Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

Kedd, 1985. december 31. MAG Az információ szolgáltatás Négy nagyváros — négy történet Nem szokványos tudósítói jelentéseket teszünk most közzé. Tekintette! az ünnepre, valamilyen szempontból különleges történetet — fantasztikusai, mulatságosat, érdekeset — kértünk, s kaptunk telexen Tokióból, Moszkvá­ból, Párizsból, és New Yorkból az ott dolgozó magyar tudósítóktól. 1. KOMPUTER ES VÉRCSOPORT A felkelő nap országában eddig kétféle házasságot ismertek. Az egyik: a hagyományos és igazán ja­pán, mégpedig amikor a frigyek tu­lajdonképpen a szülők által köttet­nek, sok esetben úgy, hogy a házas­társak ténylegesen csak a házasság­ban ismerik meg egymást. A másik: a nyugati stílusú szerelmi házasság. S mostanság egyre népszerűbb egy harmadik, nevezetesen a komputeri­zált házasságkötés. Japán nem hiába a fejlett techno­lógia országa, gomba módra szapo­rodnak a komputeres házasságköz­vetítők. A mechanizmus egyszerű és nem is túlságosan drága. Ki-ki be­tápláltathatja adatait a számítógép agyába, ahonnan ugyanakkor — tár­sat keresve — adatokat kérhet ki. S ha bárki kedvére való koordinátákra bukkan, a házasságközvetítő cég el­intézi a találkozót. Azután vagy sike­rül az ügylet, vagy nem, mindenki többször is próbálkozhat. A komputeres társkeresés mind a nők, mind a férfiak körében növek­vő népszerűségnek örvend. Különös tekintettel arra, hogy mindkét nem esetében huszonöt év körül kezd „szorítani a cipő". Japánban ugyan­is azt vallják, hogy ha valaki huszon­öt éves koráig nem lelte meg élete párját, harminc felé közeledve egyre nehezebben, harminc év után pedig kifejezetten nehezen fog rábukkan­ni, amit jelez az is, hogy a kompute­res házasságközvetítők harminc év­nél idősebbeket nem szívesen — vagy csak extra honoráriumért — fo­gadnak. A komputer azonban más szem­pontból is „bogaras". Nem áll szóba például 150 centiméternél alacso­nyabb férfival és 180 centiméternél magasabb nővel. Alaposan megnézi a házasodni vágyók jövedelmi hely­zetét, s elég tapintatlan ahhoz, hogy a képzettségre is rákérdezzen. Persze lehet, hogy igaza van, hisz minden bizonnyal abból indul ki, hogy eset­leges rossz házassággal rontja az üz­letét. A legtöbb házasságközvetitó a vércsoportot is a rögzítendő paramé-' terek között tartja számon, mind­azonáltal egyre több példa van arra, hogy emberek — a komputer meg­kérdezése nélkül is — a vércsoport szerint kötnek ismeretséget. Emö­gött pedig az a hiedelem rejlik, hogy a vércsoportból következtetni lehet a személyiségre, a legkülönbözőbb jel­lembeli tulajdonságokra. Ezt a hie­delmet a kereskedők is egyre inkább meglovagolják, s az üzletekben mind több olyan árucikk kapható, amely különböző vércsoportot jelez. S szinte természetszerű, hogy minden­ki olyan inget vagy blúzt, trikót vagy nadrágot, sálat vagy nyakkendőt, óraszíjat vagy kulcstartót vásárol, amelyen saját vércsoportja van fel­tüntetve, még akkor is, ha — adott esetben — nem sokat hisz az egész­ből. A legnagyobb sikere a vércso­portot jelző női fehérneműnek van... PIETSCH LAJOS (Tokió) 2. A MISZTIKUMRÓL — MISZTIKUMOK NÉLKÜL Egy moszkvai mozi... A film — a „Jöjj és lásd" — már lepergett. A nézők még dermedten ülnek. A le­jükben lüktet, tombol tovább a há­ború. És ott él még bennük a fősze­replő, a 15 éves fiú megkínzott arca és egy nagy kérdés: hogyan tudott gyermekként megbirkózni ezzel a kí­méletlen-kegyetlen színészi feladat­tal? Nem titok: egyéb képességei mellett végül is hipnotikus vizsgála­tok döntötték el, hogy megkapja a főszerepet. Ilyen misztikumok alapján dönte­nének egy-egy szerep odaítélésénél? Szó sincs misztikumról! Vlagyimir Rajkov, a népszerű moszkvai orvos­hipnotizőr szerint a hipnotizálható­ság, az érzékenység és a művészi te­hetség nagyon bonyolultan, de vala­hogy összefügg egymással. Rajkov azonban nem állt itt meg: igazi tu­dósként tovább ment és azt mondta, hogy fordítva is igaz: akit hipnoti­zálnak, fogékonyabb lesz a művészet iránt. A hipnózis eszköz lehet művé­szi képességek feltárásában és kitel­jesítésében. Ez így természetesen üres fecsegés is lehetne. Rajkov azonban bizonyított. Művészet­pszichológiai laboratóriumot hívott életre, amelynek elképesztő eredmé­nyei előtt a legkritikusabb elmék is lábhoz tett fegyverrel tisztelegnek. Vegyük például Irina Aranova or­vostanhallgatót. Ecsetet soha nem fogott a kezébe. Ha rajzolt, akkor gyermekkorában, krétával, ugrálós „iskolát", az aszfaltra. Rajkov két­hónapos kezelés során felébresztette benne a vágyat, hogy a festő szemé­vel nézze a világot. Két hónap múl­tán — hipnotikus álomban — úgy festett, hogy alkotásaira a hivatásos művészek is felfigyeltek. Moszkvá­ban volt már kiállítás hipnotikus álomban festett képekből. Jó, jó, de hát mindez hipnotikus álomban történik! — mondhatja bárki. Ott vagyunk tehetségesek, ám mit érez az ember, ha felébred? Csa­lódást? Az illúziók összeomlását? Ellenkezőleg! Egy matematikus, ugyancsak Rajkov professzor páci­ense arról adott számot, hogy a ke­zelés után kibontakozott benne a készség arra, hogy tudományos ké­pességeit éber állapotban a kellő pil­lanatban tudja összpontosítani. Különben eddig sem volt titok, hogy álmunkban sokszor olyan meg­oldások jutnak eszünkbe, amelyek­nek nyitját ébren hiába kerestük. Puskin maga vall arról, hogy sok költői alkotása először álmában kör­vonalazódott. Hires táblázatát Men­gyelejev először ugyancsak álmában pillantotta meg. Az is régi tapaszta­lat, hogy más a hangulatunk egy de­rűs vagy éppenséggel egy rémálom után. Ez adta az ötletet Rajkov pro­fesszornak, hogy arra alkalmas egyé­neknél kellemes közérzetet javító ál­mokat programozzon be. Vajon a hipnózis, sőt az önhipnó­zis mint új módszer, valamiféle egye­temes gyógymód lesz a betegségek le­küzdésére vagy éppenséggel művészi képességek kialakítására? Szó sincs róla! Vlagyimir Rajkov professzor hangsúlyozza, hogy egyrészt a hip­nózis senkibe se tud belevinni olyan tulajdonságokat, amelyek eredetileg nincsenek meg benne, másrészt ko­rántsem mindenki alkalmas a hipnó­zis befogadására. HÁVEL JÓZSEF (Moszkva) 3. ÖREGEMBER NEM VÉNEMBER Mindig is kicsit gyanakvó voltam az álbölcsességek és a közhelyek iránt. Nem hittem sem abban, hogy egyszer él az ember, de abban sem, hogy öregember nem vénember. Most ünnepélyesen visszavonom összes fenntartásomat, kétségemet, legalábbis, ami a vénembereket illeti. Erre a nagy pálfordulásra az a 80 esztendős francia öregúr késztetett, aki ősz fejjel határozta el, hogy fél­épít egy új világot. Ezek után hadd mutassam be Monsieur Philipe TaillezA. Élete a tenger partján, tengerészcsaládban kezdődött, s ez meghatározta sorsát. Mint apja, testvére, ó is a haditenge­részetnél szolgált, egészen a második világháború végéig. Ekkor, mint annyi mást, öt is leszerelték. De az obsitostól nem vett teljesen búcsút a francia állam. Őt és a tenger néhány olyan megszállottját, mint amilyen Cousteau kapitány, megbízták azzal, hogy szervezze meg a tenger alatti kutatásokat. Taillez ex-őrnagy mindenre szívesen vállalkozott, ami a tengerrel kapcsolatos. így aztán a felszín alatti búvárkodás egyik úttö­rője lett, de mellékesen foglalkozott az óceánok biológiájával is. Aztán megalakította a francia búvársport szervezetét, majd néhány évvel ké­sőbb ő lett a mélytengeri búvárok vi­lágszervezetének alapító atyja is. Megkérdezték tőle: mi vonzza a tengerek mélyére és a messzi óceá­nokra? Azt válaszolta: a tenger az egyetlen és az utolsó szabad terület a Földön. És ő nagyon fél, hogy az ENSZ végül ezt is fennhatósága alá vonja, elosztja, felosztja... Ezért is gondolt barátaival együtt arra, hogy — mielőtt az elkerülhetetlen bekö­vetkezik — valamit tesz. Az ötlet pedig a következő: végy hét öreg hajót, olyanokat, amelyek­re már senkinek sincs szüksége. Min­den kikötőben van belőlük elég... Kötözd össze erősen ezeket a hajó­testeket, és már kész is a mesterséges sziget, amelyet a Csendes-óceánon bárhol felállíthatsz, aztán megtele­pedhetsz rajta, s boldogan élhetsz itt, amig csak meg nem halsz. Nyilván feltűnt, hogy hét hajót kí­ván ez a különös újviiág-építő re­cept. Taillez szerint azért kell ponto­san ennyi, mert a hetes ősidők óta bűvös szám, s egy ilyen vállalkozás­hoz nem árt, ha földöntúli erök is se­gítenek. Ez valóban nem ártana, mert Taillez úr vállalkozása ugyan már ötéves, de a különböző akadá­lyok, nehézségek, buktatók és a sok­sok rosszindulat miatt ott tart, ahol az Olvasó gondolja. Az ősz, nyolc­vanesztendős tengerész azonban nem adta fel tervét. Mondom, hisz ebben, és valószínűleg ezért fog vala­mennyiünket túlélni, régi hajókat keresgélve, legalább százéves koráig. ÓNODY GYÖRGY (Párizs) 4. CSAI.ADI PERPATV AR Ahogyan az a világ egyik leggaz­dagabb emberéhez illik, Armand Hammer igyekszik felülemelkedni a családi perpatvaron, ha másként nem, Boeing 727-es magánrepülőgé­pével. Ám diszkréció ide vagy oda, rangos ügyvédek mégiscsak az ő ne­vében perelik öccse lányát, és ez nem maradhatott titokban. Talán multimilliomosnak kell len­ni ahhoz, hogy a kívülálló ezt az ügyet megértse, az ismert tények ugyanis nehezen illeszkednek az át­lagember morális értékrendjébe. A főszereplő egy világhírű üzletember, akivel államfők tárgyalnak, aki 87 éve ellenére is az Occidental Petro­leum cég aktív vezetője, s aki leg­alább 150 milliós vagyonnal rendel­kezik. Armand Hammer emellett ar­ról ismert, hogy sokmillió dollárt fordított jótékonyságra és nem szűk­markú akkor sem, ha a művészetek támogatásáról van szó. Nos, ez a te­kintélyes és gazdag tőkés váratlanul 666 714 dollár 74 centes adósságot követel vissza, mégpedig nem más­tól, mint tulajdon testvére gyerme­kétől. Érthetetlen? Felháborító? Nos, nézzük kicsit részletesebben a tényeket. Armand Hammer öccse, Viktor 1983-ban halt meg és mintegy másfél millió dollár értékű ingatlant hagyott maga után. Ezt most fogadott lánya, az 59 esztendős Nancy Hammer Eilan birtokolja. Ahhoz, hogy el­hunyt apja tartozását kiegyenlítse, meg kellene válnia az ingatlantól, s Nancynck ez nincs ínyére, mondván, nem felelős apja adósságáért. Napvilágra került, hogy Hammer annak idején a pénzt azért adta az öccsének, hogy az kezeltetni tudja súlyosan beteg feleségét, ám a fivér — talán épp a fogadott lány befolyá­solására? — drága elfekvőbe rakta az asszonyt. Nancy állítólag egyéb­ként sem törődött mostohaanyjával. Még cifrább az ügy, ha figyelembe vesszük, hogy Viktor Hammer 74 éves korában kívánta meg az apasá­got, s akkor fogadta gyermekévé a 48 esztendős Nancyt. A felperes ügy­védei szerint ez gyanúsan szokatlan dolog, az immár hatvanadik életévé­be lépő nő azonban ezt tagadja. Azt mondja, ő hűséges „gyermek" volt, rendszeresen látogatta „szüleit", s ott virrasztott Viktor Hammer halá­los ágyánál is, nem úgy, mint sző­rösszívű bátyja. Ki hát a pénzéhes és a számító a szemben álló felek közül: a multimil­liomos, aki 667 ezer dollárt a mel­lényzsebéből is ki tudna fizetni? Vagy az a nő, akit őrökbe (és köl­csönkapott birtokába) fogadott a nagytőkés öccse? Az amerikaiak izgalommal várják az ügy fejlemé­nyeit... CSÁK ELEMÉR (New York) I

Next

/
Thumbnails
Contents