Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

Szombat, 1985. november 23. 1f Gázvilágítás Szegeden A műszaki-tudományos haladás számos eredményének felhasználásával jutottunk el odáig, hogy az éjszakát is a nap fényével tudja beragyogtatni a technika. Az olaj, a viaszgyertya és a gáz alkalmazása után az igazi eredményhez az emberiség csak Lodogin, Edison, Sawyer és Man felfedezéseivel, az izzólámpával jutott. Mindenesetre, e sorban jelentős állomás a gázvilágítás bevezetése, amelyre Szegeden 1865. október 31én került sor. elérte a 6 és fél ezret. Ekkorra már motorok hajtására is használták a gázt. A szenet úgynevezett retortákban hevítették, és a fejlődött gázt hűtés után mosták, frakcionáltan tisztították, s végül gazométerekbe gyűjtötték, és innen került a gáz a fogyasztókhoz. A gázt 70 százalékban magán- és 30-ban közfogyasztók használták. A csőhálózat 38 kilométert tett ki, és 690 ezer köbméter gázt állítottak elő évente. A magánfogyasztó 22 krajcárt fizetett köbméterenként. A tökéletes felhasználás érdekében valakinek fel kellett találnia az úgynevezett Auer-„harisnyá"-t. Carl Auer von Welsbach (1858—1929) osztrák kémikus — akinek arcképét a ma torgalomban levő 20 schillinges osztrák bankón látjuk — kísérletei közben rájött, hogy a városi gáz bizonyos kémiai elemekkel elégve, sokkal fényesebben világít, mint nélkülük. Ekkor 1885-ben ugyan már ismert volt Edison szénszálas elektromos izzója, de az gyengén világított, így az Auer-„harisnya" győzedelmeskedett, egyelőre. Ebből az új találmányi tárgyból már 1913-ban 300 millió darabot értékesítettek a világban, és a felfedező dúsgazdag ember lett. A szénszálas égőt is megreformálta, ő ozmiumot használt a szén helyett. Ettől a villanykörte fényereje ugrásszerűen megnőtt. Tehát Auer révén, a gáztól elindulva, mégis a villany győzött. Ettől kezdve még gazdagabb emberré vált, és rengeteg pénzt fordított gyakorlati kutatásokra, sőt újabb ritkaföldfémet is felfedezett. Hallatlan nagy megbecsülés, hogy arcképe bankóra felkerült, ezzel egyedülálló a kémikusvilágban, más vegyész ilyen sikert nem ért el az utókortól, maximum postabélyegre futotta, a nagyobbaknak. Dióhéjban ennyi a szegedi világítógáz története, és csak 30 évet élt, ugyanis 1895. október 31-én kigyulladtak városunkban is az elektromos villanyvilágítás fényei, elsőként a Széchenyi téren. (Érdemes a haladás sebességére felfigyelni. A párizsi Charles Ceorgi céggel 1895-ben kötötték meg a koncessziós szerződést a gázgyár bővitésére, illetve generátor működtetésére. Elektromos ívlámpákat állítottak fel a Széchenyi téren, és a villanyáramot földbe fektetett 2 kV-os kábeleken vezették. Később jelentős fejlesztések történtek, főként Pongrácz Albert (1878—1944), a Szegedi Gázgyár és Villanytelep egykori igazgatója — Móra Ferenc jó barátja — irányításával. Pongrácz 1911-tői kezdve szolgált Szegeden, és nyugodtan nevezhetjük a megye első villampsitójának, aki megvalósította a Szeged—Csanádpalota közötti távvezetéket 1927-ben, a Tisza két partjára 42 méter magas, a párizsi Eiffel-toronyra emlékeztető vastornyokon keresztül (ma is láthatók). Ugyancsak ő kezdte Szeged külvárosait is villamosítani. Hogy mit jelentett a gázvilágítás a városnak, álljon itt egy Mikszáth Kálmán-i sztori, 1879-ből. A fiatal szegedi hírlapíró barátai társaságában, a Zsótér-házban tartózkodott az árvíz betörésekor, és amikor az ár elérte a gázgyárat, a víz elállta a gáz útját, s az egész városra sötétség borult. Mikszáth kinézett az ablakon, és ezt mondta barátainak: „Oly sötétség van a városban kívülről, mint a kormánybiztos fejében belülről. " (A kormánybiztosi szerepet akkor még nem Tisza Lajos, hanem Boros Frigyes vitte.) BÁTYAI JENŐ AHOVÁ A FOGADALMI TEMPLOM ÉPÜLT A KÁRÁSZ UTCA A SZÁZAI) ELEJÉN A STEFÁNIA HETVEN ÉVE (Liebmann Béla gyűjteményébőlj REICH KAROLY RAJZA Lőrincze Lajos köszöntése Vezetékneve jelkép is lehetne: különleges, nyelvtörténeti érdekességű, ún. apanévképzős. 1492-ben már oklevélben olvassuk: Lewryncze. A dunántúli nyelvjárástípusra jellemző -a, -e képző -fi, -fia jelentésű, tehát Lőrincfia, Lőrincfi vagy Lőrincé az értelme. A Szentgálon — holnap lesz hetven esztendeje — született Lőrincze Lajos évszázados nyelvszokást őriz még nevében is. Mintha ez is arra predestinálná, hogy őrizze a magyar nyelv értékes örökségét, jellegzetességeit, hagyományait. Az egykori pápai diák a nevezetes Eötvös Kollégiumban nevelődött tanárrá és tudóssá. Rövid középiskolai tanárság után a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi intézetének lett munkatársa, osztályvezetője, egy ideig igazgatóhelyettese, utóbb tudományos tanácsadója. Első, terjedelmében nem nagy, ám máig irányt mutató műve 1947-ben jelent meg Földrajzi neveink élete címmel. Utána kezdeményezője volt a Magyar Nyelvatlasz munkálatainak, és maga is sok kutatóponton gyűjtötte, határainkon kívül is, azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek nyelvünk földrajzi tagozottságának, nyelvjárásaink állapotának megörökítését tették lehetővé, s amelyek azóta a magyar nyelvjárások atlaszában, térképlapokon rögzítik a változékony nyelvnek adott történelmi pillanatban megismert helyzetét. 1952-ben azonban a tudomány belső műhelymunkájától egy talán véletlennek látszó alkalom eltérítette Lőrincze pályáját. A Magyar Rádióban módot adlak neki, hogy fölújítsa Halász Gyulának a fölszabadulás előtt népszerű'Tiyelvmüvelő műsorát: Édes anyanyelvűnk cimtnel vasárnap reggelenként az egész ország hallgatta Lőrincze öl perceit. Műsorának időpontját ugyan azóta kétszer is megváltoztatták, de hallgatottságán, népszerűségén ez sem ejtett csorbát. Sőt: azóta a televízióban, napilapokban számos követője támadt, havi folyóirat született ezzel a cimmel a nyelvművelés szolgálatára, tehát egész mozgalom terebélyesedett ki kezdeményezéséből. Közben 1954 óta ő szerkeszti a most 109. évfolyamában járó Magyar Nyelvőrt, 1960 óta ő a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságának elnöke. E munkásságát méltányolta 1970-ben Állami Díj, 1975-ben SZOT-dij, 1981-ben Apáczai-dij. Számos könyve jelent meg azóta részint rádiós előadásaiból, részint a lapokban, folyóiratokban megjelent cikkeiből, tanulmányaiból (Nyelv és élet, 1953; Nyelvművelő. 1956; Édes anyanyelvünk, 1961, 1972; Nyelvőrségen, 1968; Emberközpontú nyelvművelés, 1980). Mint a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja, nagy szerepe van a külföldi magyarság anyanyelvi mozgalmaiban; Amerikában kétszer is járt előadókörúton, és hozzájárult a kinti magyarság nemzeti öntudatának erősítéséhez. Nem mindenki ért vele mindenben egyet. Magam is vitába keveredtem már néhányszor vele és az ő szellemében készült Nyelvművelő kézikönyv (amelynek szintén munkatársa volt) túlzott engedékenységével, amelyet nemegyszer Lörinczének egyik mestere, Bárczi Géza is — joggal — tett szóvá. A nyelvi változások és a nyelvszokás túlságos tiszteletével — úgy vélem — sokszor előbb leteszi a fegyvert egy-egy kedvezőtlen nyelvi jelenség előtt, mintsem fölvenné vele a harcot. Abban nagyon egyetértek nyelvművelő magatartásával, hogy senkit nem átkoz ki, senkit nem sért, amikor hibáztat valamely fejleményt. Annál kevésbé van ehhez jogunk, hiszen sokszor magunk is — minden tollforgató — ki vagyunk téve a nyelvi járványok öntudatlan hatásának. Lőrincze Lajos ma már intézmény. Jellegzetes, anyanyelvének rövid zárt é hangját szépen őrző, mondanivalóját tempósan tagolt, jóizü előadásmódját — a népszerűségnek egyik jelzője — parodisták is szívesen próbálják utánozni. Azt is följegyezték, hogy neve köznevesült: ahogy az andalog az Antalból leit, ha valaki szavakon nyargal, egyértelműbb megfogalmazást kiván, rámondják: ne lőrineézz-.De Lőrincze Lajos csak lörincézzen tovább is, a magyar nyelv és a magyarsag javara. PETER LASZLO Európa nagy városaiban, Párizsban, Londonban, Drezdában, Bécsben már az 1840-es években gázlanternák biztosították a közvilágítást. Pesten és Budán, hosszas huzavonák után 1855-ben kötöttek szerződést gázszolgáltatásra a Trieszti Általános Osztrák Légszesz Társulattal, hogy építse fel az első gázgyárat a Lóvásár (ma Köztársaság) téren. A gázvilágítással szinte egy időben alakult ki az öntöttvas lámpaoszloptípus, amely közel száz éven át meghatározta utcáink hangulatát. Oetl Antal vasöntödéje gyártotta ezeket az oszlopokat, amelyekkel a későbbiekben csúnyán elbántunk, és most Ráday Mihály nem győzi ezeket visszasírni tévéműsorában. A Széchenyi téren is megkezdődött valami mozgolódás 120 évvel korábban. Az olasz származású, fiumei Bainville József városi főmérnök egyre a haladást szorgalmazta. v Czimeg János, Nóvák György résztervei szerint csinosítják a teret, hogy képesek legyenek a gázfogadásra. A város 1863-ban kötött szerződést Riedinger augsburgi tanácsossal légszeszgyár (ahogy akkor mondták), tehát gázgyár alapítására. A gyár 1865-ben fel is épült a mai Damjanich utcában, 350 ezer korabeliforintos tőkével. Ugyanabban az évben elkezdték kiépíteni a vezetéket a városban, többek között a mai Hági étterem helyén állt színházba is. (Ez a színház két neves szegedi építész, Heszlényi (Heszlerj József és Hoffer Károly — több müemlékházuk ma is létezik — tulajdonában állt, és terveik szerint épült fából, 1856-ban.] Számos vasoszlopot állítottak fel az utcákon, a sétányokon és a Széchenyi téren, összesen 400 lámpa üzembe helyezésére. A teljes szerelési munkálatokkal október 15re el is készültek, és ugyanezen hónap 25-én tartották a főpróbát. Az ünnepélyes kivilágítás október 31-én történt meg, és erről a Szegedi Híradó 1865. november 2-i száma igy tudósít: „A légszeszvilágítás október 31-én vételtetelt közhasználatba, teljes sikerrel. A légszeszlángok utcáinkon úgy, mint magánhelyeken szép világosságot terjesztenek. Hisszük, hogy az egész városban el fognak terjedni, s meghódítják azokat is, kik J'elrobbunási félelmükből még lakóiknak sem engedték meg a bevezetést. Múlt kedden a Nőegylet javára tartott előadás alatt a színház légszesszel teljesen ki volt világítva, és a közönség még a bálok alkalmával sem látott ilyent..." „A gázvilágítás valóságos ribilliót csinált az utcai gyeremekek között; lámpagyújtáskor seregestül futnak a lámpagyújtogató után, s valahányszor egy lámpa felgyúl, hangos éljenzésekkel terhelik meg a levegőt. A gázvilágítás megnyílta napján, a sétatér (értsd: Széchenyi tér. B. J.) középső bemenetelénél, Wagner sörcsarnokával szemközt — ekkor Jandó József jeles szegedi vendéglátós volt a bérlője (a szerk.), vékony csövekből ügyesen alkotva Magyarország címere tündökölt gázfényben, amely valóságos forradalmat idézeti elő a gyermekek között." Korabeli laptudósitásokból tudjuk, hogy a város a mellékutcákba nem vezettette be a gázt, és a magánlakásokban a világítási lux is elég csekélynek bizonyult. Az állandó nyomásingadozás miatt bizony az utcák nemegyszer sötétben úsztak. A gázgyár 1869-ben részvénytársasági formába kerüli, s ettől kedzve folyamatos fejlődésnek indult a technológia, s vele együtt a köz- és magánfogyasztás is. A múlt század kilencvenes éveire a lámpák száma