Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

39 Vasárnap, 1985. augusztus 18. Búzaszemből liszt A szegedi Tisza-malom épülete kívülről nem túl bizalomger­jesztő. Csupasz téglafalak merednek az égnek, málló vakolatából egy-egy darab időnként lehullik. Vajor. milyen lehet belülről a vá­ros egyetlen malma? A kapu előtt hatalmas gabonaszállító teher­autó vár türelmesen a sorsára. Rakományában már ott az idei ter­més, az újbúza. Mészáros György fömolnárhelyettestöl kérdezem: — Mi, vásárlók, meg tudjuk-e állapítani, hogy mikortól esszük az új kenyeret? — Hát, nehéz lenne. Nem úgy van az, hogy egyik nap óbúzát, másnap már az ideit őröljük. Az aratás megkezdése óta keverjük a termést. Most harmadfele az új. A .raktárkészlettől függően, szep­temberig is kitart a régi. — Mire jó ez a hókuszpókusz, a kevergetés? Hiszen, ha nem is teljes éretten vágta le a kombájn a gabonát, mire beszállították a. téeszek szárítóiba már beállították a nedvességtartalmát. Nedvesen át sem vennék. — Tényleg nem ez az ok, hiszen mi feldolgozás közben mossuk, puhítjuk a szemeket. Nagyobb lesz a nedvességtartalma, mint ara­táskor volt. Mostanság mire viaszérettek a szemek, nekilátnak aratni. Kevesebb a veszteség, nem pereg, szóródik. Régen az utóérés biológiai folyamata már a keresztbe rakott kévékben megkezdődött, most a silóban pihennek a szemek. Javaslom, nézzük meg, milyen utat jár végig a búzaszem, míg liszt lesz belőle. Három szinten vannak a gépeink. A gépkocsiról a garatba billentett gabona serle­ges felvonón egy beépített húszvagonos silóba jut. A laikusnak ne­héz átJátni a folyamatot, mert a pneumatikus szállítórendszer egy összevissza csőrengetegnek néz ki. A tisztitóműveletekkel kezdjük. A rostán fennakadnak a kövek és más idegen anyagok. Odébb mágnessel a fémdarabokat, a „kombájn csavarjait" választják ki. A mosógépben az alattomos szennyeződések sem kerülhetik el sorsu­kat, még ha a szita lyukain sikerült is átpréselni magukat. A víz aljára leülepednek. A vízben megpuhult szemek külső rétegét a hámozógép, a kefegép súrolja le. Az őrléshez 16,5 százalékra kell beállítani a nedvességtartalmat. Ha túl száraz, a korpa keveredik a lisztbe, ha túl nedves, a liszt a korpába. A rovátkolt hengerpáro­kon darává őrlődik a szem, majd a sima hengerek között alakul ki a végső szemcseméret. Szitában többfelé választjuk szét, külön-kü­lön a korpa, a dara és a sokféle liszt. Olykor étkezési búzacsírát, sőt ostyának való l^ztet is készítünk. — A gépek után, nézzük az embert is! Hogyan lesz valakiből molnár? — Ahány ember, annyiféleképp. Nekem a bátyám volt molnár. Igaz, csak fél évig volt ebben a malomban, de épp akkor, amikor pályát választottam. Székesfehérváron 1969-ben kezdtem az emelt­szintű szakmunkásiskolát. A gyári gyakorlataimat itt töltöttem. Amikor végeztem, rögtön a műszakba kerültem. Nem volt valami jó a keresetem, az órabérem. Mindenfélét megcsináltam, ha hiányzott valaki, beugrottam a helyére. A segédmunkások, a lisztmerők he­lyett is olykor-olykor. Ráadásul ezzel még jobban kerestem, össze­jött a szakmunkásfizetésem duplája. Kellett a pénz, félévig marad­tam ebben a munkakörben. Erre már Thernesz Géza főmolnár is megszólal. — Most is jól lehet a lisztmeréssel keresni. Egy kicsit unalmas egész nap ismételni: egy lépés előre, egy lépés hátra, zsáktöltés. — Szóval, a lépkedésnél tartva, én eggyel többet léptem előre. Közben levelezőn leérettségiztem, megszereztem a technikus minősí­tőt. A balszerencse akkor lépett közbe, súlyos közúti baleset miatt egy évig nem dolgozhattam. Mikor visszajöttem, kiderült, hogy nem bírom a lépcsőmászást. Hogy maradhassak, én lettem a mindenes. A zsákraktárban dolgoztam, emellett rámosztották a munkavédelmi felelős beosztást. Tavaly egyenesbe jutottam, azóta főmolnárhelyet­tesként intézem a termelés ügyes-bajos dolgait. — Hány ember munkájára figyel? — Kimondottan a malomban csak négyen vannak. Az almolnár, a hengerőr, a szitaőr és a koptatós. Ezek többsége törzsgárdatag, felelősségteljes a munkájuk, nehezen helyettesíthetők. Itt van még az üzemi meós és a kiszolgáló személyzet. Négyen zsákokba szedik a lisztet, négy epakolja, s egy kiadja, ha érte jön a sütőipar. Van asztalosunk, lakatosunk, villanyszerelőnk is. Ha üzemzavar van, gyorsan el kell hárítani. — Hát így néz ki egy fiatal szakember életútja, vajon, az idő­sebbek is hasonlóan kezdték? Thernesz Gézának hat éve van még a nyugdíjig. Ismeri a malmot, mint a tenyerét. — Valamikor úri szakma volt a molnáré, biztos megélhetést nyújtott. Régebben apám volt itt a főmolnár, itt laktunk az épü­letben. Hárman voltunk testvérek, mindig volt mit ennünk, nem panaszkodhattunk. Kivétel a háború, mert a szigorú hadigazdálko­dás miatt még a mi családunk sem tudott liszthez jutni, kukorica­kenyeret ettünk. Apám nyomdokain járva jutottam el a fömolnái'­ságig. Eleinte tanulóként a lisztet kocsiztam, később végigjártam minden munkafázist. Segédmunkásként mentem el katonának, le­szerelésem után, 1953-ban elvégeztem a felnőtt szakmunkásképzőt. Azóta sem hagytam el a malmot. — Mindig így nézett ki ez az üzem? Bizony sok régi gépet lát­tam itt még dolgozni, s az épület is régimódi. — Nézzük sorba. A tízes években rozsmalomként működött a Tisza-malom, majd a gazdasági válság után búzát őröltek benne. Amikortol én tudom, 1951-ben sokkal több, kisebb gép volt itt, nagyobb volt a zsúfoltság. Akkor 525 mázsa búzát őröltünk egy nap alatt. Több ember is kellett hozzá, mint most. A legnagyobb fel­újítást 1956-ban végezték itt. A mechanikus szállítóberendezéseket felváltotta a pneumatikus csőrendszer. Ezzel száz mázsát még rá­tettünk a teljesítményre. Ekkor tatarozták utoljára kívül az épületet, azóta sem nyúltunk hozzá, felállványozni többe kerülne, mint maga a vakolás, festés. Két éve kicseréltük a szitákat, nagyobb ventillá­tor! építettünk be. Ott tartunk a hétszáz mázsás napi teljesítmény­nél. Régi üzem ez, ráférne megint egy felújítás. Addig is mi dol­gozunk, nap mint nap, ahogy megszoktuk. A megye négy malma közül ez csak egy, s a teljesítménye is kisebb annál, hogy Szegedet és környékét teljesen ellássa liszttel. Ahogy Tánczos Gyula, a körzeti üzem kereskedelmi vezetője el­mondta, szükség lenne már egy új malomra, örülni való búza Jenne hozzá elegendő a környékünkön, ha akadály van, az csak a pénz­hiány lehet. Nagyüzemeink 193 ezer tonna étkezési búzára és hét­ezer tonna rozsra szerződtek a Gabonaforgalmi Vállalattal. Ha a tavalyi rekord alatt maradt is a termésátlag, nem lehet eond a mennyiséggel. A többi malomból tésztagyártásra való lisztet még Budapestre is szállítanak. Megnyugtató érzés: magtárban az idei termés. Laboratóriumi vizsgálatok álapján készülnek a „térképek", melyek a kenyérnek valók. Van miből valogatni, ezen ne múljon a jó minőség k TÓTH SZELES ISTVÁN ' Aratóünnepek Magyarországon Az aratóünnepnek évszázadok­ra visszanyúló hagyománya van a Duna—Tisza tájon. Régen, amikor befejezték az aratók a kenyérnekvaló kaszálását, búza­koszorút fontak, és gyakran haj­nalig tartó vigalmat csaptak. — Az aratás, a termésbetaka­rítás nem zárja le a gazdálko­dás esztendejét, hiszen hátra van még a burgonyaszedéstől a diny­nyeérésig, a zöldségszedéstől a kukorica töréséig eflész sor munka — mondja Földesné dr. Györgyi Erzsébet néprajzkutató, a Magyar Néprajzi Múzeum munkatársa. — Sajátos módon a parasztember mégis az aratás befejezését ünnepelte meg, azt az évről évre visszatérő nagy eseményt, hogy magtárba került az új búza. A kemény erőfe­szítést zárta le. oldotta fel vi­dám mulatságával az aratóün­nep. A férfiembernek nagyon sokat kellett forgatnia a kaszát a tűző napon, s a marokszedő asszonynépnek nagyon sokat kellett hajladoznia ahhoz, hogy meglegyen az a búza, amely a jövő nyárig kiadja a kenyeret. Több volt tehát az aratás, mint egy munka a többi közül. A búza kicsit az élet jelképévé is vált. Ez ma sincs másképp, még akkor s*m, ha napjainkban az aratás a gépek a technika jó­voltából valóban csak egyetlen mezőgazdasági feladat a többi között. — Milyen aratási szokásokat tart számon a néprajztudomány? — Kétségtelen, hogy mindin­kább az írásos és rajzos doku­mentumok, s mind kevésbé az élő emlékezet alapján rekonst­ruálhatjuk ezt a nagyon szép hagyományt, amelynek a fény­kora a múlt századra tehető. Ez idő tájt különösképp nagy ér­tékké vált a magyar gabona, s az aratást az Alföldön a hegy­vidékek lakóinak segítségével, idénymunkájával lehetett elvé­gezni. Réső Ensel Sándor 1867­ben kiadott Magyarországi nép­szokások című munkájában na­gyon érzékletesen írja le a „felföldi atyafiakat", akik az Alföldet nyaranként „egy kasza s nyele kíséretében beutazzák". S ha végeztek — ünnepeltek. Volt, ahol az utolsó aratási na­pon a leányok és asszonyok a gazda elé mentek, és „szalma­fonadékkal Jölczifrázták" má­sutt a hordó bort díszítették vi­rágokkal és szalagokkal, a leg­erősebb legény emelte a ma­gasba, a gazda nevében ünnep­ségre híva a népet. A „nép" pe­dig „tarkázva párosan" vonult a mezőről — ének- és néha ze­neszóval — az uraság vagy a gazdatiszt házához ... — S ha rossz volt a termés? — Amikor jól fizetett a ga­bona. hajnalig is eltartott a dí­nom-dánom, ha nem — olvas­hatjuk —, akkor még (koszorút sem kötöttek. Vidékenként ki­sebb-nagyobb eltérésekkel zaj­lottak le az aratóünnepek, egy­valami azonban közös volt, s ez az aratókoszorú. Hivalkodóbbat­szerényebbet, malomkerék nagy­ságút, fésaekkicsit. valamilyent mindenütt fontak, kötöttek. Az uradalom, a gazda birtokán ké­szült szalmafonat rendszerint nagyobb, szebb alkotás volt, igazi aratókoszorú, s egyszerűbb, kisebb volt, ki magának aratott s magának fonta meg. Szinte mindegyikről elmondható azon­ban, hogy a népművészet reme­ke; ezek a fáradt, nehéz kezű emberek nagy-nagy türelemmel és sok finomsággal talán még az álmaikat, vágyaikat is bele­kötötték a csokorba. Gyakran két fonat helyezkedett el kör­ben egymás fölött szalmaszálak kapcsolták össze, s alul több­nyire csigafonatok lógtak. Má­sutt csillárhoz hasonlatosat ké­szítettek vagy laposat, úgyneve­zett boronát fontak. A parasz­ti gondolkodást napjainkig át­hatották a babonák, a hiedel­mek, a tévedések, s a falusi em­berek az aratókoszorúknak is kultikus erőt tulajdonítottak. A szalmafonatok a kamra falára kerültek, ha teli volt s akkor is, ha hamar kiürült a kamra. Sokfelé mée e században is élt az a hiedelem, hogyha a szal­mafonatból kimorzsolt szem be­lekerül a következő évi vető­magba. gazda? lesz a termés . . . — A század vége felé azon­. . -Luti ~ x V ban elhalványult az aratóünne­pek kultusza, mint sok más ré­gi ünnepi szokásé. Mi sem bizo­nyítja ezt jobban, mint Darányi Ignác földművelési miniszter 1901-es felhívása. Kénytelen volt felszólítani a .földbirtokos tár­sadalmat" az ősi szokás életre­keltésére. Talán a földesúr és az arató idilljétől remélte az agrárszocialista mozgalmak ko­rának minisztere, hogy enyhül­nek majd az eltérő érdekekből, a súlyos gazdasági és társadalmi problémákból meglevő ellenté­tek? Tény: a hagyomány fel­éledt, sőt később némi politikai színezetet is kapott. Hadd idéz­zek például az egyik koszorú­feliratból, amely szerint a „Ma­gyar Nemzeti Múzeumnak em­lékül ajándlékozta Gyebnár Já­nos Pest megye, Bénye, foga­gyák hazaszeretettel át adom magyar szívvel szebb jövő­vel ..." — A mai fiatalok az aratóün­nepek szokásait általában nép­rajzi tanulmányokból, az arató­koszorúkat pedig múzeumból, helyi gyűjteményekből ismerhe­tik. A közép korúakna k viszont bizonyos személyes emlékeik is lehetnek. Lehetnek? — Igen. Az ötvenes években újra reneszánszát élte a nagy­méretű szalmafonatok készítése, s új motívumként bennük az ötágú csillag is szerepelt. Szá­rnos míves alkotást őrzünk eb­ből az időből, amelyek nemcsak a nép művészetéről, hanem egy történelmi korról is vallanak. A Néprajzi Múzeum egyik kü­lönlegessége egy rizsből font koszorú, amelyet a Tiszaigari Állami Gazdaság rizsbrigádjá­nak leánytagjai fontak. — Az aratóünnepek is újjá­éledtek? — Funkciójukat a szövetkezés elterjedésével mindinkább az év végi zárszámadó közgyűlések vették át, az aratókoszorúkat az idő tájt már augusztus 20-ra, az új kenyér jelképes ünnepére fonták. DEREGÁN GÁBOR t t >

Next

/
Thumbnails
Contents