Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

MAGAZIN 50 Szombat, 1985. november 2. A kapunál virágot vett. Emléke­zett: ha a felső bejáratnál elindul, akkor a gesztenyesorból balra leága­zó második vagy harmadik úton, a fenyőfák közelében van a sír. Az ol­csó parcellákon, ahova a hozzátarto­zó nélküli elhunytakat temetik. Júlia nénivel a véletlen hozta össze: kint üldögélt a téren, a kisfia labdája odagurult ahhoz a padhoz, ahol az idős asszony pihent, beszéd­be elegyedtek. Szép öregasszony volt, nyugodtan fogalmazhat így, hi­szen hetven fölött is megőrizte fiatal­kori vonásait, s főként szellemi fris­sességét; ha viszont valamire nem emlékezett, azt rögtön bevallotta. Bár nem volt gyermeke — egy fiatal­asszony korában szerzett betegség után meddő maradt —, a kisfiúval rögtön hangot talált. Az apró em­berke tágra nyílt szemmel figyelte a beszédét, kacarászott rajta. És lo­vagként segített neki, amikor Júlia néni felállt. Bár a felesége először bi­zalmatlanul fogadta -az ismeretlen öregasszonyt, a harmadik látogatás­kor már régi ismerősnek számított. Volt, hogy nem a legalkalmasabb időpontban érkezett, Péter, a kisfiúk már lefeküdt, Júlia néni viszont ké­sőn fekvő rossz alvóként, megfeled­kezve a kisgyerek életrendjéről, újra felébresztette a gyerek játszi kedvét, hogy alig tudták utána ágyba dugni. Felesége ilyenkor feddő pillantáso­kat vetett feléje — „Mikor megy már cl?" — sugárzott a tekintetéből, de az öregasszony olyan ártatlan jó­szándékkal követte cl apró figyel­metlenségét, hogy nem tudta határo­zott szóval kitessékelni a gyerekszo­bából. Mert hát voltak nagyszerű mentő­akciói is. Egyszer a feleségének több napra cl kellett utaznia, s ő is nagyon be volt fogva a munkahelyén, gon­doskodni kellett Péter óvoda utáni felügyeletéről. „Júlia néni!" — kiál­tottak fel egyszerre, s már ment is a közeli utcába, ahol a néni lakott. Addig még nem járt nála, csak azt tudta, melyik házban lakik. Olyan volt, mint a lakótelep tucatnyi ha­sonló panelépülete. Csöngetett, Jú­lia néni csak hosszas várakozás után nyitott ajtót, de aztán nagy örömmel tessékelte be, hiába szabadkozott, hogy siet. Talán ezek a hosszas neki­készülődések, csevegések voltak a legfárasztóbbak a kettejük kapcsola­tában, mert ő legszívesebben a lé­nyegre tért volna, de Júlia néni leül­tette, és mesélt. A régi, sötétszínű, nehézkes, meghatározhatatlan stílu­sú bútor bántóan terpeszkedett a szűk lakásban. Júlia néni belevágott két házassága történetébe, bár ezt egyszer már a téren elmondta. Önál­ló és harcias asszonyka lehetett vala­ha, többre érdemes, de tanulmányait félárvasága miatt hamar abba kellett hagynia. Első férje dzsentroid hajla­mokat őrző kishivatalnok volt, akit iszákossága miatt olyan hamar ki­akolbólított, hogy mire az felismerve felesége jó tulajdonságait jobb belá­tásra tért volna, máris túl voltak a válás procedúráján. Második férje a vasútnál dolgozott, s a háború előtti időkben a fix fizetés biztos létalapja mai ésszel nehezen felfogható vonz­erőnek számított. Viszonylag fiata­lon, hatvankét éves korában halt meg. Két évre rá Júlia néni elcserélte a nagy lakást egy lakótelepi kicsire. Idáig jutott a mesélésben, amikor közbevágott: — Kedves Júlia néni, kényszer­helyzetben vagyunk, nem tetszene el­vállalni néhány napra Péter esti fel­ügyeletét, addig, amíg én hazaérek? Júlia néni felvillanyozódott, hogy megbízatása lesz. Alig tudott elkö­szönni tőle. S másnap jött is. Egy még soha nem látott ruha volt rajta, apró ajándékokat hozott a kisfiú­A sír nak, még ők restelkedtek, hiszen azt sem tisztázták, milyen módon viszo­nozzák Júlia néni felajánlkozását, anélkül, hogy megsértődne. S attól kezdve Júlia néni volt a ki­nevezett megmentő, ha színházba mentek, ha vendégségbe hívták őket. Előtte mindig lelkére kötötték, hogy rögtön telefonáljon, ha valamit nem tud megoldani, s megadták a tartóz­kodási helyük számát, címét. Talán egy évig tartott a pótnagy­mamai kapcsolat. Egy kora tavaszi influenzajárvány döntötte le a nénit a lábáról. Otthon betegeskedett, s ők rendszeresen jártak hozzá. A szö­vődmény alig egy hét alatt tüdőgyul­ladásba torkollt; alig gondoltak be­le, hogy a helyzet súlyosra fordulhat, s Júlia néni már a kórház intenzív osztályára került. Arca beesett, időnként zavaroSan beszélt. Még mindig bíztak abban, hogy felgyó­gyul, egymás közt arról is szó esett: ha kikerül, jobb lesz, ha hozzájuk költözik lábadozni. De erre már nem került sor. Kint a temetőben, ahol rajtuk kivül csak a kerületi népfront egyik középkorú nőaktivistája volt ott, az elszáradt koszorúk és letört fenyőgallyak hal­ma mellett álldogálva döbbentek rá: Júlia néni még eltávozásának módjá­val is megkönnyítette az ő dolgukat. Nem vált terhes, nyűgös, nehezen kezelhető beteggé, akit ápolni ön­ként magukra vett becsületbeli köte­lességüknek tartottak volna, leg­alábbis a felgyógyulásig; arra sem kényszerítette őket, hogy ők szalad­gáljanak szociális otthoni elhelyezése után. Következő évben, halottak napján még rendbe hozatták a sírját, de az­után bizony megfeledkeztek róla. Most, három év után, egy ismerős halála adott alkalmat arra, hogy Jú­lia néni sírját is meglátogassa. A fenyőcsoportot látja, de új, asz­faltozott út vezet arra, megszűnt a temető alvégi jellege, eltüntették a közeli szeméthalmot. Hányadik is le­hetett akkor a sír? az úttól beljebb, talán az ötödik vagy hatodik. Egy­szerű fakereszt került rá, az talán el­igazítja, bár a többi fejfa ugyanilyen szerény volt itt a környéken. Kereste a nevet: özv. Jánosi Antalné. Sehol nincs. Tévedett volna? A parcella túlsó oldalán is megy egy út, ott is meg kellene nézni, mert ott is vannak fenyőfák. Gimnazista korában volt egy taná­ra, aki mindenáron Janus Pannonius sirját akarta megtalálni. Az ötven fölötti, ösztövér, kopasz emberké minden fellelhető szakirodalmat el­olvasott, ami bármi utalást tartal­mazhatott arra vonatkozóan, hova temették a Medvevárban elhunyt, s Pécsre szállított költőt. Ha az osz­tály nem akart felelni, csak Janust kellett szóba hozni, s az amúgy zár­kózott tanárban felnyíltak a zsilipek, ömlött belőle a szó, a feltételezés, a latin szövegek megfejtéséből szárma­zó adalék. Tanév vége felé beadvá­nyokkal ostromolta a hivatalokat, ezekben felajánlotta: diákcsoporto­kat szervez az ásatások megkezdésé­re, természetesen önkéntes jelentke­zés alapján. Terve szerint, ha min­den nyáron, meghatározott rendben a történelmi városmag szóba jöhet^ pontjain elvégzik a szükséges ku­tatóárok ásását, lehet, hogy néhány éven belül, de pár évtized alatt bizto­san előkerül a sír. A hivatalok konok meg nem értéssel, nevetségesen hét­köznapi érveléssel — „a közművek állapotának megkímélése miatt", „az Országos Műemléki Felügyelő­ség szerepe nem tisztázott a tervezés­ben", stb. — rendre visszaverték a javaslatokat. A gesztenyésről ráfordult a másik útra, és böngészni kezdte a fejfák feliratát, özv. Jánosi Antalné neve nem került elő. A tanárukról már elfeledkezett, amikor húszéves érettségi találkozó­jukon az egyik fiú kibökte: „Hallot­tátok? A Kapa meghalt." „Kapa" volt a beceneve, mert mindig azt haj­togatta: „Csak az első kapavágást kell megtenni, a többi már megy, mint a karikacsapás." Ki tudja, mi­kor lesz megint egy tanár, aki meg akarja találni a sírt. Egyáltalán vala­ki, aki erre tenné fel az életét? És meg lehet találni Janus sírját, ha ő még Júlia néniét sem tudja? S beleszédült az idő mélységébe. Három év után már nincs meg a föl­di nyom? Persze, bemehetne a főka­pu melletti nyilvántartóba, de már lejárt a hivatali idő. Meg amúgy is szégyellené, mert azt hinnék, közeli hozzátartozóról van szó, s ő elfelej­tette a sír helyét. Három év után már elvész a nyom? Persze Janus Pannonius más, ott századokon átível a költé­szet ereje. De mit tett Júlia néni, azon kívül, hogy vigyázott Péterre? Előtte végezte a maga dolgát, a két­személyes családot összefogó kis munkáját. Semmiség. Semmiség? De hát akkor miért keresi? Köteles­ségből? Ki kérte rá? S fogja-e majd a fia keresni az ő sírját? S gyűlölte a szokást, hogy síremlé­ket állítanak a halottaknak. Ha ez nem volna, most nem kellene itt bóklásznia. De tovább bolyongott benne a rossz érzés, vajon mit ér egy hétköz­napi élet? Mire megtudja, talán már fölébe is fejfát tűznek. MARAFKÓ LÁSZLÓ / Fotográfiák Szegedről Nagyszerű kiállítás várja az érdeklődőket a Móra Ferenc Múzeum csodálatosan helyreál­lított filiáléjában, a Fekete-házban. Néhány hete nyílt meg a történeti osztály szervezésé­ben és rendezésében a Fotográfiák Szegedről, szegedieknek című tárlat, mely a múzeum és társintézmények dokumentumai közül válo­gatott mintegy hatszáz fényképet mutat be a múlt század közepétől e század harmadik év­tizedéig. A felvételek a szegedi társadalom rétegeit, viseleteit, életmódját, a város arcu­latának változásait és az egykori műhelyeket mutatják be elsősorban. Schmidt Andrea ké­pei sejtetik a tárlat különleges hangulatát. öTíiűiiaitaS^j / t

Next

/
Thumbnails
Contents