcsolódott össze alkotói fantázia, tiszteletet parancsoló tapasztalat és művészi alázat. Mert sorolják bár a színházi tervezőket az alkalmazott művészek sorába, igazán emlékezetes produkció, komplex élmény nélkülük, szuverén világuk, egyéniségük és művészi stílusjegyeik nélkül, nem jöhet létre. Így aztán szolgálat és teremtés jegyespárként kísérik végig pályádat. Minden ember kötődik egy vagy több városhoz. Ki szülőfalujához, ki felnevelő-dajkáló településéhez, ki sikereinek színhelyéhez Számodra Kolozsvár és Budapest mellett Szeged a harmadik szerelmetes város. Pedig Szeged elsősorban munkát adott, nem leveleket a babérkoszorúhoz. Akkor hívott, amikor szükség volt munkádra, tapasztalatodra, amikor véleményedre, ötleteidre lettek kíváncsiak. S Te 1936-ban éppoly lelkesen és tettekre készen vállaltad a szabadtéri játékok főszcenikusának nem a tisztét, hanem feladatait, mint az újjászületés körüli bábáskodás teendőit, s felújított Játékok sok-sok előadásának hatalmas munkálatait. A szegedi csillagos színház életprogramod része lett, sokszor emeltél szót a Játékok népszínházjellegéért, hirdetve, hogy ezen a színpadon megteremthető az a szintézis, melynek összetevője a magas művészi színvonal, a felemelő látvány, az ünnepi hangulat, színházi és építészeti környezet. előadás és közönség egymásra találásának varázsa. Hogy ez a város befogadott, arra újabb felkéréssel adta tanújelét. Amikor, majd ötvenévi budapesti nemzeti színházi hígság után, nyugdíjba vonultál — a jubileumi gyűrűt néhány hete vehetted át —, a mi színházunk hívott, s ü'e első szóra jöttél. És zsebkendőnyi színpadunkon kinyitottad a teret, szűkös pénztárcánkból a gazdagság és pompa illúzióját teremtetted elénk, s hogy nem válogatsz a feladatok között, hadd áruljam el másoknak is: most egy gyermekdarab díszleteit tervezed Azt mondtad, szeretnéd meghálálni, hogy ez a város Műteremben az Országépitövel fiává fogadott. Ezért döntöttél úgy, hogy színháztörténeti kiállítóházat adományozol Szegednek, benne életmüved dokumentumaival — díszlettervekkel, makettekkel fotókkal. képzőművészeti tevékenységed darabjaival (festmények, kerámiák, metszetek, litográfiák stb). Azért a nemes célért, hogy együtt maradva dokumentálják a kort, beszéljenek egy emberi élet nagy és tartalmas ivéről, s rádöbbentsék a majdani látogatókat a színház semmi mással nem helyettesíthető csodájára: emberi üzenetek közvetlen és közös találkozására. S hirdeti majd azt a megszívlelendő tanácsod: az igényeket sosem szabad félárbocra ereszteni. Matyi Bácsi! Egyszer azt mondtad: addig élek, amíg dolgozom. Megnyugtatlak, munka van bőven, sokan számítanak Rád. Egyszer — talán nem is oly soká — csak megnyílik a nagyszínház, ahol első terved megvalósult, s biztosan ott is vár „jutalomjáték". Az építészek éppúgy kérik a dorozsmai színházi műhelyek építéséhez tanácsaidat, mint a nagyszínházi rekonstrukcióknál; az Országépitó című nagy domborműved is kemencébe kívánkozik, s oly sok a terv a kiállítóházzal kapcsolatban ... Én nem hiszem el, hogy 75 éves vagy. De a tények makacs dolgok. Így hát engedd meg, hogy születésnapodon sokak, nagyon sokak nevében munkákat kívánjak Neked — a mi örömünkre, gyarapodásunkra. Ezzel az önző kívánsággal tisztelettel köszöntünk. Tandi Lajos Varga Mátyás Kossuth-díjas kiváló művészt, a nemzetközi hírű díszlettervezőt, a Szegedi Nemzeti Színház vezetői és tagjai szombaton este a Galopp a Vérmezőn elöadasa után köszöntötték 75. születésnapja alkalmából a Kisszínházban. Nagy László, a színház igazgatója átnyújtotta az ünnepeltnek a Vaszy-emlékplakettet. Képünkön: Mensáros László gratulál Varga Mátyásnak. Országos grafikai biennálé Vasárnap a Miskolci Galériában Borsod megye és Miskolc város vezetői, a rendező- és a díjalapító szervek képviselői, valamint nagyszámú közönség jelenlétében ünnepélyesen megnyitották a XIII. országos grafikai biennálét. A galéria összes termében 112 művész 221 grafikai lapját láthatja a nagyközönség. A kiállítás átfogó képet ad a magyar grafikai művészet jelenlegi színvonaláról, törekvéseiről. Az ünnepélyes megnyitón átadták a biennálé dijait. Borsod-Abaúj-Zemplén megye tanácsának nagydíját Almásy Aladár, Miskolc város tanácsának díját Feledy Gyula, a Magyar Népköztársaság Művészeti AlapjÚ7 nak diját Rácmolnár Sándor, a KISZ KB díját Eszik Alajos, Nógrád megye tanácsának diját Kéri Imre, Salgótarján város tanácsának díját Farádi Tamás, a Szakszervezetek Borsod Megyei Tanácsának díját Unen Enkh, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus diját Orosz István, a December 4. Drótművek díját Swierkiewicz Róbert, a Volán 3. Számú Vállalat díját Záborszky Gábor, Kazincbarcika város tanácsának diját Mezey István, a Hazafias Népfront Borsod megyei bizottságának díját Gajzágó Sándor grafikusművész kapta. A kiállító legeredményesebb fiatal grafikusművész számára alapított Kondor Béla Emlékérmet, valamint a Mill Brand Papíripari Egyesület díját Gaál Lászlónak ítélték oda. A Művelődési Minisztérium most alapított technikai diját, a magasnyomó technikával készült legjobb grafikai lapért Agotha Margit kapta. A „Helsinki" pályázat díjazottjai: Sáros András Miklós, Muzsnay Akos. Sarkadi Péter, Lengyel András, Szabó Tamás és Bálványos Huba. i