Délmagyarország, 1985. október (75. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-12 / 240. szám

Szómba!, 1085. október 12. MAGAZIN A

z alábbiakban arra a kérdésre akarunk és fogunk választ i- adni, hogy a Háború biológiai szükséglet-e, úgy, ahogy azt az elmúlt idők folyamán egyesek vélték, vagy olyan borzalmas valami, amit az emberi ész termelt, és amit az emberi ész meg is Ind szüntetni, s hitünk és meggyőződésünk szerint meg is fog szüntetni. Arról van szó, hogy a háború szükségszerű vclejárója-e az emberi életnek, és ilyen vonatkozásban örök és kiirthatatlan, vagy pedig emberi találmány, és mint ilyen, elkerülhető és véglegesen kiküszöbölhető. Akkor, amikor Darwin világkörüli útjáról visszatért, s a látottakon és tapasztaltakon elgondolkozott, úgy látta, hogy az élővilágnak a szaporodása olyan ütemben halad előre a növényeknél, az állatoknál egyformán, hogy ha ezi valamiféle általános és az egész élővilágra érvényes természeti tünet helyes mederben nem tartja, akkor a Föld rövid idő alatt képtelenné válik arra, hogy akárcsak egy túlszaporodott csoportot is táplálékhoz juttasson. Elgondolásai még erősebb alapokat kaptak downi magányában, ahol átkutatta az irodalmat, figyelemmel kísérte a tenyésztők munkáját, és a kapott és szerzett adatok nyomán, minden mozzanatra és részletre kitcrjcdöleg számításokat végzett. Ezeknek a többféle szempont szerint megformált számításoknak az eredményeképpen a következőket írta: „Mi a természet arcút örömtől látjuk mosolyogni: gyakran a táplálékban túlbőséget látunk uralkodni és nem látjuk, vagy elfeledjük, hogy azok a madaruk amelyek vigadva énekelgetnek körülöttünk, legnagyobb részt rovarokkal vagy magvakkal táplálkoznak igy tehát folyvást életet pusztítanak, vagy azt is elfeledjük, hogy az éneklők és ezek tojásai és kicsinyei maguk is mily nagy mértékben pusztíttatnak madarak által és esnek zsákmányul vadállatoknak; elfeledjük, hogy jóllehet ma bőség uralkodik, nincs meg az a bőség minden újabb év minden szakában" (Darwin: A fajok eredete, I. kötet, Budapest 1873). — „Azon nagymérvű szaporodásból, amelyre minden lény törekszik, múlhatatlanul harc fejlődik ki közöltük a létért. Minden ténynek, amely természetes életforma alatt számos pelét, vagy magvat hozott létre, éleiének valamelyik korszakában vagy valamely év vagy évszak alatt pusztulást kell szenvednie, mivel különben a mértani progressio elve szerint utódainak száma csakhamar olyan magasra hágna, hogy sehol sem lenne elég hely ezek számára a földön. Minthogy tehát több egyén jön létre, mint amennyinek megélnie lehel: úgy ugyanazon fajhoz tartozó egyes egyének, mint a különböző fajok tagjai között vagy egyfelől az egyének, másfelől az életnek fizikai fellételei között, mindenesetre küzdelemnek kell beállnia. Ez tulajdonképpen Malthus tana, csak még nagyobb alapossággal az állat és növényvilágra alkalmazva, mivel ilt sem a táplálék mesterséges szaporításáról, sem a nemzéstől való ésszerű megtartóztalásról nem lehet szó. " Mivel Darwin az élőlényeknek a túlszaporodását természeti törvényként könyveli el, a létért való küzdelmet olyan eszköznek tartja, amely a növényeknek és az állaloknak a fennmaradását biztosítja. Sőt hosszas töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy a törvény az emberre is érvényes, amire vonatkozólag a következőket írja: „Azon szabály alól, miszerint a szerves lények természetes módon oly nagy mértékben szaporodnak, hogyha el nem pusztulnának, a föld csak egyetlen pár utódai állal is csakhamar el lehet borítva — nincsen kivétel". — „Még az oly lassan szaporodó ember is megkétszerezi számát 25 év alatt és ezen arányban haladva kevesebb mint ezer év múlva a szó teljes értelmében nem lenne a Földön hely számára". Ezeket az elgondolásokat továbbfejtegetve a létért való küzdelemnek, mint természeti törvénynek a boncolgatásával kapcsolatosan a következőket irja: — „Mindaz, amit tehetünk annyi, hogy soha nem feledjük, hogy minden szerves lény mértani arányban törekszik szaporodni és hogy életének valamely része vagy valamely évszak alatt, minden nemzedék alatt vugy legalább időközönként meg kell küzdenie a létért és nagy pusztulást szenvednie. Ha ezen küzdelem feleli gonA háború biológiája AZ ALÁBBI CIKKET A SZEGEDI TUDOMÁNYOS ÉLET DOYENJE, ÁBRAHÁM AMBRUS KOSSUTH- ÉS ÁLLAMI-DÍJAS AKADÉMIKUS, A BIOLÓGIA NEMZETKÖZI TEKINTÉLYŰ KUTATÓJA ÍRTA. OKNYOMOZÁSÁBAN A BÉKÉÉRT, AZ EMBERISÉGÉRT VAI.Ó SAJÁTOS SZEMPONTÚ AGGÓDÁS FOGALMAZÓDIK MEG. dolkozunk, azon hittel vigasztalhatjuk magunkat, hogy a természet harca nem szakadatlan, hogy nincs félelemérzés és a halál általában gyorsan végez és hogy az erőteljes, az egészséges és szerencsés életben marad és tovább szaporodik". Ezekkel az elgondolásokkal Darwin a világszemléletbe és az élőlények életének s általában az élet értelmének a magyarázatába egy univerzális magyarázó eszközt dobolt bele, és ez a létért való küzdelem. A Darwin-féle elgondolás szerint minden élőlénynek kegyetlen harcot kell vivnia a helyért, amelyen tartózkodik, a vízért, amellyel szomjúságát enyhíti, a táplálékért, amellyel mindennapi szükségleteit fedezni igyekszik, a levegőért, a másik nem birtoklásáért, az utódokért és azért a maroknyi földdarabért, amelyben elhaló teste egykor megpihen és az elemek, amelyeket rövid időre átcsoportosított az élet rohanó árja, visszatérnek abba a körfolyamatba, amelyből kiszakadtak. D

arwin és utána mások is, a léién való küzdelmei az emberre is kiterjesztették. Az ember életét is olyannak látták és látják, amely szakadatlan küzdelemben, a léiért való harcban morzsolódik el, kezdve az első mozzanattól egészen a legutolsóig. Darwin tanai alapot adtak arra, hogy azok között, akik a háború léte, szükségessége vagy nem szükségessége, kiküszöbölhetősége, vagy állandósága felett elgondolkoztak, többen akadtak és akadnak ma is, akik a háborút a létért való küzdelem egyik formájának tartják, amelyet soha senki sem fog kiküszöbölni, soha senki sem fog véglegesen megszüntetni, egyszerűen azért; mert a háború része és tartozéka az életnek, eszköze a fajok fennmaradásának, és eszköz arra, hogy a bátrabb, az eszesebb, az okosabb, a harcra, alkalmazkodásra, az ész használatára, vezetésre és államalapításra alkalmasabb fennmaradjon, a másik pedig, amely a kegyetlen küzdelemben alul marad, elpusztuljon. Mivel élettörvényről van szó, és mivel Darwin szavai szerint a túlszaporodás az ember esetében is tényként és megfontolandó realitásként szerepel, szembenézünk azzal a kérdéssel, hogy a háború a léiért való küzdelemnek egyik formája-e, vagy emberi-társadalmi szülemény-e, amelyet a vagyonszerzés, az uralkodási vágy, a hatalmi téboly fejlesztett ki, és a kényelem biztosításáról való gondoskodás tartott fenn és tart fenn máig is. Darwin a létért való küzdelemnek többféle formáját különböztette meg. Szerinte a fajok erős küzdelmet folytatnak a környezettel, a fizikális tényezőkkel, küzdelmet folytatnak egymás között is, de a küzdelemnek a legerősebb formája a fajon belüli (intraspeciális) küzdelem, tehát az a küzdelem, amelyet az egyedek folytatnak egymás ellen az életért, a táplálékért, a hatalomért, röviden kifejezve: az élet javaiért. Azok, akik a háborút a létért való küzdelem egyik formájának tartják, az intraspeciális harcra szoktak gondolni, és azokat a borzalmakat, amelyek — mint a lipcsei háborús emléktoronyban a lovasok — vissza-visszatérnek, ezzel szokták magyarázni, és a gondolkozó emberek szántára elviselhetővé (enni. Ezek az emberek magától értetődőleg fatálisan nézik az egész kérdéskomplexumot, feleslegesnek tartanak mindenféle küzdelmet, mindenféle akciórendszert annak érdekében, hogy a háború és a háborús cselekmények az ember életéből kiküszöbölődjenek. Mi nem tartjuk természeti törvénynek a háborút. A háború, amely véres fonálként húzódik végig az emberiség történetén, nem a létért való küzdelemnek egyik formája. Mint Lenhossék Mihály tanulmányában olvassuk, az igazság az, hogy azok az emberfajták, amelyekről ntint legősibb fajtákról van tudomásunk, békességes emberek voltak, akik a véres háborúkat, egymás gyilkolását és pusztítását nem ismerték. Az ember szervezetileg sem alkalmas arra, hogy kitartó, erős és kegyetlen harcokat vívjon. Az emberi szervezet hiányában van a támadás és védekezés minden olyan eszközének, amely egységcsen a szervezetéhez tartozna. Az emberi szervezet a maga kezdetleges állapotában a békés életre és nem az ádáz küzdelemre van beállítva. Az ember úgy lett alkalmassá a harcra, hogy a természetes fegyvereknek a hiányát cselvetésekkel, különösen pedig az agyveleje segítségével kitermelt mesterséges fegyverekkel pótolta. (Lenhossék Mihály: A háború és létért való küzdelem tétele. Természettudományi Közlöny. XLVII. kötet, 3-4. sz.). Az antropológusok szerint a kezdetleges, a természel ölén élő emberek nyomorúságosan élő, nélkülöző szegény párák voltak, akikben a harcias és küzdő emberformának semmiféle nyoma sem volt. Ilyen képeket festenek Ausztrália őslakóiról, a ceyloni veddákról, a dél-afrikai koikonokról, az új-guineai pápuákról és a dél-amerikai őserdők lakóiról. Ezeknek a népeknek harmóniát sugárzó életébe a háború elemeit nem a létért való küzdelem, hanem a babona vitte bele, tehát olyasvalami, amiben az emberi lét értelmét kereső magasabb emberi értelem első megnyilvánulását lehet feltételezni. Hogy ez igy van, azl a következőkből is világosan meg lehet állapítani. Ha a pápuák egyik falujában valaki megbetegszik, a falu bölcsei tanácskozásra jönnek össze és megállapítják, hogy ennek más oka nem lehet, mint az, hogy valaki a szomszéd faluból megbűvölte a betegeket. Erre megindul a büntető-expedíció és kitör a háború. Az ausztráliai bennszülöttek minden halálesetet megbűvöléssel magyaráznak, és az ebből eredő vérbosszú az egyetlen forrása a háborúskodásnak. A háborúnak ezen első indítékához az emberek közötti kapcsolatok sokasodásával az összeütközések új formái jelentek meg. Ezek hol a gazdasági, hol az erkölcsi élet területén találták meg a maguk eszközeit. A magasabbrendű kultúrák az alacsonyabb szellemi fokozatokon álló népeket leigázták, és ezzel az állandó háborúk forrásait nyitották meg. Megszülettek az elnyomók és az elnyomottak, és ezzel állandósult egy olyan létforma, amelynek alapja egymás megsemmisítése, útja a háború és eszköze minden, amit a magasabbrendü szellemi funkciók kitermelnek és mások megsemmisítésére alkalmasnak találnak. Ez az állapot és a kényszer lett az állandó és kiküszöbölhetetlen forrása a háborúnak. A háborút az emberi ész termelte ki, és ez tartja fenn. A háborút a kulturális összecsapások, a sértett önérzetek, a magasabbrendűségbe vetett tévhitek és a küldetések diktálta elképzelések szülték és fogják szülni a jövőben is. A háború a kultúra gyermeke, s ha ez így van, akkor ennek is kell megszűntetnie. Ehhez azonban az kell, hogy a népeknek, országoknak és nemzeteknek a különleges és a maguk felsőbbrendűségét tömjénező elgondolásai, a kritika sűrűlikú rostájába kerüljenek, és fokozatosan megszűnjenek. Egy gerincoszlopon egy koponya van, ebben a koponyában egy agyvelő, és ez kisebb kilengésektől és csekély eltérésektől eltekintve körülbelül egyezik. Az arasznyi emberi létben az egyéni sors pislákoló és hamar kialvó gyertyaláng. A nagy építésekbe és átalakításokba vetett hitek túlzottak és túlméretezettek. A tények és események értékelésénél, a hasznosságok vagy haszontalanságok mérlegelésénél az egyéni életre és az egyéni sorsokra is tekintettel kell lenni. Mindenkinek joga van az élethez, és ahhoz, hogy ezt másoktól elvegye, senkinek sincs joga, sem eszmékért, sem irányokért, sem célokért, sem semmiféle emberi képzelményekért. Ha pedig ez így van, akkor a háborút, amely ellene van az emberségnek, a józan észnek és ellene van az élet törvényeinek, az emberiség életéből ki kell küszöbölni. Nézetem szerint és meggyőződésem szerint ennek egyetlen módja az, hogy mindazt, ami a múltban a háborúhoz vezetett, és amiről emberileg megállapítható, hogy háborúhoz fog vezetni, meg kell tárgyalni, meg kell beszélni. Az ellentéteket ki kell küszöbölni, a sebeket be kell kötni, és az igazságtalanságokat meg kell szüntetni. Mivel azonban mindez lelkület és temperamentum dolga, először olyan — ész diktálta intézkedéseket kell hozni, éspedig nemzetközi vonatkozásban, amelyek a meggondolatlanul és hirtelen kirobbanásra kész háborús akciókai le tudják fékezni. Mivel a háború teljes kiküszöbölése ma még utópia, a háború vagy hidegen, vagy melegen, vagy mind a két formában ott eszi, ott rágja és olt pusztítja az élet élvezetére és hasznosítására született emberi szervezetet, ahol csak tudja. Hogy a megismerés útját, amely egyúttal a kiküszöbölés útja is lesz, a magunk és a mások számára közelebb tudjuk hozni, az alábbiakban azokról a megterhelésekről fogunk beszélgetni, amelyek a háborúval kapcsolatosan jelentkeznek, amelyek az emberi szervezetet pusztítják, roncsolják és lassan, de biztosan megsemmisítik. Ezekkel kapcsolatosan először azt kell megmondanunk, mit is értünk tulajdonképpen megterhelésen. M

egterhelésen értünk lényegében minden olyan tartós ingert, illetőleg ingerülethatást, amely az emberi test rendes működését megzavarja. A szervezet az ingeMiatásokhoz igyekszik alkalmazkodni, azonban az alkalmazkodás, ha nagyon hosszantartó, a szervezet életének nagyfokú megváltozását, majd pedig a pusztulását vonja maga után. A szó, megterhelés lényegében mint „stress" (nyomás, feszültség) került bele a nemzetközi kórélettani irodalomba. A szónak a megteremtője és az egész rendszer kidolgozója, magyarázója a magyar származású Selye János professzor, a montreáli Élettani és Sebészeti Kutatóintézetnek volt igazgatója, aki idevonatkozó tanait 1950-ben Stress címen megjelent, 882 oldalra kiterjedő munkájában telte közzé. Selye a munkát azoknak ajánlja, akik szenvednek a stresstöl. Azoknak ajánlja, akik a jóért vagy rosszért, a békéért vagy háborúért folytatott erőlködéseikben sebesülést, vérveszteséget szenvedtek vagy ki voltak téve rendkívüli hőmérsékletnek, éhségnek, fáradtságnak, levegőelégtelenségnek, fertőzéseknek, mérgezéseknek vagy halált hozó sugárzásoknak. Azoknak, akik eszmék követése miatt bekövetkezett kimerítő idegfeszültség alatt állnak, legyen az az eszme akármilyen természetű. Ajánlja a könyvet a mártíroknak, akik feláldozzák önmagukat másokért, nemkülönben azoknak, akiket üldöz az önző ambíció, a félelem, a féltékenység és a gyűlölet, amely valamennyi között a legrosszabb. Az ingereket vagy ingerületrendszereket, amelyek a külvilág felől érik a szervezetet, Selye „stressor" címen vezette be az irodalomba. A rövid ideig tartó stressor nem ártalmas a szervezetre, de ha tömegben vagy tartósan jelentkezik, akkor vagy az úgynevezett vészreakciót váltja ki, vagy annak tartós állapotát idézi elő, ami a szervek és a szervrendszerek működésének nagymérvű megváltozását vonja maga után. A rendszeres stressorok, illetőleg ingerek, ahogy azl Selye tanítja, s amire már előtte Pavlov is nyomatékosan felhívta a kutatók figyelmét, megindítják az alkalmazkodó képességet és ez az erő az, amely az életutat fenntartja és bizonyos korlátokon belül biztosítja. Az élő szervezet, legyen az állal vagy ember, addig marad normális anatómiai és fiziológiai állapotában, amíg az egyensúlyi álla'pot kialakítására képes. Ha külső vagy belső kényszer következtében erre képtelenné válik, akkor legyengül és eltűnik az élet színpadáról. A megterheléseket előidéző stressorok az érzékszerveken jutnak el az emberi szervezetbe. Az érzékszervek pedig az idegrendszernek a perifériára helyezett, bonyolult telepei. Lényegében az idegrendszer az, amely az összes ingerhatásokért és az összes ingerületáttételekért felelős, és amely az összes belső szerveknek a funkcióját kormányozza vagy közvetlenül, vagy a hormonrendszeren keresztül. Természetesen a hormonrendszerek akcióját is mindig az idegrendszer indítja meg és a szükséghez mérten ez is szünteti meg. Magától értetődik, hogy a funkciók fokozására, lefokozására és megszüntetésére különböző utak és folyamatok jöhetnek számításba. Ezért a megterhelések előidézésében hol az egyik, hol a másik szervnek, illetőleg szervrendszernek van nagyobb és következmények szempontjából mérlegelhetőbb szerepe. Magam az alábbiakban azoknak a megterheléseknek az ismertetésére szorítkozom, amelyek a háborúval kapcsolatosan a szív és véredények működésében idéznek elő súlyos és veszélyes elváltozásokat. F

elesleges arról beszélni, hogy minden emberben megvan az a bizonyos érzés vagy pszichikai komplexum, amit úgy hívunk, hogy félelem. Ez minden embernek egyik alap-életjclensége. Vannak, akik bevallják és vannak, akik tagadják, de mégis úgy van, hogy a félelem életjelenség és lényegében mint a fájdalom, az életmentésnek fontos és az életösztön diktálta eszköze. Nem kell mondanunk, hogy ha valaki fél, elsápad, elönti a verejték, a szíve gyorsan ver vagy elszorul, és az akció áttevődik a kiválasztó szervrendszerre, a bélcsatornára, az ezzel kapcsolatos mirigyeknek, a hasnyálmirigynek, a májnak, a gyomormirigyeknek és a belső secretiós mirigyeknek a működésére. Ezenkívül a félelem érszűkülettel jár, a szervek legnagyobb része vértelenné válik, ami megzavarja az oxigénkzáditást, akadályozza a szénsav összegyűjtését és transzponálását, a hormontermelő mirigyeknek a működését, bénítólag hat az idegrendszerre, az enzimrendszerekre, a vitaminkészitésre és általában minden funkcióra, amely a szervezet életében fontos és lényeges. És ki meri állítani azt, hogy nem fél a háborútól, hiszen különösen mi, akiket a két világháború testileg, lelkileg meggyötört és idegrendszerünket porrá zúzta, már a szónak az említésére is összerezzenünk és elsápadunk. De hát ha még visszagondolunk a gyilkos világégésekre, amelyek családunkat kiirtották, otthonunkat elvették, ha gondolunk a repülőgépekre, amelyek felettünk röpködtek és a bombákra, amelyek közelünkben hullottak. Ha visszagondolunk a pincékre, a vízhiányra, az éhségre, az álmatlanságra, a sötétségre, a gázkamrákra, a válogatott kínzásokra, i a hadifogságra, az éhség és a szenvedés mártírjainak ezreire és millióira, akik távol a honi földtől, jeltelen sirokban porladoznak. Szörnyű érzések fognak el akkor, ha megkérdezzük magunktól vagy másoktól, hogy miért, mit hozott a háború, és mit vitt el tőlünk. De még szörnyűbbé válnak az érzések akkor, ha arra gondolunk, hogy mit hozhat az eljövendő háború, amellyel szemben az emberi ész védhetetlenné és menthetetlenné tett mindent, ami él és mozog, és mindenütt, ahol az élet számára a létfeltételek biztosítva vannak. Az egymás után sokszor ismétlődő megterhelésnek, az érszűkületnek, a felesleges érfalmozgásoknak, a szükségtelen ritmushajszolásoknak egyenes következményei, hogy az érfalak megvastagodnak, a szivizomzatot alkotó sejtek kimerülnek, pusztulásnak indulnak, a dúcok elöregednek, a koszorúerek megszűkülnek, az érfal belső rétegében bomlások, kóros elváltozások jelentkeznek, ezeket szövetszakadások kisérik, amik az esetek legnagyobb részében érelzáródáshoz vezetnek. A háborút az emberi ész formálta ki, terjedelmében, szerkezetében és működésében a szinte túlságosan nagyra fejlődött emberi agyvelő emelte szinte a természeli törvények magasságára 4 É