Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-20 / 169. szám

Szombat, 1985. július 20. 36 MAGAZIN Csemeték Amikor egy reggelen Hajnalka felrettent álmából, még mindig maga előtt látta azt a gyökerestől kidőlt tölgyet, amelyhez gondolatban az apját társította aki nem is olyan régen halt meg, éppen egy éve. Szeretett volna ettől a víziótól megszabadulni, de az álom még mindig fogva tartotta: — Azonnal vízre kell bocsátani! — ordította el magát egy kisfiú, aki láthatólag egy sereg munkásnak dirigált, ám senki nem hallgatott rá. Megint elkiáltotta magát a kisfiú: — Azonnal vízre kell bocsátani! A sok sürgő-forgó ember azonban vadul vagdosni kezdte az ágakat, mígnem a koronából gallykupac letí csupán, és egy akkora fadarab, amelyből Hajnalka hegedűt készíthetett. Ehhez a fadarabhoz egyszerre nyúltak mind a ketten, ő és az a bizonyos kisfiú, aki feltűnően hasonlított rá. Ugyanolyan szőke haja volt, mint neki, ugyanolyan nagy, kék, beszédes szeme, a mozdulatai gyorsak, akárcsak az övéi, és azonnal sírva fakadt, amikor a hegedünekvaló fadarab Hajnalka kezéhez simult. — Hegedűt készítek belőle, tudod, ez a fa az apám sírjából nőtt, te kivágtad a fát, ez a darabka meg éppen elég lesz hegedűnek. Kifaragom, játszani fogok rajta. A fiú tovább sírt. és egvre azt hajtogatta, hogy a hegedű őt illeti meg, hiszen Hajnalka apja egy fiút is akart, és emlékezzék csak vissza Hajnalka, ő maga is hányszor követelt anyjától egy testvért, s az anyja mindig megígérte: „legközelebb ..." Hajnalka a fiúnak adta az egyszál, hegedűnek szánt fát, mert arra gondolt, hogy talál ő még magának a korona ágaiból furulyának való ágat. A kisfiú megnyugodott, s azonnyomban eltűnt a szeme elöl... Ekkor ébredt föl végképp. — Nahát! — ült) fel ágyában Hajnalka; átnyúlt jobb karjával, a mellette alvó férfihez, és most már tudta, hogy ébren van. Mellette szuszogott a férje, aki a ráhelyezett kis női kezet maga elé vonta — Te! Megint apám felől álmodtam. Hatalmas, nagy fa volt... — A fa ledöntve mindig nagyobbnak látszik, az embert is csak halála után tudják megbecsülni ... — Nem tudod, mit beszélsz! Én mindig tiszteltem az apámat... Csak még gyerek voltam ... S elgondolkodott, hogy mikor és meddig volt ő gyerek ... Most már egyedüli vágya az volt, hogy minél előbb felnőtté váljon. Szokásához híven reggel hatkor felszökkent az ágyból, elkészítette férjének a tízórait, saját magának egy, még tavalyi almát a szatyorba tett, és kisietett a temetőbe. Igen, ott állt a hatalmas faóriás, koronájával a sírra borulva, akárcsak álmában .. . Április vége van, már rügyek duzzadnak az ágakon. — Apa. húszéves vagvok. hallod? Levágok húsz darab ágacskát erről a fáról, és hazaviszem. Majd otthon felnevelem őket... Gyorsan nyeste az ágacskákat, húsz darab egyforma, duzzadó rügyektől terhes ágacskát, és már rohant is vissza otthonába, s az erkélyen elhelyezett virágládikákba ültette őket. Nyolc órára, munkakezdésre a gyárba ért. Ügy állt a gép mellé, mint azelőtt is minden reggel. Szövőnő volt, kezei begyakorlott mozdulatokkal végezték a dolgukat, s. közben magában régtől hordott gondolatot dédelgetett: ..Kertész leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek ..." A húsz csemete meg nőtt, növekedett, de nyár elejére csak az egyik hozott virágot. Piros virá-' got bontott a vessző. Hajnalka simogatta, reggel és este többször is, leheletszerű mozdulattal. A házban a vessző csudájára jártak az emberek, és találgatni kezdték, milyen fának nőhet ilyen hajtása. — Tölgyé! — jelentette ki Hajnalka. — Az Apám korán kidőlt Tölgyfa volt. — Mihez kezdünk majd egy erdőnyi tölgyessel? — kérdezte feleségétől őszutón a fák árnyékában hűsölő férj. — Ligetet csinálunk a ház elé, és a gyerekek, a gyerekünk, ha majd megszületik, ott fog ipiapacsozni. — Focizni! Ügy ültesd ki a fákat, hogy két-két kapu a két csapat részére feltétlenül ki tudja nőni magát. A többi tizenhat alatt meg majd a lányaink fognak álmodozni, akárcsak te szoktál... A fiatalok megsimogatták egymást, s Hajnalka ásót hozott, hogy majd a hajnali órákban végső helyére kerüljön mind a húsz csemete. Dér Endre Szögedébe? Tűnődés a helyi nyelvérzékről A József Attiláról szóló szakirodalomban gyakran emlegetik Kiszomborl, hiszen a íratni diákköltő 1922 nyarán iit hazitanítóskodott, itt őrizte a varjaktól házigazdáinak kukoricását, itt szerzett néhány olyan élményt, amely pályakezdését jelentősen belolvas'.-l'a. és érdeklődésit olyan versekben tükréz ,e vissza, mint az Éhség, az Aratásban, a Fiatal életek indulója. jy«krar íiják le ilyenkor a nem idevalósi irodalomtörténészek, hogy József Attila Kiszomborban töltötte nyarát, Kiszomborból kereste föl Szegetlen Juhász Gyulát, Kiszomborba gyalogolt vissza . . . Aki viszont e tájon szívta magaba anyanyelvet, ösztönösen, gondolkodás nélkül (ahogy a kerékpáros egyensúlyban tartja magát: ahogy az autóvezető kapcsolja a sebességváltót) e helyhatározókat így mondja: (Kis)zomboron, (Kis)zomborróí, (Kis)zomborra... Annál különösebb ez a sajátos raghasználat, mert ha netán a vajdasági Zombor, Bács-Bodrog vármegye egykori székhelye kerül szóba, ugyancsak ösztönösen mi is úgy mondjuk: Zomborban, Zomborböí, Zoinborbn. — Nyelvünknek egyik — szabályokba nem foglalható — titka: a helyi nyelvérzék. Ezt ki-ki anyanyelvének megtanulásával sajátítja cl, később már csak különös figyelemmel, gonddal lehet szert tenni rá. Ügy, ha a jövevcr.y, a <7yültmönt, tudatosan törekszik az őt körülvevő közösség nyelvhasználatának megfigyelésére és átvételére. Akkor megtanulja például, hogy Szegeden: a városrészek helyhatározórugos alakjait ilyen változatosan mondjuk: Alsóvároson, Fölsővároson, Rókuson, de Móravárosban, Turjánban. Miért? Senki nem tudja. Így parancsolja a nyelvszokás, a helyi nyelvérzék. Éppen ezért sajnálatos, hogy olyan maradandó hatású műben, mint a Szeged története eddig megjelent két kötete, a nem szegedi szerzők (Juhász Antal és Rákos István kivételével a többiek) folyton Alsóvárosban Felsövárosban, Rókusvárosban alakot használnak. Abban egyetértenek, hogy a Palánkban forma helyes, de ennek jelzős változatát már az egyik szerző a helyes palánki helyett állandóan palánkbeli alakban használja (raadásul hibás helyesírással, így: Palánk-beli). Azért is káros ez a nyelvhasználat, mert megzavarja máris az olvasó nyelvi tudatát, s ahelyett, hogy erősítené benne a helyi nyelvérzék eltanulását, gátként torlaszolja elé a hibás alakot. S hosszabb távon: az utókor netán majd ebben a könyvbec vél igazolást találni a helytelen nyelvhasználatra. Ráadásul az is sajátos, hogy Alsóváros, Fölsőváros, Rókus, Móraváros, Tarján nem kíván névelőt. Tehát nem az Alsóvárosban, még csak nem is az Alsóvárosban, hanem egyszerűen csak Alsóvároson a helyes. A Szeged törénete szerzői — az emiitett kivételekkel — ezt a sajátosságot sem érzik, s ezt is hibásan használják. A telek közszó jelzői vagv ragos alakjai a Ilorger-féle kétnyílt-szótagos törvény szerint lelki, lelken alakúak. Nem így azonban, ha földrajzi névben szerepelnek, legalábbis a mi vidékünkön. Nem mondhatjuk, hogy szentmihálytelki vagy kistelki, hanem szentmihályteleki és kisteleki. A Szeged történeté-ben az előbbi hibás alak is gyakran előfordul. Itt is csak a szegedi szerzők kivételek. Minthogy a szerkesztők sem szegediek nem vették észre a hibás alakokat; pedig legalább a következetlen, nem egyforma írásmód föltűnhetett volna nekik. A vegyeshangrendű szavakban ingadozik a nyelvhasználat: írhatok partnerek-e t és partnerokat; szonettek-et és szonettok-at; modell-eket és modell-okat, ámbár a nyelvművelők az utóbbi, a mélyhangú változatokat pártolják, mert nyelvünk elsivatagosodása — a sok e hang miatti egynangúsága — elleni orvosságot ismernek föl benne. A helyi nyclvérzék ennél parancsolóbb: jellegzetes szegedi foglalkozásnak, a ha.jóépitésnek mestereit r,álunk nem szabad sugaruk-nok írni (ahogy a Széped története teszi), hanem egyedül nelyenvaló •> aelyi nyelvhasznalatljan hagyományos supcu.i-, a lek. Bálin' -Sándor nagyon neheztelt azokra, akik a hajdani beivá-'öM templomot vagj a belőle kihámozott Árpád-kor tornyot Demeter-nek nevezlek A hivatalos iratokban nyilván !gy szerepelt regen is, de a lakosság mindig is Dömólör-t. mondott. Ahogyan az előtte, a Templom téren zajló hajdani pásztorszokás, a dömötörözés sem volt sosem demelerezés. A Szeged története ebben is zavart kelt, a már-már közhasználatú és jellegzetességet őrző Dömötör alakkal szemben visszalépést jelent. A régi szegedi határrészek nevei közül a -hegy összetételűek ragozása is sajátos. Tömörkényék tanyája nem Sebökhegyen, hanem Sebökhögyben volt — s talán még ma is megvan. Ugyanígy hegen úgy mondták: Mórahalmán, Asotthalmán (Királyhalmán). Jó volna ezt a formát megőrizni, hiszen pl. országosan is így mondjuk Pannonhalmát (Pannonhalmán), üc újabban — nyilván mióta önálló községek lettek — az Asotthalmon, Mórahalmon forma van elterjedoDen. A nyelv változik, s meglehet, hogy ezt a változást már nem lehet visszafordítani. Ahogyan a hajdani Ószentivánnak népi neve (Sziget, Szüget) -ba, -ban, -biil ragot kívánt (Szügetbe, Sziigetben, Szügelbül), mióta azonban Tiszasziqct lett, mar általánosan így mondják: Tiszaszigeten. Tiszaszigetre, Tiszaszigetről. Pedig itt is sajulosabö vouia a nagyomanyos alak megőrzése, fölújítása. Ebben sokat tehetne egyrészt az iskola, másreszt a hatosag, a tanács, harmadrészt — utoljára, de nem utolsósorban — az újság. Ha így használná a helyhatározói ragokat, így ivódnék bele az emberek tudatába, helyi nyelverzekébe, ismét elterjedhetne. Szeged új városrésze Makkosház. Nem Makosháza, mert nem valamely Makkos nevű embernek volt itt háza, hanem a kipusztult Makkos-erdőben állt valamiféle csőszház, s erről kaptá nevét — csaknem százötven évvel ezelőtt már írásos adat van róla — a tájék. Ennek ragozott formája tehát helyesen Makkosházon, nem pedig Makkimházán — ahogyan gyakran olvassuk. (Ahogy Dombegyház ragos alakja is Dombegyházon, nem pedig — bár sokszor halljuk hibásan így — Dombegyházán.) Végezetül a címbeli formáról is valamit. Akadt nem szegedi, aki kétlségbe vonta ilyen alak létét. Pedig eleink éltek vele, s pl. Mikszáth is leírta. Miféle forma ez? Nyelvtörténeti emlék, érték. A régi magyar nyelvben volt hová kérdésre válaszoló -é, -á helyhatározói rag. Arany János Szent László című költeményében olvassuk: Hogy elértek Nagyváraddá — Vala éppen László napja — Keresztvízre áll a vad faj ... A Kisalföld népe tán még ma is mondja, ha úticél ia Győr, hogy Győrré (vagy Győré) megy, azaz Győrbe. Így volt egykor Szegeddé. Szegedé. Mikor elhomályosult az -é értelme, megkettőzték, hozzátették a -he ragot is (ahogy a népnyelv a az őt megtoldja őtet alakra; a mész tárgyesetét, a meszet még egv t-vel meszetöt stb.), s így keletkezett a Szögedébe. Nem azt javaslom, hogv írásban is j.iitsuk föl. de közbeszédben és Szögedében, használatossá tehető, már csak azért is, hogy a nyelvérzékből ne vesszék ki. PÉTER LASZLO Képek a Bihari utcából Péntek László fotósorozata