Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

Csiilurtok, 1985. november 7. •v^'SKí'? •Wl'wffiw1 MAGAZIN Kifelé a csapdákból /41//4GK: ESZMÉK ÉS TÉNYEK A NEVELÉSBEN Oktatáspolitikai hetilapunk, a köznevelés idei 25. számában jeleni meg Nagy József szegedi egyetemi tanár cikke Pedagógiai kultúránk fejlődési csapdáiról címmel. A helilapközleményck megszokott sorsálól nagyon eltérő módon — rendkívüli visszhangol váltott ki. A magyarázat kézenfekvő: a leirt fejlődési csapdák hátterében nem egyszerűen pedagógiai, oktatási, nevelési kudarcok, szemléletbeli és gyakorlati ellentmondások lelhetők fel; egész társadalmunkról való gondolkodásunk beidegződöd sémái! veszi célba a témáit eredeti megközelílésben és szokatlan szókimondással tálaló lantdmány. A válaszok, vitacikkek egy (kisebb) része arról tanúskodik, hogv Nagy József mondanivalói tökéletes meg nem értésre találtak. Másokban a tolerancia győzöd, a korrektség, s több vitatnivaló melled elismerték az igazságtartalmakat. Mi az, ami imigyen fölbolygalta a társadalmi, avagy a pedagógiai kérdésekre érzékenyebbeket? Természetesen lehelellen vállalkozás lenne ezen a helyen a számtalan fonlos témái fölvelő cikkel ismertetni, még kevesbé sokfelé ágazó részletkérdéseit. Ám föltélleniil helyesnek leiszik tájékoztatni néhány részletről, amelyek termékenyílhetik közös dolgainkról való gondolkodásunkat, és megsürgethetik lehetséges cselekvéseinket. Ilyen szándékokkal fogalmaztunk kérdéseket, s kértük Nagy József professzort a válaszadásra. —r Kérem, ne tekintse kellemetlenkedésnek: miért írt — ráadásul elég sarkosan, élesen — a nevelés problémáiról, Holott nem ez a szakterülete. — Úgy érti: honnan veszem a>bátorságot, hogy miközben oktatástervezéssel, iskolarendszer-fejlesztéssel, képességfejlesztéssel foglalkozom, beletenyerelek a neveléstudományba? — És — megbocsásson — egyetlen cikkben megkérdőjelez több, hagyományosan elfogadott, tudományosan kidolgozottnak hitt elvet. — Majdnem cinikusan azt is mondhatnám, mintljárt bátrabb az ember, legalábbis nem annyira óvatos, ha nem a saját szakterületé^ belül fejt ki vitára ingerlő gondolatokat. Mi történhet, ha alulmarad? komolyra fordítva: minél mélyebben hatol az oktatás ügyeibe a kutató, annál sűrűbben ütközik nevelési problémákba. S az iskolarendszer fejlesztésének, az oktatás korszerűsítésének oldaláról óhatatlanul másféle nézőpont, a megszokottól eltérő a nevelés bajainak megközelítése. — Önt az olvasóinak egy része v pesszimizmussal, sötéten látással, vagy perspektivátiansággai vádolhatja. Azt írja, hogy a szocialista társadalmakban éppúgy jelen vannak azok a negatív tendenciák, amelyeket az alkoholizmus, a kábítószerfogyasztás, a garázdaság, az erőszak, a bűnözés fölemlegetésével szoktunk jellemezni, mint a kapitalista társadalmakban. Tudjuk, ez tény. De azt is írju: mire való akkor a szocializmus, „ha a szocialista országok nem lesznek képesek technikai-gazdasági fejlődésükkel más kifutást mutatni, ..,ha nem válnak képessé az ember és az emberibb társadaimi-szociáiis struktúrák érzékelhető fejlődésének megvalósítására..." — Pontosan azt írom, hogy föltétlenül szükséges sürgősen cselekednünk, hogy a céljaink-szándékaink szerinti szocialista jövőnk körvonalai kirajzolódhassanak. Éppenhogy a perspektívát igenlcm, amikor azt mondom: immár 'bebizonyosodott, hogy önmagában a technikai-gazdasági fejlődés és az eddigi nevelési hatásmechanizmusok — ez utóbbiak szokásos javításait is értve — nem hozzák meg az ember fejlődését, ^z emberi természettel jobban összhangban levő társadalmi, szociológiai struktúrák kialakulását. Vagyis: muszáj tenni valamit, ha nem akarjuk, hogy a pillanatnyilag látható rossz tendenciákat a jövőbe vetítve a kilátástalanság érzete uralkodjon el rajtunk. % . — írásaiból kiderül: nem gondolja, hogy a problémák megoldásának helye az iskola. Nem hisz abban, hogy egyszerűen iskolai nevelési kudarcok levét isszuk. Nézete szerint sokkal szélesebb körben kell vizsgálódni, az egész tprsadaiom nevelő funkcióját kei! elemezni, s akkor kiderül, hogy a szokásos gyakorlattól eltérően a társadalom erőit sokkal inkább az emberi kvalitások fejlesztésére kei! fordítani, az „emberi tőkébe " kell befektetni. Hogy akár egy minimális anyagi bázison is, de mindenképpen az emberi viszonyok és a személyiség gyorsabb fejlődésére kei! koncentrálni. Mindezzel úgyszólván a mai szemléletünk és a rendelkezésünkre álló anyagiak teljes átalakítását tételezi. Nem gondolja, hogy utópista? — Ismerem a gazdaság sürgető problémáit. Azt is tudom, hogy gondolkodási szisztémák nem változtathatók meg egyik napról a másikra. De meggyőződésem, ha általánosan bevett szemlélet lenne, amit az imént az én cikkem gondolatmenete alapján vázolt, ha tudatában lennénk, hogy a szocializmus minőségi fejlesztésénél nincs lényegesebb dolgunk — mindjárt lehetséges lenne a reális cselekvések terepeit fölfedezni. Ezek fontossági sorrendjét, hierarchiáját megállapítani, s fokozatosan, hangsúlyozom, nem egy csapásra, lépésenként — változtatni a helyzetünkön. A pragmatizmusnak nálunk rossz mellékize van. Pedig az emberi viszonyok fejlesztése terén éppolyan létjoga kellene hogy legyen a'jó értelemben vett gyakorlatiasságnak. mint manapság a gazdálkodásban. A társadalom pedagógiai kultúrája — az embert nevelő hatások összessége — nem fejlődik szépen hangzó elvek egyszerű forgalomba kerülésével. Szembe kell nézni a valóság problémáival és a gyakorlatias megoldásukat kell keresni. Én igazán az elmélet embere vagyok a magam szakmájában. De tudom, hogy sürgősen le kell számolnunk azzal az ideával, miszerint a kidolgozott, szépen megformált elvek majd csak átalakítják a valóságot. A kölcsönhatás tételezése sokkal reménykeltőbb: hagynunk kellene, hogy a tetszetős elméleteket is szétverje a gyakorlat, és fordítva, az eszmék szemléletformáló, beállítódásalakító szerepe is érvényesülhessen. Mert ha nem, ha mindenáron eszmékkel akarjuk irányítani a valóságot, a vezéreszméink is lejáralódnak, kiüresednek. A racionális „viselkedés" az lenne, ha eszményeink szellemében a létező problémákra, azok részleteire dolgoznánk ki megoldásokat. Ám annyi a kidolgozandó részlet, hogy a vállalkozás lehetetlen. Ezért prioritást kell megállapítani — a gyakorlat tényei alapján. — Ha jól értem. Ön u cikkében kifejtett pedagógiai csapdákra irányítaná először uz össztüzet, vagyis pillanatnyilag azt tartja a legfontosabbnak, hogy e problémák megoldásáért tegyünk valamit. Nincs itt mód mindegyikről beszélni; tény, hogy olyan lényeges gondok ezek, mint: 1. a társadalom erős széttagoltsága a szellemi fejlettség tekintetében, s az alacsony szinten megrekedtek (a népesség harmada!) folytonos „újratermelődése"; 2. eme intellektuális polarizáció következményeként a társadalmi beilleszkedésre képtelenek magárahagyatottsága; 3. az iskola és a társadalom dilemmái — oktatás vagy (és) nevelés, tudás és (vagy) kreativitás, szokás vagy (és) erkölcsi tudatosság, demokrácia vagy (és) autokrácia ügyeiben. Ez utóbbi váltotta ki a legnagyobb vitát. Gondolom, mert ilyen mondatok olvashatók a cikkben: „A gyereknek és serdülőnek nem demokráciára van szüksége... A pedagógusok és a tanulók viszonyát a demokrácia és az autokrácia fogalmaival kezelni több mint felületesség, bizonyos töménységben, amit az utóbbi évek'ben elértünk, már a nevelőt elbizonytalanító, megfélemlítő nyomássá növekszik. " Egy vitacikkben Önt az iskolai demokratizmus ellenzésével, az antidemokratizmus és bürokratizmus újjáélesztésével vádolják. Mit szól hozzá? — Mit modjak... — Mért nem módja, hogy olvasni tudni kell? — Nem szeretnék megsérteni senkit. Az a szándékom, hogy továbbgondolom a szóban forgó cikk témáit, s újfent közzé teszem, mire jutottam. — A demokrácia ügyében alaposan félreértették, ez nyilvánvaló. De talán nincs mit csodálkozni rajta, ha tudjuk, hogy még a hivatásszerűen neveléssel foglalkozók, a pedagógusok, sem tanulnak humán etológiát, vagy szociálpszichológiái. vagy olyanfajta pszichológiát, ami nem abban segíti őket, hogy tolerálják a gyerek viselkedését, hanem segítene megérteni a gyereket... — Valóban, ha mindezt tanulnák, könnyen megértenék: azért nem pedagógiai fogalom a demokrácia, mert demokratikus magatartás csak bizonyos intellektuális szint fölött, meghatározott szokás- és attitűdrendszer birtokában várható el. A gyerekektől következésként: nem. Korántsem az iskola — mint szervezet, vagy a tantestület demokráciáját kérdöjelezem tehát, egyszerűen azt mondom, hogy a szülő-gyerek és a tanár-gyerek viszony nem írható le a demokrácia vagy az autokrácia fogalmával. Mert: más. Személyes kötődést jelent, olyan emberi viszonyt, amelyben a megértés, a szeretetteljes követelés dominál. A gyereknek támaszra, védelemre, tanításra, szoktatásra, szeretetre, értésre van szükségé. Az a tanár, aki rideg, parancsolgató, távolságtartó, empátiára képtelen — nem azért ilyen, mert autokrata, zsarnok, hatalomfitogtató, s nem demokrata. Hanem azért ilyen, mert antipedagógus, aki nem szereti a gyerekeket, nem szeret közöttük élni. — Vagyis, ha betartja egy tanár a demokratikus játékszabályokat — talán még árthat is a gyereknek ? — Persze. A tanár és a gyerek között semmiféle egyezkedés, érdekegyeztetés nem jöhet szóba például olyan helyzetben, amikor a gyerek öröklött késztetésnek engedve erőszakosan elvesz valamit, ami nem az övé! Ha a legszebb kérésre sem adja vissza, s a pedagógus — tartózkodva „hatalmának" nyilvánításától — ezt annyiban hagyja, árt a gyereknek: az erőszak sikere pozitív megerősítést kap. — A gyerek pedig elkönyveltetik: rossz, engedetlen, zavaró — pedig milyen emberségesen bántak vele. — Holott a tanárnak tudnia kelle*ne, hogy a gyerek nem rossz, nem az ö ellensége, hanem egyszerűen: itt tart. A fejlettségnek azon a fokán, amikor az öröklött késztetések még direkt módon működnek, még nem épülhettek rájuk tanítások, szokások. S hogy mifélék épülnek az alapvető késztetésekre, hogy mi minden hat a gyerekre — azért mi, a felnöt-' tek vagyunk felelősek. S hiába játsszuk a demokratát, ha a gyerek nem érzi — márpedig majdnem tévedhetetlenül érzékeny —, hogy az ő épülésére, javára erős akarattal, vele együtt kívánunk valamit létrehozni, s "hiszünk is a sikerben. SULYOK ERZSÉBET hangversenyezett; a 19. szom alatl pedtg Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály lakott élete végén. Ma égést sorút találjuk a divatboltok, szaküzletek, bemutat óter éhek, kereskedelmi; idegenforgalmi képviseletek elegáns együttesének. A gazdag kirakatok elvonják a figyelmet a szép homlokzatú épületekről, pedig ha keskeny is az utca, azért érdemes egy pillantást felfelé is vetni... A Váci utcán... Budapest belvárosának leghíresebb uzletutcuju szebb, mint valaha: űj, színes díszburkolat borítja a Váci utca sétálószakaszát a Vörösmarty tértől a Párizsi utcáig. A házak magasságához mérten szűk útvonal a régi közép-1 kori alaprajzot követi. Búr az épületek az idők folyamán kicserélődtek, azért a múltat megörökítő városképekről és Pest történeti leírásaiból tudjuk, hogy 1789-ig itt állt a Váci kapu; a 9. számú házban a Hét választófejedelemhez címzett vendéglő, és a szállodában Liszt Ferenc is 7 t