Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

48 Szombat, 1985. november 2. MAGAZIN KATONA JUDIT Temetőkertben Hány éve már! Fejem lehajtva várok, talán mögém lépsz anyám, nesztelen. Mi fönn már fázunk. Mi véd olt lent? Virágod s vállkendődet a lábadhoz teszem. Gyertyáink égnek. Mélyebb az éjek árka, a csigák útja hosszú, színezüst. Szétroncsolt agyú bíbor dáliákra dérgöröngy hullik s hamuszín esők. Lábasház Fehér-tón Szegedi ó'skertek Az őskert Juhász Gyula szava. Költői nyelvének szótára szerint verseiben tizenötször használja; prózai írásaiban legalább még annyiszor. Alsóváros őskertje mellett Az árok partja rejt talán, Ottan pihen véres fejed, Szörnyű halálra égetett Dózsa György, dicső ősapám — írta többek között Torozás cimű versében. 1928/29-ben Szegedi őskert cimmel cikksorozatot irt a helyi irodalom, művészet, história jeleseiről. „Nagyon szeretem a holtak városát, örömmel szoktam bolyongani az őskertben, ahogy egy réges-régen elporladt magyar poéta a temetőt elnevezte" — kezdte Ádám kertjében című tárcáját. Arany Jánosra utalt, aki a Toldi estéje 6. énekében arról irt, hogy az öreg Toldi a sírját saját kertjében ásta meg. Arany versében az őskert még nem jelent temetőt, csupán elvadult, gyommal, burjánnal fölvert kertet: Harmadnap olyankor, egy fölleges estén, Domb emelkedett már Toldi Miklós testén. Amelyet az őskert, bánat ja jelével, Behinte lehulló, sárga falevéllel. Ebből az értelmezésből Juhász Gyula alkotta meg a szó „temető" jelentését, és használta immár igy életmüvében. , PALÁNK A szegedi temetők történetének megismeréséhez ma is a derék várostörténet-irónak, Reizner Jánosnak monográfiájára szorulunk. De azt általánosságban tudjuk, hogy az egész középkoron át mindenütt a templom körül temetkeztek, a nevesebb, gazdagabb elhunytakat pedig a templomban, kriptában helyezték öröknek szánt nyugalomra. Reizner írta: „A szent Demeter templom hajójának keleti oldalánál levő 3 kripta telve van csontvázakkal. Itt van eltemetve a többi között báró Bajalich Ádám atyja, anyja és nagyatyja." A Dömötör-torony falában — most a szabadtéri játékok világosító építményétől eltakarva — latin nyelvű emléktábla van, amely eredetileg, 1783-tól a Dömötör-templomon volt. Ez mondja el, hogy a templomban volt a török elleni küzdelmek neves szegedi tábornokának, a bunyevác Bajalich Ádámnak (1734—1830) a családi kriptája, ő maga azonban Károlyvárosban (Karlovac, Jugoszlávia) halt meg, s nyilván ott van eltemetve. A Dömötör-templom körüli temetkezések a török kitakarodása után, a templom újjáépítésével egy időben, 1725 táján szűntek meg. Ekkor új palánki temetőt jelöltek ki a mai Moszkvai és Londoni körút meg a Tolbuhin sugárút kereszteződése táján. Az új palánki temető kiterjedt a mai Jósika, Zoltán és Ságvári Endre utcákig. Az északi oldalán volt a várbeli katonák és a palánki szerbek, délen a katolikus magyarok és bunyevácok temetkezési helye. 1785-ben engedték meg a zsidók letelepedését Szegeden; ekkor számukra temetőül a mai kenderfonógyár és a volt 46. gyalogezred laktanyájának a helyét jelölték ki. Mária Terézia 1769-ben a temetkezést a korszerű közegészségügy végett szabályozta. Elrendelte, hogy a halottat mélyebbre temessék; a temetőket a legelő marhák ellen kerítéssel védjék; a holttest két napnál tovább ne maradjon otthon; a holtat ne vigyék a templomba, hanem egyenesen a temetőbe; utóbb a halotti tort is eltiltotta. Tilalmazta a kriptákat is, de a szokást, akár a torét, nem tudta megtörni. Érvényre jutott azonban az a rendelkezése, hogy a temetőket a templomok körül megszüntesse, és a településeken kivül nyittassa meg. Ez sem ment ellenállás nélkül. A palánki plébános 1776. november 29-én például fölszólította az alsóvárosi barátokat, hogy többé ne temessenek a templomuk körül; ók azonban arra hivatkozva, hogy az új temető helye még nincs kijelölve, és a palánki plébános is használja még a városban levő temetőt(l), ragaszkodtak addigi gyakorlatukhoz. Erre a piarista plébános kénytelen volt visszavonni tilalmát. Az új palánki temető az 1831. évi kolerajárvány idejére már betelt, s közben körülötte új városrész keletkezett: Móraváros. „A koleravész okából — irta Reizner — az új temetőket ennél fogva a nyomásszélre helyezték. De a második temető is 1868-ban már annyira betelt, hogy e mellett ismét egy újabb területet kelle kijelölni." Ez az „újabb" a mai Belvárosi temető. A régi temetőkből egyedül a zsidók hordatták át az újba a hamvakat, a többi helyeken ott maradtak a halottak. A mai szegediek őseik porai fölött lépkednek. A szerb templom körül 1841-ig (!) temetkeztek! ALSÓVÁROS „Alsóváros őskert je", amint Juhász Gyulát idéztem, a barátok temploma körül terült el, tehát a mai Mátyás téren. Dózsa fejét itt adták átt a földnek. Mikor megjárta már a zord bitót. De hallgat róla most a csöndes őskert. Magyar titok. De még beszélni fog! — irta Az alsóvárosi temetőben című négysoros reme-, kében 1925-ben. A templom kriptájába temetkeztek a várparancsnokok, a vár magas rangú tisztjei. Többek közt itt nyugszik Lotharingiai József herceg (1759—1812), a várnak 1801-től a parancsnoka, akit a szegediek hatalmas termete, kövérsége miatt szuszogó princnek neveztek. Állítólag várbeli kertjében ő honosította meg a tájnak ma legjellegzetesebb gyümölcsét, az őszibarackot. A templomgondnokokat még 1863-ig a kriptába temették. Pedig 1776 körül mégiscsak megnyílt az új temető, amely bővülve, egyre kijjebb tolódva a város szélén, mai helyére került. FÖLSŐVÁROS 1754-ben három temetőjük is volt az itt lakóknak: a deszkás, a tabáni meg a gyevi. Mára csak az első maradt meg. Nevét hajdani deszkakerítéséről kapta. Tóth Mihály tanácsnok indítványára 1913-ban a benne nyugvó legnagyobb halottról, Dugonics Andrásról nevezték el. Emlékoszlopát 1847-ben emelték. Tisztelőit bizonyára Csokonainak A Dugonics oszlopánál (1795) cimű verse ihlette. 1925-ben Juhász Gyula is verset írt a síremlékről (Dugonics oszlopánál). A régi Szent György templom a mai Dózsa iskola helyén állott. Ide is temetkeztek. Többek közt Dugonics András apja, id. Dugonics András is itt nyugszik. A gyevi temető nevét attól kapta, hogy az Algyőre vezető, régi tőhangzóváltozással algyevi, röviden csak gyevi út mellett terül el. 1972 óta már ide sem temetkeznek; 1996 végéig még fönntartják, utána park lesz a helyén. RÓKUS 1789-ig Szegeden csak egy plébánia volt, a palánki. Ettől kezdve kapott plébániai jogokat, és kezdte vezetni keresztelési, esketési, halálozási anyakönyveit az alsóvárosi és a fölsővárosi plébánia. A 18. század folyamán keletkezett új városrész 1805-ben kapott önálló plébániát. Dugonics Ádám polgármester és Vedres István földmérő még abban az évben Franciahögyben (kb. a mostani ÚjRókus van rajta) jelölt ki temetőt. Ez azonban mély, vizenyős volt, ezért fölhagytak vele, és ismét a palánki temetőbe vitték halottaikat. Az 1831. évi kolera miatt a mai kemping táján ideiglenes temetőt nyitottak, de ez már 1836-ra megtelt. Bár ekkor kibővítették, mivel azonban a kórház halottait is ide temették, a negyvenes évekre ismét betelt. 1842-ben a hívek adakozásából gyűlt pénzen vettek új helyet a temetőnek. A Víz után, 1881-ben kibővítették. Ez a mai rókusi temető. 1973 óta már nem temetkeznek bele: ugyanúgy kegyeleti park lesz, mint a gyevi temető. A régebbi, ún. külső temető is sokáig használatos volt. 1869 és 1871 közt itt földelték el a Ráday Gedeon kezében, a Várban elhalt betyárokat és gyanúba fogott nehéz életűeket. 1885-től a Csillagbörtön, 1889-től a katonaság halottait is oda vitték. E régi rabtemető az első világháború után épült be: eleinte Vasutas telepnek, a harmincas évektől Glattfelder Gyula megyés püspökről Gyula püspök telepnek nevezték. Ez a név az ötvenes évek közepén enyészett el. ÚJSZEGED Hajdan Újszeged Torontál vármegyéhez tartozott, de hivei a palánki templomba jártak át, és a palánki temetőbe temetkeztek. Az árvízkor a szegedi temetők víz alá kerültek, így 1879. március 15-én a kamratöltés mellett jelöltek ki a Víz áldozatai számára temetkezési helyet. Emléküket ma is őrzi az oszlop: Vészben haltatok el. Szeged él! Emléketek őrzi. Istent áldásért hamvaitokra könyörgi. Sok halottat temettek el akkor a szőregi temetőben is, amely 1836 óta van mai helyén. Egyébként a kamratöltés tájékán nyugszanak az 1849. augusztus 5-i szőregi csata magyar, lengyel, olasz hősi halottai is. HALOTTAK NAPJÁN Még a fölszabadulás utáni években is élő, szép szegedi szokás volt, hogy a város hatóságai és a társadalmi szervezetek képviselői megkoszorúzták halottak napján a szegedi temetők országosan vagy helyben érdemeket szerző, jeles elhunytainak sírját. A Belvárosi temetőben Klauzál Gábor, Vedres István, Reizner János, Tömörkény István, Dankó Pista, Juhász Gyula, Móra Ferenc síremlékein kivül neves egyetemi tanárok, munkásmozgalmi harcosok sírhelyei találhatók. A Dugonics temetőben nyugszik Kálmány Lajos, az alsóvárosiban Cserzy Mihály, Bálint Sándor. Gyárak, intézmények, szakszervezetek, iskolák küldöttségei ezen a napon fölkereshetnék néhány szál virággal elődeik, névadóik sírját. Sok bölcs mondás szól az ősök, a múlt tiszteletéről. „Aki nem szereti őseit, nem szereti utódait sem" — tanít az angol Edmund Bürke. „A múlt nem halott. Bennünk és velünk él" — int az olasz Giuseppe Pitré. A Dunánál versszakaiban József Attila mondja ki, hogy bennünk sokasodik minden ősünk: „A világ vagyok — minden ami volt, van: (a sok nemzedék, mely egymásra tör." Azok, akik a szegedi őskertekben nyugszanak, verejtékükkel, sőt vérükkel a mát és a holnapot készítették elő. A ma élő, dolgozó, küszködő erőt merít abból, ha látja: az utókor nem feledkezik meg róluk; nevüket, példájukat időről időre fölmutatja. Mi az előzó nemzedékek küzdelmeinek eredményeit, gyümölcseit élvezzük, utódaink a mienkét is. Az utókor majd úgy becsül meg minket, ahogy tőlünk látja elődeink tiszteletének példáját. PÉTER LÁSZLÓ A szatymazi villák tájékán új ház rántja magához a pesti úton járók tekintetét. Olyan fehér a fala, hogy szikrát hány a napsütésben. Végre, megint van fehér falú tanyánk! Ahogy egy kicsit is engedte a családi buksza, azonnal tettek egy kis sárgát is a mészbe szerte a határban, erre jön az új divat, és visszahozza a hófehéret. Habfehér a három kéménye is, csak a tetóje sötét. Gusztus dolgában nem a szomszédba ment, aki ezt ide tette. Szeged felé néző oldala lábakon áll. Természetvédelmi területen épült akaratlanul is meditálni kezd az ember, mennyire illik bele a környezetébe. Azt ugyan tudta eddig is, hogy minden építészeti irány igyekszik rajta hagyni keze nypmát a belvároson, azért jöhetett be a panel is, de arra nem gondolt, hogy ugyanez a törekvés hajthatja a tanyán építőket is. Zöld autó áll a kapu előtt, gyerünk beljebb, és kérdezősködjünk. Amire kiderül, hogy nem a tulajdonos, hanem egyik mester van csak itt, kollégáim már messzire járnak. Barátságos ember szereli a csapokat, engedi, hogy nézelődjek, sőt felelget is. Apróra megfigyelek mindent, kétszer-háromszor is megkerülöm a házat, széltét-hosszát le is lépem föltűnés nélkül, megállapítom, hogy a lehető legjobb itt a föld, aztán összekomázom a kutyával, hogy ne váljunk el akkora haraggal, amekkorával fogadott, és elköszönök a mestertől. Majd megkeresem a tulajdonost, ha több időm lesz. Dorozsma legnagyobb utcájában lakik Németh Nándor, övé az új tanya. Föl is világosít nyomban, hogy nem új, hanem fölújított. A régi tanyák újjászületésének talán minden fifikáját ismerem már, nem is akarok rákérdezni, de belebonyolódunk ebbe is. Az elmondás szerint tönkrement tanya volt itt, megvették százötvenezerért, utána csak az anyagköltséget fizették, mert kőművestől kezdve minden adódik a családból. A fölújítás tehát úgy történt, hogy megmaradtak a régi falak, a ház se nőtt az előírt huszonöt négyzetméternél nagyobbra, a terveket centire betartották. Sem okom, se jogom nincsen nem elhinni. — Akinek ilyen szép háza van bent a faluban, minek akar kiköltözni? — Azért, mert az a jövő útja. Láthatja, én gépkocsik, motorok fékpofáinak javításával foglalkozom, a szomszéd mindig följelentéssel fenyeget, mert állítólag zajos ez a szakma, és talán szaga is van, bár állítom, nem megy el tőlünk nagyobb füst, mint akármelyik házból fűtés idején, gondoltam, ott nem zavarok senkit, és engem se zavarnak. Akkora kicsike szobában beszélgetünk, egy nagyobb pofájú fék már be se férne mellettünk. Ez az átvevó és a kiadó. — Különálló épületben lesz a műhely, az első gépeket már ki is vittük. Régi törvény az is, hogy az autóból élők közelebb akarnak költözni kenyéradó útjaikhoz, ebben se találok tehát kivetnivalót. Meglehet, megérjük még, hogy egyetlen utca lesz Szegedtől Pestig. — Ott csak az irigyek tudnak belénk kötni. — Vannak? — Kinek nincsen? — Sokan panziónak gondolják. — Tudom, nekem is mondják. Van nekem tisztességes szakmám, nem akarok átnyergelni a panzióra. Akik nagyon a pénzre hajtanak, azok könnyen lépnek, én megmaradok a magam mesterségénél. Ámbár menjen el Spanyolországba, és nézze meg, mennyi ott a panzió. Hadd döntse el a vendég, melyikbe akar beköltözni! Nekem azt mondogatják, közel a Postakocsi is, meg a Halászcsárda is, nem élnék meg. Mi még itt tartunk az egész idegenforgalommal. Fölkínálunk nekik egyet vagy kettőt, és ne kényeskedjen, menjen be abba. És ha nem akar? Mégse leszek panziós. Olyan az, mintha magának azt mondaná valaki, legyen inkább autószerelő. De ha egyszer kiköltözik oda az ember, legyen olyan, ahol élni is lehet. — ízléssel berendezett három szobát láttam. Az egyikben még búbos kemence is van. Nosztalgia talán? — A régi tanyából maradt az is. Ha bele is nézett volna; láthatta volna, hogy kiállnak belül a téglái. Be kell majd tapasztanunk, hogy jó legyen. — A konyha viszont olyan kicsike, ha nagyobb krumplit visz be a háziasszony, már nehezen fér be. — Ekkora volt a régi is. — Nem hiszem. — Miért hazudnék? És nézze meg a tarjáni házakat! Azokban mekkora a konyha? — Szidják is érte az építőipart. Már tudják, amit korábban csak sejtettek: semmiféle házi munkára nem , lehet rákapatni a gyereket, mert egyszerre ketten nem férnek el benne. És ahol két gyerek is van ? Netán három? — Most jól belémlőtt, mert erre nem gondoltam. Ott van a beugró másik felén az étkező, legföljebb azt használjuk majd konyhának. — Régóta nézegetem, milyen erőben van. Látom, fiatal még. — Mi köze ennek a tanyához? — Beteges öregnek képzeltem, akinek nincsen ereje már belépni a normális kádba, kénytelen volt felét földbe süllyeszteni. — Azt látom, hogy engem méreget, én viszont magát. Mit össze kell kutyagolnia egy újságírónak, hógy a kenyerét megkeresse. Őszintén megmondom, nem vettem eddig észre, hogy süllyesztve lenne. De kárát se látom. — Egy kádat csutakolni is kell. Képzelje csak el, ha a lába alatt kell dörzsölnie. Letérdel? Hasra fekszik? Nem sérteni akarom, de ha ez is divat, akkor elég bolond divat. — Meglehet, igaza van. — Más hibát viszont nem találtam. Amikor mi a panelbe beköltöztünk, legalább kétlapos volt a hibajegyzékünk. — Tudja, mit kérdezgetnek az emberek, akik arra járnak? Azt, hogy ki az az őrült, aki ilyen házat ide épít. Lehet, hogy őrült vagyok, de ha én elkezdek dolgozni, ne zavarjon senki. És ha én nem zavarom a szomszédot, csak akkor várhatom el a nyugalmat. Annyiszor hallottam a szomszédok pörölését, velem ne legyen gondja senkinek. Minden építkezés egy csomó tapasztalattal is jár, amiket megemlített, ebbe belesorolhatók. Akármennyire hivalkodónak is tűnik, az a család nézete, hogy a lakás minket szolgáljon, és ne mi azt. — Villának mondják. — Három szoba van benne, miért lenne villa? Maga csak összepréselve tudja elképzelni az emberiséget? Rázós dolog egyetérteni vele. Tudván tudjuk, hogy a városi lakások iszonyatosan kicsik, mégis szívesen belekötünk abba, akinek többre is futja. Ha fiam lenne, fékpofaragasztásra bíztatnám. HORVÁTH DEZSŐ