Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-26 / 174. szám

10 Péntek, 1985. július 26. Verseny, gála, fesztivál Az együttesek érkezése előtt, idejekorán be kellett rendezkedni a „stábnak" a kollégiumban. Taktikai megbeszélést tartottunk; a stratégia már régen, tán egy hónappal korábban tökéletesen tisztázott volt. A „főnök" Ördögh János, aki máskor, fesztiválszünetben a vasutas szakszervezeti művelődési ház könyvtárában dolgozott, előszedte a hatalmas papírlepedöket; a kollégium folyosóinak, szobáinak pontos alaprajzán a szobaszámokat, az ott elhelyezendő „főket", azok nemét és hovatartozását is föltüntette. Éz volt a „szentírás", ha előre nem látható bonyodalmak (többen jöttek a táncosok, mint előre jelezték) miatt el kellett tekinteni a „bötű szerinti" megvalósítástól, Ördögh János igen morózus lett... A stáb tagjai előre tudták, melyik tánccsoport házigazdái lesznek, ismerték a várható igényeket, a különleges kívánságok listáját, az „ebédeltetési szisztémát", még azt is, hogy ki lesz az az egy a hatszáz táncos, zenész, együttesvezető közül, akinek az éjszakai ügyelet idején majd kaput kell nyitni... „Nosztalgunk ?" Anekdotázunk ? Néptáncfesztivál — höskori személyes tapasztalataimból nem azért idézgetek, mert jólesik az embernek elengedni magát, és révedezni a múltakon. Hanem mert meggyőződésem, hogy a szegedi szakszervezeti néptáncfesztivál (a kezdeti hazai, s a későbbi nemzetközi seregszemlék egyaránt) a megfelelő emberek ügybuzgalma, odaadása és a magas fokú szervezettség nélkül — nem lenne olyan, amilyen. Milyen? Az európai folklórfesztiválok egyik legaranyosabbja, legkedveltebbje, legtekintélyesebbje. Van önnek fogalma, kedves olvasó, arról, mit jelent több száz, „művész lelkű" ember kifogástalan vendéglátása, folyamatos fesztiválhangulatának fönntartása, állandó foglalkoztatása és a maximális művészi teljesítményre késztetése — tíz álló napon át? Biztos, hogy Ördögh János és sok-sok társa nélkül: lehetetlen lenne. Ezért, ha múltat idézünk és jelent mérlegelünk — szivem szerint az ő munkájuk dicséretét fogalmazom az első bekezdésben. Persze, sokan mondták, írták már, a folklór szegedi ünnepei valószínűleg nem teljesedtek volna ki az itteni valódi „attrakció", a szabadtéri játékok, illetve a nyári fesztivál húzóereje, egyáltalán: léte nélkül. Kétségtelen előnye volt Szegednek a többi, néptáncfesztivált rendező, hazai városhoz képest, hogy kezdettől kapcsolódhatott a szakszervezeti amatör táncegyüttesek versenye-találkozója az ünnepi játékokhoz, sokféle más művészeti-közművelődési nyári eseményhez. Am azt sem tagadhatni; vállalkozószellem, bátorság kellett, hogy a Dóm téren már honos, hivatásos együttesek által produkált népi táncbemutatók közelségében amatőrök fesztiváljának „hagyományosítására", rangosítására szánják el magukat az ebben illetékesek. Ügyszólván az ilyenkor elvárható föltételek teljes hiányában. Hiszen Szegeden volt, de éppen gyengélkedett egy néptáncegyuttCs; az újszegedi színpad is volt — pocsék állapotban; rendezői koncepció létezett, tapasztalat egy szál sem, a pénzről nem is beszélve ... Akik 1966-ban mertek — mégis győztek. Pedig akkorra már — ha jól számoltam — négyszer vendég volt a szabadtérin az Állami Népi Együttes, s ha a Kisbojtár 1964-es bemutatója egyike is volt a Játékokat örökkön kísérő „mi való — mi nem való" típusú viták témáinak, magának a néptáncnak a térre „illendőségét" és fergeteges sikerszériáját senki sem kérdőjelezte meg (azóta sem). S bizony, az amatőrök nem éppen tét nélküli „mérkőzésre" kényszerültek a közönség kegyeiért hivatásosokkal, szakmai elfogultságokkal. Az időzítés kitűnőnek bizonyult, a hazai néptáncmozgalom reneszánsza indult, és — ma már világosan látszik — a szegedi fesztiváloknak oroszlánrészük volt abban, hogy kiteljesedhetett. Szép emlékű koreográfiai versenyekre gondolok vissza, amelyeken a műfaj alkotó művészei az úgynevezett második nemzedék képviselői) tánctörténeti jelentőségű munkákat „tettek a színpadra". Ügy is mondhatnám: aki ma számít a néptánc-, illetve színpadi táncművészetben, jórészt szegedi alkalmakon kisérletezte-teljesítette ki művészetét. Manapság kommentár nélkül lehet a neveket mondani: Tímár Sándor, Nóvák Ferenc, Gyürgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Szigethy Károly ... Vagy a zenészekét: Sebő Ferenc, Halmos Béla, Rossa László... Joggal hihetni: álszerénység lenne föntieket tudomásul nem venni, az immár koreográfiai versengések nélküli, barátkozásés fésztiválhangulatban elmosni az itteni találkozók mozgalomfejlesztő és néptáncművészettörténeti valóságait. Az idei évfordulóra — huszadik a fesztivál, tizedszer nemzetközi — Horváth Mihály, a Játékok igazgatója tanulmányt írt a szegedi folklórünnep történetéről, a körülmények és szervezői gondolatok diktálta tartalom- és formaváltozásokról. Csak ismételni tudnánk adatokkal „megtalpalt" következtetéseinket; ehelyett — e helyen — néptáncfesztivál és a szabadtéri játékok egyedülálló érdekességü „összetalálkozásairól" még egy szót... Igen, a gálákra gondolok, pontosabban a fesztiválzáró kpneertműsorok „átváltozására" a szabadtérin bemutatott táncjátékokká. Az „egyedülálló" szót oly sokat koptattuk már velük kapcsolatban, hogy talán érdemes most leszögezni: ilyesmi valóban nincs több az ország- és kontinenshatárokon belül. Következésként a kuriozitás, az unikum jelleg az egyik vonzereje Nóvák Ferenc „nagy találmányának". A közönségsiker alapja is részben ez, másrészt a megint csak telitalálatos időzítés Hogy amikor a folklórdivatja tetőzött világszerte, Nóvák akkor állt elő az eredeti hagyománykincsre alapozott, ám a legteljesebb mértékig szinpadszerű, modern érzelmi és vizuális hatásokat tudatosan „előirányzó" dramatikus kompozíció ötletével. Artisztikum, monstre jelleg és a közönség aktuális érzelmi-tartalmi igényeinek szolgálata — hogyne lenne siker? Nemzeti értékek ragyogtatá'sa és barátságos kíváncsiság más népek hasonlóságaira; a magyar néptáncművészeti iskola teljesedésének magabiztos öröme, és szakértelemmel nyitogatott ablakok, hasznos kitekintések az európai kulturális örökségre; vendéglátások és -járások, alkotó nemzetközi együttműködés, a táncnyelvi egyetértés felfedezései, általános látókörbővítés — nem mindennap emlegetett, de biztos „nyereségei" a szegedi fesztiváloknak és a szabadtéri játékoknak. Az 1972-től datálható Dóm téri sikerszéria (ne feledjük: olyan profi néptáncgárdák produkcióinak szomszédságában, mint « a Grúz Állami Népi Együttes, a lengyel Slask, Mojszejevék, az Ukrán Állami Együttes!) darabjainak — Hegyen-völgyön lakodalom, Májusjárás, Vásár, Szüret — konkrét táncszínházművészeti értékein lehet vitatkozni, azokat így vagy úgy meghatározni, helyenként talán kétségbe is vonni. Bizonyosnak tetszik azonban: mint ilyenek — táncszínházmüvészeti produktumok — adják a viták témáit... Ez nem kevés! Érvek lennének sorolhatók; ezúttal tán elég annyi, hogy a magyar színházművészetet termékenyítő-alakító hatások (éppen Nóvák Ferenc kőszínházi és egyéb szabadtéri munkái mentén) akár tételesen kimutathatók. Ha az eredőket, inspirációkat nyomozzuk — a szálak Szegedre vezetnek: tömegek néptáncfesztiválok és -gálák estjein föfhangzó tapsáig, fesztiválhangulatos kavalkádokig és alkotó légkörű táncműhelvekig. SULYOK ERZSÉBET Karnevál krónika Említsék bárhol az országban a Szegedi Ünnepi Heteket, a kifejezésen nem csupán a dómszinpadi előadásukat értik, benne foglaltatik abban a karnevál is. A tréfás, nevetésre, tapsra ingerlő, díszes-színes menet. Látva a szereplők felhőtlen örömét, a nézőnek önfeledt ifjúkora jut eszébe. A fiatalsága, amikor nem volt gondja keresetre, rezsire, világmegváltó szándékkal bandázott, tervezte jövőjét. Bizony, szép volt az a kor, de jó látni, már bölcsen, tapasztaltan, az ifjabbakat! Keressük magunkat az ünneplő-szereplők sorában. Ügy két-három éve a szegedi júliusi karneválokon egyre csak ez motoszkál fejemben. A színek, ötletek kavalkádja, a ritmusos muzsika röpke percekre ünnepelteti velünk az ifjúságot, ifjúságunkat. A szegedi ifjúsági napok úgy kezdődtek az 50-es évek végen, hogy valaki (Sípos Géza-e?) a lelkes fiatalok ko/.ul kitalált, csináljunk karnevált! Ezrek és ezrek utaztak Szegedre a jó emlékezetű Dóm téri előadások kedvéért, hozták magukkal fiaikat, lányaikat, de jöttek azok maguktól is. Statisztika ugyan nincs, de ket évtized távlatából is bízvást mondhatjuk: a szabadtéri ugyanúgy vonzotta az ország fiatalságát, mint felnőtt lakosságát. Az ifjúsági szövetség jó időben fölismerte ezt a roppant nagy nevelési lehetőséget. S ezt, kérem, értsék szó szerint. Az Express Ifjúsági es Diák Utazási Iroda (akkor még a fővárosi) szervezte, bonyolította a csoportok utaztatását, szegedi programját. Ket előadást láttak akkor a fiatal nézők, s övék volt a város valamennyi olcsó szállása. A szabadtéri nézőterén kapott esztétikai élményt még emlékezetesebbé tette a karnevál, majd 1969-től az utcabál. Ez utóbbinak nem örültek a szegediek. No de a fiatalok akkor is fiatalok voltak, „kívánták" a táncot, ismerkedni, barátkozni akartak. Napközben azért járták ők is a várost, a hetvenes évek elejétől már azt is tudták, mit kell, mit illik megismerni. Városnéző sétákat szervezett az Express. Az ifjúsági napok hőskorának programja valahogyan így állt össze: két este a Dóm téren, egy hangverseny a templomban, városnézés, karnevál, utcabál, s egy konnyú show, az Expressé. Egyébként 1966-tól a megyei (Kígyó utcai) fiókiroda gondoskodik a fiatal vendégekről. Legyen még több program, színesedjék, ha úgy tetszik, legyen még fiatalosabb a magyar fiatalok szegedi találkozója — gondolták a város ifjúsági vezetői. A hetvenes évek elejétől 10-12 ezer kíváncsiskodóval kellett számolni, s e tömeg követelte fs, tisztes módon készüljenek a házigazdák. Akik meg is teremtették a fénykorát a napoknak, 1970-től tiz-egynéhány esztendőre. Kik voltak ők? Félő, ha neveket sorolnék, nem lenne teljes a lista. A KISZ Szeged Városi Bizottságának, az apparátusnak tagjai, s a velük együttműködő, ötletekből szinte kifogyhatatlan „önkéntesek" alakítgatták évről évre a napokat. Amatőrök, Főként azok, akiket a város fiatalsága érdemesnek tartott bizalmára, elfogadta vezetőjének. Mondjuk, egy rendezöiroda kvalitásaihoz mérve amatőrök, de lelkesek, ambiciózusok, őszinték. Példának okáért: már 1973-ban 5 ezer 700 vendég ellátását oldották meg az utazási irodával közösen. Alapkoncepciójuk maradt a régi: részesüljenek minél többen a Szegedi Ünnepi Hetek kulturális eseményeiből. Didaktikusabban; szokják ?z operát, a kiállítást, Ismerjék föl a művészeteket, az alkotómunka szépkégét Szegeden", mindemellett szórakozzanak, vigadjanak kedvükre a huszonévesek. Jóllehet, a Dóm térre már csak egy jegyet Kaptak a „csomagprogramban", a 72 órát gyorsan megtöltötték az új elfoglaltságok. Ügy, hogy a karnevál maradt az egyedüli program, amelynek másfél-két órája alatt más egyéb látnivaló nem akadt. Átgondolt, koncepciózu's szervezéssel foglalták le a tereket, a szabadtéri színpadokat a rendezők. A Dugonics téren honosodott meg a country, a Széchenyin a népi zene, tánc, díszítőművészet, Újszegeden a koncertek, a Tiszán és partjain a sport, a játék, az új városrészek központjaiban a gyermekműsorok. A napok vérkeringésébe kapcsolták a belvárosi ifjúsági klubokat. A legkülönbözőbb műfajú, késő esti, hasznos időtöltések színterei lettek. Óhatatlanul érződött a napokon az éppen divatos stílus. Legszembetűnőbben az öltözékeken, viseleteken, persze, a, fiatalok viselkedésén is, az események közül leginkább zenei programokon. Külön érdemes említeni: a karnevál is tematikussá vált. A produkciók színvonalát egy időben színházunk emberei is őrizték. A könnvú. látványos megoldások helyett mind gyakrabban gördültek a partra kritikus, önironikus kompozíciók. Reprezentálták a szegedi fiatalok látóterét, mindazt, amit észrevételeztek, amiről gondolatuk ébredt. Olyan megnyilvánulási lehetőséget teremtett ez a menet, amelyhez hasonló nincs az országban. Talán még a fölületes fölnőtt szemlélő is meglátta az alkotásaikban megbújó értéket. Olykor persze hiába kerestük. Magam mégis úgy vélem, becsülendő az összefogás, a közös, izgalmas munka is. Nem bírt el mindent a fénykor sem. A lehető legjobb szándék, a legnagyobb odafigyelés és igényesseg sem tudott formálni, alakítgatni a fiatalok váltakozo szórakozásformáján, igényességén. Ahhoz ugyanis kevés a három nap (is). Annak, végül is, létrejötte óta természetrajzához tartozik a szolgaitató funkció. Továbbá, a mi kis fesztiválunkat a korízléshez való alkalmazkodás jellemzi, következésképp divatozik. Nornem puccosan és végletesen, csak amennyire kell, hogy népszerű maradjon. Ugyanakkor kiszolgáltatott. Programadásában a befogadók érdeklődésére, nyitottságára vagy ha másra nem, hát kíváncsiságára épít. (Ebben végül is hasonló más, többnapos rendezvényhez.) Vegyünk egy példát. Ha ön nem kíváncsi az idei Varázsfuvolára, nem megy el az előadásra. Hasonló az eset. bármelyik, a városban található kiállítással, bemutatóval; egyáltalán, minden programmal. Ha ön a kónynyű szórakozást keresi, megtalálja annak helyét. (Az ízlésre példát szándékosan nem hozok.) Ám a Szegedre utazó, vakációzó fiatalok körében (úgy a 70-es évek végén, 80-as évek elején) egyre többen voltak az öncélú szukákból, a tunyaságból utazók. Sértettségében föl-fölhördült a város, mi más egyebet tehetett. A „csöves jelenség", ahol otthagyta „kézjegyét", mindenütt rombolt, pusztított, és kiábrándított — az ifjúságból. Másik probléma, amivel egyre jobban küszködik, a kis fesztivál „irodája", a pénzhiány. Míg hajdan a szereplégi vágy fűtötte jobbára az előadókat — manapság a pénzszerzésé. A napok színvonala igencsak függ attól is, kik szerepelnek nálunk, kit tudunk megfizetni. S ez különösképp érződik a közelmúlton, s úgy gondolom, sajnos, majd a közeljövőn is. A hét végén a fiataloké a város. Moszkvában a VIT zajlik, itthon, a Balaton partján a magyar miniVIT. Sokan maradnak távol a régi vendégek közül. Ügy lehet, jövőre majd újra eljönnek egy fölfrissült, megifjodott ifjúsági találkozóra. MAG EDIT