Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-14 / 293. szám

12 Szombat, 1985. december 14. MAGAZIN A művészet szegedi tegnapja A művészeti monográfiákat becsülők egyre szélesebb táborát reprezentatív ajándéknakvalóval örvendezteti meg az idei téli könyvvásár. Újdonságai közül kiemelkedik az Akadémiai Kiadó által gondozott, tekintélyes kötetpáros, mely a Magyar művészei 1919—1945 kerül az olvasóközönség elé. Amint e kiadvány tájékoztatója jelzi, „a nyolc részre tagolódó sorozat időben másodikként megjelenő 7/1—11. kötete a Tanácsköztársaság leverésétől a felszabadulásig tárgyalja a magyar építészet, festészet, szobrászat, iparművészet, valamint a fotózás hazai történetét. " A nagy formátumú, 663 oldalas szövegkötetet — mely 1285 fekete reprodukció és 33 színes tábla által válik vizuálisan is bőségessé —, Kontha Sándor művészettörténész szerkesztette. Kiváló szakember társainak közreműködésével arra törekedtek, hogy hűen tükröztessék ama végső következtetést, mely szerint a nehéz politikai és gazdasági körülmények, a művészeti életet sem kímélő megrázkódtatások ellenére a korszak magyar művészetének szinte minden műfajában maradandó értékek születtek. " A kiadvány általános bemutatása helyeit — mint az előző köteteknél (1983) is tettük —, sajátosan „szegedi szemmel" próbálunk bepillantani e mostani monográfiamonstrum ezres nagyságrendű lapjai közé. Hiszen sokunkat mindenek előtt az érdekel, hogy Tisza-parti városunk "tegnapi,, ábrázoló-kultúraja miként alakult a két világháború közölt. Ezért is adtuk vázlatos recenziónknak a fenti helyi jellegű művészeti visszatekintésre utaló címet. E sorozat múltkori köteteiből (1890—1919) is kitűnt, hogy a századforduló körüli művészetünk hazai kibontakozásának feltételei nagyrészt Budapesten teremtődtek meg. De mint régebben, úgy az ellenforradalom időszakában is jelentős szerepet töltöttek be az egyes városok is. Különösen ahol művésztelepek, illetve alkotói közösségek jöttek létre, amint ezt Szolnok, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Miskolc és Szentendre példája mutatja. Nálunk 1926 nyarán Rudnay Gyula idehozott tanítványaival teremtette meg a kérész életű Szegedi Művésztelepet, mely szép illúziót keltve, sajnos — támogatás híján — a következő évben megszűnt. Az ellenforradalom ^^nyárutóján kitörő vihara talán sehol sem tombolt oly vadul, mint éppen a mi Tisza menti művészberkeinkben. Mert bár a haladó szellemű alkotók a fővárosból és máshonnan is többnyire emigrálni kényszerültek, de szűkebb pátriánkban az elűzést túlmenően, az uralomra jutó Horthyrezsim különítményeseinek gyilkos keze Kukovetz Nana és Heller Ödön érdemes festőink életét is kioltotta. Az pedig nyilvánvaló, hogy az orosz hadifogságból szocialista eszmékkel hazatért, direktóriumi taggá lett Hódi Géza festő és Gergely Sándor szobrász, aki a Tanácsköztársaság alatt megújhodni kívánt művészetünk motorja volt, külföldi száműzetésre ítéltettek. Gergely markáns, agyag Önportré-ját (1930 k.) csak fotó után közölhette a képkötet, mert elpusztult. Az itthon maradt alkotóinkra — ha hivatalos, reakciós kultúrpolitikához nem alkalmazkodtak —, az elhallgattatás, a fájó magány és nélkülözés várt. Festőink, grafikusaink soraiból ezek közé tartozott: Juhász Gyula „lelki lestvére", a remete életű, lírikus ecsetű Károlyi Lajos, aki fiatalon Nagybányán, az ottani művésztelep egyik alapitótagjaként végezte stúdiumait. Tőle Bárkák a Tiszán című képe lett megemlítve. Szóba került még az akkori éra keserve által bomló agyúvá vált Papp Gábor festőnk, továbbá a bátor cikkeket író, grafikus Tardos-Taussig Ármin, a sztrájkokat legkorábban ábrázolni merő Parobek Alajos, a kommunista perbe fogott Dinnyés Ferenc, aki képein az itteni utcarészletek mellett a dolgozó embereket mutató műveit szociális tartalommal töltötte meg. Nem maradt ki a kötetből, a munkatáborba vitt s öngyilkossá vált, japán PÁSZTOR JÁNOS: ROMBOLÓ TISZA finomságú metszeteket varázsló Vadász Endre, valamint más, megalkudni nem hajlandó újért küzdő mesterünk sem. Neveik és olykor egy-egy művük a vaskos monográfiában jóllehet megtalálhatók, de legtöbbjük alkotói teljesítménye kimerítőbb értékelést kívánt volna meg. A vidéki közgyűjteményeket summázó fejezetben, a Móra Ferenc által vezetett Szegedi Múzeum képtára méltán került élre. Nem véletlenül, mert a Szépművészeti Múzeum letéteként 1902-tól olyan remek festőegyéniségek, mint Csók István Báthori Erzsébet, Madarász Viktor Zápolya Izabella, Thorma János Békesség veletek. Hegedűs László Rabiga című nagyméretű vásznai voltak — más müvekkel együtt — láthatók az 1941-ben történt visszakerülésükig. A régebbi helyi festők közül — a múzeum dísztermében ma is kiállított — Landau Alajos, Joó Ferenc, Kacziány Ödön, továbbá a náluk fiatalabb, Szolnokra került Zombory Lajos és a Vásárhelyen jeleskedő Endre Béta — akik Szegeden láttak napvilágot —, pikturális tevékenységüknek megfelelő hangsúllyal lettek a kötetben szerepeltetve. A velük kortárs, pátriánkbeli Cs. Joachim Ferenc hangulatos városképei révén nyert említést. Nyilasy Sándor nem annyira a tápéi parasztfiatalságot idillikusán bemutaló müvei kapcsán, hanem konkrétan, a Tömörkény Istvánról készített portréja és a Templomtér című egykori helyi városképe kapcsán lett megemlítve. Talán azért is, mert a dél-alföldi népi környezetet gyermeki tisztasággal elénk táró Süli András, az algyői napszámos „őstehetség" megragadó naiv-képei hitelesebbnek tűnnek. A kor legimpozánsabb itteni magángyűjteményét, Bach Bernát malomtulajdonos régi külföldi nagyságok (Pinturicchio, Moroni, Magnasco, itáliai piktorok stb.) alkotásait őrző kollekciója kellő méltatásban részesült. Csakúgy Ambrozovics Dezső műfordító két és félszázat meghaladó festészeti hagyatéka is, melyet 1936-ban múzeumunkra örökített. Ennek kapcsán Barabás Miklós, Székely Bertalan, Mendnyánszky László és számos hazai művész értékes munkáival gyarapodott közgyűjteményünk, mely országos viszonylatban is méltán vált jelentőssé. Művészetünk szegedi tegnapja alatt, a — korban uralkodó — neoeklektikus építészet és akadémikus szobrászat rányomta bélyegét a városunkban létrejött építményekre és emlékművekre is. Jellemző erre a Foerk Ernő által hátrányosan átdolgozott, neoromán stílusú Fogadalmi templom (1930). A Dóm helyi kötődésű művészeinek alkotásaiból válogatva, figyelemre méltó, a fiatalon hozzánk kötődő Erdey Dezső modern formálású Szent Antal-kútja (1944). Megbecsülten szól a kötet Rerrich Béla munkásságáról, főleg a Fogadalmi templom körüli archaizáló és modern hatást ötvöző épületegyütteséről, illetve az olaszos Dóm tér-xő\. E koncepcióba ízülő Demeter-torony helyreállításakor került bele Weiehinger Károly keresztelőmedencéje és Aba Nóvák Vilmos egyháztörténelmi témájú falképei. Tőle valók a Hősök kapujának lefedett freskói is. Néhány reprót a Dóm teret U-alakban körülvevő épületsorra is szenteltek, melynek árkádjai alatt kapott helyet az 1930-ban Nemzeti Emlékcsarnok-kii nyilvánított Pantheon. Az ide gyűjtött tetemes mennyiségű — hazánk jeleseit megörökítő — szobrászportré és figurális plasztika magját Stróbl Alajos arcmásai képezik. A rutinmunkák sorából Izsó Miklós, Medgyessy Ferenc, Ligeti Miklós és más neves mesterek művei emelkednek az átlag fölé. A század első két évtizede alatt felállított Széchenyi téri szobrokat, a fiatalon városunkban is dolgozó, pályázatra készülő, fővárosi kiállítására plasztikázó Pásztor János allegorikus díszkút-figuráival (1930) gazdagították. Szegedet akkortájt a „szobrok városá"-nak titulálták, de ennek importált látványosságát mi sem tükrözi jobban, mint az a tény, hogy itt élő szobrászaink elkényszerültek pátriájukból távozni. Petri (Pick) Lajos, a vidéki lemaradót tságtól való félelmében kelt útra. Taiszer Jánost, Vígh Ferencet és Papp Józsefet pedig inkább a megélhetés elviselhetetlensége kényszerítette szeretett otthonukból el. Közülük Taiszernek csak a nevét találjuk meg a kötetben, míg Petrinek két alkotása is illusztrálva lett. így a sikerültté formált Kodály-portréja és a fővárosban felállított Huszáremlékmű-ve (1934). Ha, a Magyar művészet 1919— 1945 című nagyszabású sorozat-kiadvány új kötetébe és dús képanyagába belelapozunk, úgy tájékozódást nyerhetünk „...a kor művészele fő áramlatainak bemutatására és értékelésére: historizálás és akadémizmus, aktivizmus és avantgarde, magyaros, népi törekvések, nyugateurópai igazodás, az ún. „római iskola ", a nagybányai hagyomány továbbélése, a szocialista művészet" szimbiózisára. Eme stíluskategóriákban csaknem mindenütt fellelhetők Szeged művészeti tegnapja alatt létrejött alkotások is. Bár a mi számunkra teljesebbnek tűnne a kor ábrázolókultúrájáról való „lokális összképünk", ha az olyan jelentőssé vált mestereink, mint például: Dorogi Imre, Erdélyi Mihály, Vinkler László, Tápai Antal és Kopasz Márta, valamint más érdemes társaik ifjúkori munkásságáról is hírt kaphattunk, azaz adhattunk volna. Mert a nevezettek alkotásai már a húszas évektől nemcsak helyben, de a Nemzeti Szalon és Műcsarnok tárlatain is szerepeltek, dijakban részesültek, sőt a nemzetközi bemutatók néhányán sem vallottak szégyent. Igaz, hogy korszakváltás előtti pályájuk, a múlt rendszer évtizedeiből átível az 1945 utáni szocialista időszakunkba és alkotói tevékenységük a felszabadulást követően bontakozott ki teljesen. Az ő szárbaszökkenésük elhagyása viszont pótolva lett azokkal a terjedelmes méltatásokkal és sok képrepróval, melyekkel hangsúlyossá vált, hogy Tisza-parti városunkból mily rendkívüli tehetségek röppentek ki a nagyvilágba. Elég, ha az európai avantgard-szobrászat szegedi úttörőjének, Csáky József párizsi plasztikáira hivatkozunk, melyet a múzeumok féltve őriznek. Vagy az itt diákoskodó, majd 1919 őszén szárnyait falaink között kibontó, világhírűvé lett Moholy-Nagy László, sokoldalú, konstruktivista életművét emiitjük, mely a Chicagóban általa alapított Új Bauhaus vezetésével nyerte betetőzését. Az egyetemes művészettörténet nemcsak kettejük teljesítményét tartja számon, de Buday György grafikai tevékenységét is. Ő volt az, aki a Szegedi Fiatalok Művészeti Koliégiumá-nak körében (193!) kezdett, majd Londonban jutott el odáig, hogy a fametszés nemzetközi klasszikusainak egyikévé váljon. PAUL ELUARD „A költészet célja a gyakorlati igazság Túl igényes barátaimnak Ha azt mondom hogy a nap úgy remeg az erdőn Mint női öl amint végigterül az ágyon Elhiszitek nekem s átérzitek a vágyam Ha azt mondom hogy egy esős nap hosszan csengő Kristálya cseng a csók elnyújtott renyheségén Elhiszitek nekem s szerelmetek soká tart Ha azt mondom hogy az ágyam ágai közt Fészket rak egy madár ki sose mond igent Elhiszitek s osztjátok vergődésemet Ha azt mondom hogy egy nagy folyó kulcsa fordul A forrás öblén hogy a zöld völgyet kitárja Ezt is elhiszitek sőt meg is értitek De ha egyszerűen megénekelem az utcát S egész hazámat is mint egy végtelen utcát Már nem hisztek nekem s pusztába vonultok Mert céltalan az út ha nem tudod hogy együtt Küzdheti csak ki harcát és reményét az ember Hogy megértse s megváltoztassa a világot Szívem egy lépte majd elragad titeket Nincs nagy erőm csak az hogy éltem az hogy élek é De fel nem foghatom hogy szavam csak csodálják Mikor én fel akarlak szabadítani Hogy a fényt alkotó testvéreinkkel éppoly Egyek legyetek mint moszattal zizge náddal <1947j Somlyó György fordítása Száz esztendeje, 1885. december 14-cn születeti Paul Kluard a szerelem és a béke költője, az első világháború idején induló fiatal francia költ tőnemzedék egyik legeredetibb tehetsége. Kezdetben a dadaista Trislart Tzara kövelője, majd a szürrealizmushoz csatlakozod, amely megfogalmazásában „a szellem totális felszabadításának módja". Hosszú pályáján a háború undorától eljutott az értékteremtésig, a humanizmusig, a szerelemig és a békevágyig. SZF.LESI ZOLTÁN a neves művészettörténész utolsó írása Szeged műemlékei 10. A DANI-HAZ A Dáni János utca 7. szám alatti épület: „Műemlék, „Dáni-ház", készült 1820 táján copf stílusban, valószínűleg Vedres István tervei szerint." A művészi igénnyel épült magánházak legszebb hírmondója a Korda-Dáni sarokház. Emeletén a kör alakú, zárt sarokerkélyt a faragott kőoroszlán konzolszerűen tartja, kupolaszerű sisakja bádoggal fedett. Kapunyílása íves záródású, udvari tornácának boltívei még barokkos Ízlésűek. Építtetője Korda János (a szabadságharc nemzetőr ezredese), aki Vedres István Róza lányát vette nőül. A házat később Korda veje Dáni Ferenc (48-as nemzetőr kapitány) örökölte. Ezért 1862—65 között Landau Alajos fényképíró cégjelzése „Dáni— Korda-ház"-Vént jelöli az épületet. A nagy árvízkor négy fényképen is megörökítették. Ekkor „Dáni Ferenc főispán" (károsultak még: „Polgár László földb., Straszer Gyula utazó ügynök és Schwarcz Ignácz keresk. segéd"), 1880 körül már „Polgár László" a tulajdonos.