Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-26 / 174. szám

10 Péntek, 1985. július 26. Nincs korok évfordulo, a jubileumi tisztclctkörökct leróttuk korábbi nyarakon, mégsem hinnünk, hogy effajta karókhoz szögezhetnénk csupán emlckösszeállitását a Szegedi Szabadtéri Játékoknak. Mi több. picit kintebb is tekintettünk, fesztiválkrónikánkba bevettük a néptánc-scregszcmlcket és az ifjúsági napokat, lévén, hogy az előbbi gálaestekkel reprezentálja önnönmagát a téren. a fiatalok pedig „szervezett" nézői a Játékoknak. Mára. hogy ismét fölzeng a fanfárszignál, a Himnusz, a Tavaszköszöntővel kezdetét veszi a felújított Játékok 27. szezonja — szerkesztőségünk kulturális rovata röviden áttekintette az itt meghonosodott színpadi műfajok premiertörténetet. Természetesen a teljesség igénye nélkül, ám azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezúttal ir.kább az eredményeinkről szóljunk. Annak a Icbccsülhetetlen művészeti-művelődéspolitikai missziónak egzakt jelzéseiről, melyek fénybe emelték. tömeghatását tekintve az ország legjelentősebb nyári vállalkozásává tették a szegedi szabadtérit. Opera, dráma, oncrett, balett, folklór. Azaz hát, színház. Nyári, szórakoztatva gondolkodtató, és nem fordítva — amilyen általában a nyárévad, hol a néző strandról érkezik, szabadságát tölti vagy ráérősen utazgat, s eközben oltja szomját kultúrával. V

alamikor nagyon sok öszszetett szót csináltunk a „nép"-pel. Volt népnevelő, népművelés, néplap, népszínház; a népi jelző pedig már szinte elkopott. Bölcsebb korunkban aztán nem is használtuk olyan szertelenül sem összetételben, sem jelzőként. Teszem azt: népmű vffléí -4- ma már közmüvelés vagy közművelődés. Bizonyos, hogy komoly oka van ennek. Belátásom szerint az elmúlt négy évtizedben nép es nemzet jobban takarta már egymást, s az oktatásban, a művelődésben, a művészeti életben megszűntek azok a hátrányok, amelyek eleinte valóban különös „célirányosságot" követeltek. Egy történetileg, társadalmilag, s művelődés szempontjából js igazán hátrányos helyzetű nép kiküzdötte magának, hogy egyenlő legyen a jognak asztalánál, és a szellem, napvilága is beragyogjon minden ablakán. A szocializmus évtizedeiben a , nép" pótolta történeimi iskoláztatási és műveltségbeli hátrányait; fölnevelte saját tehetségeit; meghódította a tudomány és a művészet magaslatait — így tehát már nem a régi értelemben vett „nép" vagyunk. Most, amikor szívesen és szeretettel idézzük egész esztendőben legfrissebb múltunk négy évtizedét, bizony, az is megérdemel egy tiszteletkört: mit is építettünk a betonnál maradandóbb, nemzedékeken át csiszolódó tudatban? Mert valami csoda az, ha nem is lehet kifejezni tonnákban, köbméterekben vagy százalékokban! Vagy talán. a legnagyobb csoda! Ha azt veszem, hogy anyagi jólét — a létező szocializmus még nem lehet abszolút versenyképes nagy történelmi és technikai elönyü országokkal; ha az emberről való egészségügyi és szociális gondoskodás mércéit rakom egymás mellé, mondhatom: talán; társadalmi közérzet, létbiztonság, emberméltóság dolgában: igen; a művelődéshez való viszonyban, a kulturális értékek, megközelíthetőségében, a tehetség kibontakozásának lehetőségében egyszeres mindenkorra, fölényesen és utolérhetetlenül első. S bizony, hogy ebben becsülni kell azt a különleges figyelmet, amit a dolgozó osztályok, úgy is, mint „nép", évtizedeinkben élvezhettek. A negyvenedik évforduló tájékán megélénkült a nemzetünk iránti érdeklődés. Nekem is „megadatott", hogy egy nyugati kolléga faggatózásának tárgya lettem. Mire büszkék maguk igazán? — ez volt a kérdései köSz. Simon István Népszínház, ma Emlékek, tények, remények zött az ász. Elmondtam neki egy „népmesét", amit valamikor meg is írtam, szóról szóra megtörtént esetről. Most csak a sűrejét. Egy írástudatlan parasztasszony csomagot kapott a postán. Elcsoszogott érte, kíváncsian kibontotta, de nem ment vele semmire, úgy nézett a betűre, mint az örök éjszakára. Az iskola felé került, ahonnan éppen akkor rajzottak ki az eleven kiscsikók. Elfogott közülük egyet: ..Olvasd, fiam, mi van ebben!" És a gyerek szótagolta...: „Drá-ga Édes-anyámnak küldöm a leg-na-gyobb tiszte-lettel el-sö köny-ve-met..." Nem hitt a fiúnak. Leteremtette, és elzavarta. Másikat fogott. Az is azt olvasta. Bolondot csinálnak belőle, gondolta, és eldugta a könyvet a szatyrába. Csak a szomszédék Juliskájának adta oda, s neki js csak akkor kezdet? hinni, mikor már az. ö saját életének ríkató epizódjait olvasta sorba a kislány. És akkor ez az öreg parasztasszony elment az esti iskolába, hogy saját szemével láthassa a fia könyvét. . . Ha nem ismerném a történet szereplőit, ha nem lennék meggyőződve minden szavának igazáról, magam is azt mondanám: szép, szép romantikus történet... Sok ilyet írtak egy időben..., neve is volt az irányzatnak: forradalmi romantika... De hány más forrásból is ismerem még az igazát! Az. én Édesanyám 60se tett pontot és vesszőt a leveleibe — nehogy diák majd tanár fia kipirosozza; a mi falusi házunkban éppen annyi könyv volt, amiben a háborút viselt nagyapa kicövekelhette ezredének útját Galíciától Szerbiáig, s a kalendárium, amiből a nagymama kinézhette a százesztendős jövendőmondó verseit; operát először a vásárhelyi Fekete Sasban láttam, kollégistaként elvittek bennünket a Pillangókisasszonyra; anyámat könnyelműnek és ostobának tartotta a családi környezet, mert engedte, hogy a fia egyetemi polgár legyen, ahelyett, hogy valami rendes kenyeret adott volna a kezébe... A mi gyerekeink meg olyan matematikát tanulnak, amit mi már régen nem értünk, s számitógéppel játszadoznak ... Mi nem tudtunk véteni a szövetségesek rádióadásainak tilalma ellen — most a televízió olyan közönséges háztartási gép. mint a szenes vasaló volt. M

eggyőződéssel kopogom és kopogtatom le: ez. azért nem közönségesen technikai kérdés. Megint eszembe jut valami: csongrádi népi kollégista koromban létezett egy ilyen ismeretterjesztő program, hogy Falusi téli esték. Néhányan mi, nagyobbacska diákok is „előadói" voltunk. Meg kellett tanulnunk kezelni egy karbidgázos diavetítő gépet, s pár tekerccsel és a hozzájuk való szöveggel elmentünk tanyai iskolákba. Mennyi ember volt mindenütt! És milyen étvággyal nézték a csillagászati, .echnikatörténeti és más, efféle filmecskéket. Mi pedig szalonnát, kalácsot kaptunk, mint a betlehemesek, hogy dűlöutak sarábanhavában. szél ben-fagy ban meggyújtottuk azt a karbidlámpás kis szellemi pilácsot. Vagy emlékeznek-e még az. Olcsó Könyvtárra? Egy forintért Mikszáthot, Nexől, Maupassant-t, Tolsztojt. Móriczot lehetett kapni. Sárgaregényekre emlékeztető fazon, s a legmagasabb szellemi tartalom. Elrongyolódtak ezek a kötetek? Nem illenek a mai könyvespolcokra? Mindenesetre eltűntek, sehol sem látom őket. De talán a fejekben megvannak! A legeslegjobb helyen! Persze, hogy végül ide kanyarodok, az időszerű tematikához, a szegedi nyárhoz, a szabadtéri játékokhoz. Amikor ennek felújításáról határoztak, még igen szerettük ezt a fogalmat: kulturális forradalom. Ma nem nagyon látom nyomtatásban. Már megvívtuk volna? Szó, ami szó, népszínházat szerveztünk Szegedre. Büszke volt rá város és ország, hogy buszokon, filléres vonatokon, ponyvás teherautókon özönlött ide a nép Szabolcsból, Zalából, Tolnából, Békésből. Százezrek jöttek, hogy Madách és Erkel tükrében lássák nemzetünket; hogy szellemi fürdőt vegyenek Verdi és Kodály zenéjében; hogy életükben először megláthassák a moszkvai, leningrádi balett csillagait. Lehet, hogy a férfinép fele elment sörözni a második felvonás után. Arról viszont nincs statisztika, hogy utána hányan vették meg a Tragédiát és hányszor jöttek vissza más esztendőkben. Azt sem tudjuk, nevelt-e nézőt a nyíregyházi és a zalaegerszegi színháznak a szegedi nyári előadások emléke, de jogos és reális hozzá a bizodalom. A

z érdekesség valójában az, hogy Szeged ezt a népszínházi koncepciót ma is fölvállalja, és vállalkozásának tengelyéve teszi. Sokan megkérdezik: van ennek még létjogosultsága? A régi értelemben aligha. Már nem akkora csoda a színház, hiszen megnyomok egy gombot azon a „háztartási gépen" és elhozza nekem a házhoz Bejár vagy Leningrád balettjét, művészi műhelyekbe kukucskálhatok be, láthatom a Shakespeare Royal Campuny-t; olvashatom a nagyvilág irodalmát: csodálhatom $ régi és a kortárs képzőművészek kiállításait; pár üveg sör áráért világhírű zenészek koncertjére elmehetek . . . S ugyanezt megteheti a nyírbátori lakatos, a békési téesztag, a zalai olajmunkás, a bordányi tanár. A kultúra, a művészet nálunk könnyen elérhető még anyagi szorultságainkban is. Hat akkor? Milyen tartalmi és formai jegyek alapján híreszteli magáról a szegedi játékok, hogy népszínház? Mindenekelőtt hagyományai, másodjára közönsége, harmadjára programja alapján. Hagyomány ... változik, mozog, alakul . . . Közönség? . .. bizony igazán jellemző, hogy műsorszerkezetében ez a színház mégis csak ma is a legszélesebb közönségre — a népre — építkezik. Minden „népbelire" — legyen bár akadémikus vagy segédmunkás. Program: ... Olyasféle örök értéket keres színpadára, amelyek a legszélesebb körű érdeklődés mesgyéi között fekszenek, vagy olyan „divatnak" enged, amely általánosan népszerű. Gyakran idézzük Balázs Bélát, aki „kulturális tömegünnepet" álmodott ide. Nem hihető, hogy ezt a „műfajt" valaha is betemethetné az idő. Az embernek mindig is fontos marad, hogy a kulturális, művészeti élményt milyen környezetben és milyen közösségben kapja. Ez a környezet és tv. a ko/össég tobb a mindennaposnál is, meg a különlegesnél is — egyedülálló a színeivel, a kivételcsen kollektív átéléssel, a hozzá kapcsolódó egyéb élményekkel. Es gyorsan hozzáteszem: Szegedre, az ünnepi hetekre jönni még ma is elsősorban közösségi program. Sokan ide autóznak, vonatoznak, autóstopoznak kettesben is, családosan is, de mégis az a legjellemzőbb most is, hogy közösségi formában szervezik a szegedi nyári programot szocialista brigádok, nyugdíjascsoportok, tantestületek, téeszek, ifjúsági szervezetek, mert minden generáció, minden foglalkozási ág vagy társadalmi réteg érdeklődési köreben megkapaszkodott. Ha Szeged feladná a „népszínház" koncepcióját, egyszersmind erről mondana le. Csoda-e hát, ha óvatosan araszol a műsorszerkezet zátonyai között? Hogy hajlamos az új befogadására, azt is bizonyította. Régebben a pécsi balett, a hagyományos műsorelemek új rendezői felfogásban történő bemutatása, a néptáncmozgalom felkarolása és reprezentatív „feltálalása", a beatzene befogadása igazolta érzékenységét, idén a győri balett lesz. a művészeti szenzáció és A varázsfuvola, meg a János, a vitéz különleges „szervírozása". igen, igen: a népszínházi gondolat jegyében, ami sohasem jelentett igénytelenséget, legfeljebb ferde értelmezésekben. A népszínház mindig is valódi értékközvetítés volt, s lehet. Magas értékek közvetítése méghozzá, népszerű formációkban, vagyis a legteljesebb közérthetőség igényével. Nagy műveknek is ez. ad nagy életet. E

redetileg kérdőjelet írtam a cím után. Népszínház, ma? Végül elhagytam. Hogy a határozott igen felöl ne legyen semmi kétség. Igen, népszínház! Itt és most! De lehetséges, hogy ilyen értelemben bárhol és bármikor. Sem lesajnálást, sem tamáskodást nem illendő társítani a gondolathoz. Akármennyit végeztünk is az elmúlt négy évtizedben; akármilyen messze kerültünk is a tudatlanságtól, a szellemi járatlanságtól, a korszerű értelemben vett népszínház nem válik idejét múlt kategóriává. Jóllehet, ma már kevésbé hivatott a kulturális élet fehér foltjainak takarására, értékekkel való palántázására, őrzi a művelődés kollektív élményét, a katarzisok közösségi átélését, amire mindig szüksége lesz népnek, nemzetnek.